Reggel fájdalomra ébredtem. Fájt
a hátam és karom, amin feküdtem. Óvatosan körülnéztem, mire
fel nem fogtam, hogy hol is vagyok. Bátyám szobájában ültem az
ágyának nekitámaszkodva a földön. Karomra volt hajtva a fejem,
azért sajgott ennyire. Colin mellettem szuszogott, majd köhögött
egy párat. Erre a hangra már teljesen felébredtem. Felpattantam és
gyorsan megmértem a lázát. 39. Már megint feljebb csusszant.
Lerobogtam a lépcsőn, a konyhában újabb adag forró teát
készítettem, majd pirítóst is csináltam, immáron bátyám
reggelijével baktattam fel az emeletre. Még csak 5 óra volt, nem
csodálom, hogy senki sem ébredt még fel. Péntek van, azaz holnap
már nem kell menni suliba, szerencsére. Eléggé hosszú volt ez a
hét. Colin-nál letettem a tálcát és írtam egy cetlit neki.:
Jó
reggelt bátyókám!
Itt
a reggelid, idd meg a teát, a gyógyszer ott van a komódon. Vegyél
egy hűtő-fürdőt is! Maradj az ágyban és ne terheld túl magad!
Pihenj, délután jön az orvos.
Sajnálom,
de sajnos suliba kellett mennem, de ígérem, hogy sietek haza!
Ha
bármi van, nyugodtan hívj!
Ölel,
szerető húgod, Ever:) xoxo
Kiosontam a szobájából, át az
enyémbe, ahol magamra kaptam egy egyszerű ruhát. Fekete csőnadrág,
egy sima zöld fölsővel, fekete pulcsim és tornacsuka. Hajamon
párszor végigszántottam a kefével, megfogtam a suli táskámat és
kiléptem a helyiségből. Benéztem anyuhoz, aki még az igazak
álmát aludta, ezért csak egy puszit kapott az arcára. Megírtam
neki SMS-ben, hogy Colin beteg, ügyeljen rá, majd felébresztettem
az ikertesómat, mert tudom, hogy sokáig tart elkészülnie. Ezután
Lolát is felráztam a szép álmából, majd lent megcsináltam
mindenkinek az uzsonnáját, de magamnak nem készítettem, ugyanis
mostanában nem eszem valami sokat, mert nem igazán vagyok éhes.
Sophie is már leért, magához híven, csinosan. Egy szoknya volt
rajta, harisnyával meg egy gyönyörű blúzzal. Felvette magas
sarkú csizmáját és rámmosolygott. Haja tökéletesen áltt,
oldalra fonta. Most először irigyeltem, mert olyan szép. Tudom,
fura, mert hát az ikertesóm és azért mégis csak eléggé
hasonlít rám, de nem. A vonásaink ugyanazok, de én nem nézek ki
lélegzet elállítóan. Nem is akarok, csak néha úgy elképzelem...
Egy kicsit sem hasonlítunk egymásra, én koszos, elnyűtt torna
csukában, ő pedig gyönyörűen kifényezet, vadiúj csizmában.
Belül örülök, hogy más vagyok, mert mindig az voltam, de
ugyanakkor néha zavar is, mert jó lehet elvegyülni a tömegben.
Mindig kitűntem, de nem jó értelemben. Utálom, ha a figyelem rám
irányul, foglalkozzon mindenki a saját dolgával. Ebben a percben
valaki ráugrott a hátamra és amint meghallottam édes nevetését,
tudtam, hogy Lola az, magyarán, indulhatunk. Húgommal a hátamon
szálltunk fel a buszra. Út közben Fanni is csatlakozott kis
'csapatunkhoz'. Mesélni szerettem volna neki, de amíg itt vannak a
tesóim, addig nem merek, várnom kell.
Ebéd szünet volt, barátnőm már
mindenről tudott. Nem is lehet elmondani, hogy menyire örült a
„hírnek”, habár nem értettem, hogy ez miért olyan nagy cucc.
Ugyanakkor nagyon jól esik, hogy igazi lányként tudok viselkedni,
magyarán kitárgyalni minden egyes szaftos részletet a barátnőmmel.
-Annyira izgatott
vagyok!-pattogott Fanni, miközben az ebédünket fogyasztottuk.
Kérdőn néztem rá, ha valaki nem ismerné a kapcsoltunkat, akkor
azt hihetné, hogy totálisan hülyének nézem. Pedig nem, nála ez
mindennapi.
-Miért is?-kérdeztemm, majd
kortyoltam egyet az üdítőmből.
-Dave miatt.-mondta elmerengve a
távolban. Tekintetem arra a pontra szegeztem, amit éppen olyan nagy
érdeklődéssel bámult. Egy barna hajú fiú volt az, kék
szemekkel. Helyes, nem tagadom, de engem nem fogott meg. Bár
ismerősnek tűnt.
-Az ki?-kérdeztem.
-Tudod, Dávid, a göndör
herceged haverja.-mosolygott rám Fanni. Én pedig egy olyan „ja,
már emlékszem!” nézéssel lerendeztem.
-Izgulsz már a bál
miatt?-kérdezte csillogó szemekkel. Haja a szemébe hullot, ezért
a füle mögé tűrte és a válaszomra várva kémlelte az arcomat.
Teljesen elfelejtettem a bált!
-Öhm...szóval én elfelejtettem.
És nem, nem izgulok, mert szerintem nem megyek. Úgyis csak
valakivel érdemes oda menni és mivel nem hívott meg senki -nem is
várom el- ezért nem leszek ott.
-Ne már! Megígérted, amikor ide
jötettek! Még ruhát is vettünk és a szavadat adtad!-vágta
hozzám. Tudtam, hogy rosszul esett neki amit mondtam, pedig nem
akartam megbántani.
-Jól van, Tökmag. Elmegyek, de
csak miattad.-sóhajtottam, mire boldogan ölelt meg és nyomott egy
puszit az arcomra, amin elnevettem magam.
-Köszönöm, köszönöm!-suttogta
és még szorosabban ölelt. Olyan jól esik, hogy vannak emberek
mellettem, akiknek fontos vagyok és szeretnek.
-Hányadikán lesz?-kérdeztem
„kiváncsian”.
-Ma.-felelte, mire kiköptem az
éppen számban levő folyadékot.
-Hogy mi van?
-Nyugi, még van időnk
elkészülni!-mosolygott. Most le kell nyugtatnom magamat, azt
hiszem. Kisétáltunk a folyosóra, a szekrényekhez. Kiszedtem a
cuccomat és a lány vécé előtt állva vártam, amíg barátnőm
végez. Háttal álltam a folyosónak és a falon lógó képeket
nézegettem, amikor is két kéz fonódott a derekamra és valaki az
állát rátette a vállamra. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam
ki az, illata elárulta Őt.
-Mit akarsz Fürtös?-mosolyogtam,
de ő nem láthatta. Lehellete csikaldozta a vállamat, mire enyhe
remegés száguldott végig testemen.
-Csak megölelni a
barátomat.-miközben beszélt minden szót jól artikulálva ejtett
ki.
-Jössz ma a bálba?-vont kérdőre.
-Nem akartam, de Fanni
kényszerített, úgy, hogy kénytelen leszek. És te?-sóhajtottam
és reménykedni kezdtem abban, hogy igent mond. Hirtelen annyira
fontossá vált, hogy Ő is ott legyen.
-Persze. Muszáj is, mivel a
Flying Hearts is fellép.-mondta. Ringatóztunk a folyosón, annyira
boldog voltam.
-Mi az a Flying Hearts?-kérdeztem
érdeklődve.
-A bandánk. Hárman vagyunk,
Dave, Ben és én.-felelte. Egyre izgatottab lettem az este miatt,
pedig ez nem vall rám.
-Ben is amerikai?-utaltam az angol
nevekre.
-Nem, dehogy. A neve Benedek,
Dave-nek meg Dávid, csak nekik is angolosítottuk, mert így
egyszerűbb feltörni a csúcsra.-magyarázta nevetve. Megfordultam
az ölelésében. Lenézett rám, tekintetével rabul ejtett.
-Ez az álmotok? A
hírnév?-kérdeztem halkan, mire megrázta a fejét, fürtjei
ide-oda „repültek”, ami mosolygásra késztetett.
-Abszolút nem. Az álmunk az,
hogy egy elismert banda legyünk, akiket szeretnek a zenéjükért
és, hogy boldoggá tegyünk másokat azzal, ami minket is boldoggá
tesz. Meg akarjuk mutatni az egész világnak, hogy mennyire
szeretünk zenélni. Ez nem a hírnévről szól.-mondta, mire
felcsillantak a szemeim. Úgy beszélt a zenéről, mint az egyik
legféltettebb kincséről, teljesen átéreztem, hogy miről beszél.
Csodálkoztam a fiún, megérintett ezekkel a mondatokkal.
-Ez szép.-feleltem, mire
elvigyrodott, majd felkapott 'menyasszony fogásba' és futkározni
kezdett velem az üres folyosón. Önfeledten, nevetve száguldoztunk
az épületben. Szabadok voltunk, gyerekek. Ez az amire szükségem
volt, ez az ami boldoggá tesz a zenélés mellett. Végül letett a
földre, karjait körém fonta és minden lehetséges távolságot
megszüntett közöttünk. Fejemet belefúrtam a mellkasába és
hallgattam szívverését, ami zene volt füleimnek. Hevesen
dobogott, akárcsak az enyém. Mindaddig így álltunk, ameddig
valaki meg nem szólalt.
-Will, indulnunk kéne
próbálni!-ordított egy fiú. Személyében felismertem Dave-et.
William nehezen, de elengedett, majd egy puszit nyomott az arcomra és
eltűnt a folyosó végén. Kicsit elszontyolodtam, de a tudat, hogy
ma még találkozunk megnyugtatott.
-Hát ez....-egy hang szólalt meg
mögülem, Tökmag volt az.
-Mióta vagy te itt?-lepődtem
meg.
-Elég hosszú ideje, ahhoz, hogy
tudjam nagyon szeretitek egymást. Ez nagyon édes volt!-ugrándozott,
mint egy kislány.
-Hülye.-nyújtottam ki rá a
nyelvem, mire nevetve ölelt meg és összeborzolta a hajamat.
Egymásba karolva, kacagva lépkedtünk ki a suliból, haza felé
tartva, hogy készülődni kezdjünk a bálra.
-Van hajvasalód?-kiabált nekem
Fanni. Már a szobámban voltunk és nagyban készülődtünk az
estére.
-Szekrény!-ordítottam vissza. A
fürdőben álltam az egész alakos tükör előtt és magamat
figyeltem. Még nem voltam a ruhámban, egy szál fehérneműben
álltam. Bordáim kilátszódtak, hasamon a kis kockák jelezték,
hogy edzett vagyok. De már régen táncoltam, hiányzik. Betegesen
sovány voltam, hízni akartam. Ennem kéne és ennék is, csak nincs
étvágyam. De elhatároztam, hogy küzdeni fogok és megpróbálom
visszanyerni a régi alakomat. Megfogtam a gyönyörű ruhámat és
belebújtam. Éppen a térdemig ért, tetszett. Mosolyogtam, végre
életvidáman láthattam magamat. Hajamat megszárítottam, majd
kifésültem. Nem tetszett kibontva, nem tudtam, hogy mit tegyek
vele. Majd Fanni elintézi, remélem. Jó, hogy rá számíthatok. A
hajam vége felkunkorodott és, mint mindig most is hullámosan
omlott a vállamra, egészen leért a derekamig. Kimentem a fürdőből
és barátnőmmel találtam szembe magamat. Már rajta is rajta volt
a ruhája és káprázatosan nézett ki. Semelyikünk sem volt
kisminkelve, de elégedetten néztünk végig egymáson.
-Jajj te lány, a hajaddal muszáj
kezdenünk valamit!-mondta hajamat a kezébe vette, és
hátrasimította.
-Már meg is van!-mondta boldogan
és hozzálátott. Mindkét oldalról, elölről elvett egy-egy
tincset és hátrafogta, majd befonta. Egy kicsit befújta hajlakkal,
majd a tükör elé állított.
-Na milyen?-kérdezte idegesen,
remélve, hogy értékelem a 'művét'.
-Egyszerű, de nagyszerű.
Imádom!-ugrottam a nyakába. Kezdem átvenni ezeket a szokásokat és
be kell, hogy valljam szívesen teszem őket.
-Akkor jöhet a sminked!-csapta
össze a tenyereit fontoskodva és leültetett az asztalom elé.
-Van valami elképzelésed?-kérdezte
a simnkes dobozt kinyitva. Természetesen az övé volt.
-Nem igazán, de a lényeg, hogy
ne legyen túl sok meg erős.-mondtam, mire egy bólintással
belekezdett.
Néhány perc múlva szólt, hogy
kinyithatom a szemem. Nagyon jól nézett ki. Volt rajtam
szempillaspirál, ezzel kiemelve a homlokomat verdeső szempilláimat.
Kihúzta feketével a szemem és egy halvány fényes fehér
szemfestéket kent a szemhéjamra. Nem volt túlzás, elment.
-Köszi, ez nagyon jó.-mosolyogtam
rá nyugtatóan.
-Most megcsinálom a
sajátomét.-felelte és belekezdett. Addig átosontam Colin
szobájába. Az ágyban feküdt, laptop-jával a kezében. Amikor
meglátott, elmosolyodott és megpaskolta az ágyát maga mellett,
jelezve, hogy üljek oda.
-Csodásan nézel ki,
hugi!-mondta, fejem búbjára egy puszit nyomva.
-Köszi. Hogy vagy?-kérdeztem
aggódva.
-Minden okés, már nincs
lázam.-nyugtatott meg.
-Akkor jó.-pusziltam meg.
-Mióta lettél te
ilyen?-kérdezte, egyik szemöldökét felvonva.
-Milyen?-mosolyogtam.
-Boldog? Közvetlen? Barátságos?
Mosolygós?-kezdte sorolni, de nevetve állítottam le.
-Amióta új barátra tettem
szert.-feleltem és elbambultam a semmibe, felidézve a közös
pillanatokat. Ahogyan kezei a derekamra fonódnak, megölel vagy csak
megpuszil. Minden olyan apró dolog, amikkel boldoggá tesz.
Megváltoztam, de örülök neki. Nem lettem más, csak változtam,
márpedig az emberek változnak. Legbelül mindig is egy ilyen lány
voltam, csak mélyen elzártam magamban és nem egedtem szabadjára.
Túlságosan féltem, hogy, ha megnyílok, akkor el fognak ítélni,
vagy sajnálni fognak és rettegtem attól, hogy, ha megbízom
valakiben akkor csalódást fog okozni. Egyszerűbb volt tettetni a
kemény csajt, mint akinek semmi sem fáj és nem érdekli senki
véleménye. Pedig legbelül igenis érdekelt és fájt, ha rosszat
mondtak, de elnyomtam magamban minden ilyes fajta érzést. Soha nem
akartam gyengének tűnni, jól tudok pókerarcot vágni.
-Ki a szerencsés?-kérdezte
bátyám lágysággal és szeretettel a hangjában.
-Will. Tudod ki Ő?-kérdeztem,
mire bólintott.
-Rendes srác, osztálytársak
vagyunk.
-Ezt nem tudtam.-vakartam meg a
tarkóm.
-Na, menj, mert elkésel! Jó
szórakozást!-ölelt meg utoljára, mire boldogan hagytam el a
szobáját. Bekuttantottam anyához, aki könyvet olvasott és
rámmosolygott.
-Gyönyörű vagy, kislányom!
Büszke vagyok rád!-mért végig, szemeiben könny csillant, ami
megmelengette a szívemet. Nincs jobb érzés annál, mint amikor meg
tudsz felelni a saját anyádnak és támogatja azt amit teszel, vagy
csinálsz. Két szóval jellemezve, büszke és elégedett.
-Áthívtad Simont
ugye?-kérdeztem.
-Igen, 10 perc múlva itt
lesz.-felelte. Megnyugodtam, kellett valaki, aki addig is vigyáz
bátyámra és anyára és jelen esetben erre a feladatra a megfelelő
személy ő volt. Elköszöntem anyutól, majd visszamentem a
szobámba. Tökmag begöndörítette a haját és már ki is volt
festve. Szép volt, jól esett ránézni. Lent barátnőm a még
régebben vett zöld magassarkúját húzta föl, míg én a piros
Converse-met. Úgy volt, hogy a fekete elegáns cipőmben megyek, de
nem tudok benne járni, amúgy is kényelmetlen, úgy, hogy emelett
döntöttem. Fanni csóválta a fejét, nem tetszését kimutatva
ezzel, de tudta, hogy már nem győzhet meg.
-Sophia merre van?kérdezte
barátnőm.
-Az egyik barátnőjénél. Ott
készülődött.-feleltem. Lilihez ment át, kedves lánynak tűnik,
belülről hasonlít az ikertesómra. Magunkra vettük a
kabátjainkat, majd elindultunk a szakadó hóesésben. Felszálltunk
a buszra és úgy utaztunk a suliig.
-Téged elhívott
valaki?-kérdeztem Tökmagot, miközben leszálltunk a járműről.
Látszott, hogy ideges, tördelte az ujját és harapdálta a szája
szélét.
-Öhm, igen.-felelte szégyenlősen
és arcára enyhe pír kúszott. Döbbenten néztem rá.
-És ezt csak most mondod? Ki
az?-támadtam le, mire elnevette magát.
-Bocsi, csak nem akartam
elkiabálni. Dave.-felelte és ha ez lehetséges, akkor még jobban
elpirult. A nyakába ugrottam és össze-vissza pusziltam az arcát.
Eléggé érdekesen nézhettünk ki, de mind ketten kicsattantunk az
örömtől. Ő örült, hogy elhívta álmai pasija én meg annak
örültem, hogy ő boldog. Együtt léptünk be az iskola hatalmas
tornatermébe, ahol minden gyönyörűen fel volt díszítve. Minden
piros, fehér és zöld színben pompázott. Sötét volt, színes
fénycsóvák cikáztak a táncparketten. A terem szélén asztalok
voltak, volt italos-kajás pult és még DJ is. Én meg csak ámultan.
El kellett ismernem, hogy ezt igazán jól megszervezték. Többnyire
karácsonyi zenék szóltak, mert még csak a buli elején vagyunk.
Minden lánynak volt párja, és minden lány gyönyörű ruhában
feszített, agyon sminkelve és szétcicomázva. Örültem, hogy én
nem vagyok olyan. Egy színpad állt a terem végében, hangszerekkel
volt felszerelve. Amint megláttam a zongorát, rögtön felcsillant
a szemem. Hívogató volt, de tűrtőztettem magamat.
-Sziasztok! Fanni?-jött mellénk
Dave és rámosolygott a mellettem álldogálló lányra. Megfogta a
kezét és összekulcsolta ujjaikat.
-Elrabolhatom?-kérdezte
vigyrorogva, mire nevetve válaszoltam:
-Vidd csak! Érezzétek jól
magatokat!-ezzel el is tűntek a tánc parketten, ahol már maibb
dalok szóltak. Éppen One Republic- Counting Stars című száma
ment, amikor is hátulról átkarolt két kéz, mire automatikusan
csukódtak le szemeim és gyorsabban vettem a levegőt. Ha a
közelemben van, mindig ezt érzem, ezért mosolyogva fordultam meg
és immáron magam előtt láthattam. Szmokingot viselt, ami nem az ő
stílusa, de ettől függetlenül jól állt neki. Viccelődve
letérdelt elém, megfogta a kezemet és csókot lehelt kézfejemre.
Mindenki minket bámult, miközben nevetve figyeltem gyerekes
viselkedését.
-Hölgyem, el kell mondanom, hogy
ma igazán gyönyörű.-bókolt 'úrias' hangnemben. Mosolyogtam és
ugyanolyan hangon válaszoltam neki.
-Köszönöm, Uram, maga sem néz
ki rosszul.-kacsintottam, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés.
Végre felkelt térdelő pózából és felkapott, majd megpörgetett.
Mikor letett szédelegve dőltem erős mellkasának, mire utánam
kapott.
-Jól vagy?-kérdezte aggódva.
-Persze, csak hirtelen
megszédültem.-mosolyogtam rá, mire érezhető volt, hogy
megnyugodott.
-Na és ki a lány, akit
elhívtál?-kérdeztem kiváncsian. Fel akartam tenni ezt a kérdést,
bármennyire is fájt tőle a szívem. Biztos voltam benne, hogy
elhívott valakit, hiszen eléggé 'menő' a suliban.
-Az igazság az.-kezdte, miközben
kínjában megvakarta a tarkóját, ezáltal tekintetét a földnek
szegezve. -Hogy kivételesen nem hívtam el senkit. Nem igazán volt
időm ilyenekkel foglalkozni.-folytatta halkan és rámnézett.
Döbbent voltam, erre igazán nem számítottam. Viszont majd'
kicsattantam az örömtől.
-Mikor léptek föl?-tereltem
témát.
-Majd a buli közepe
felé.-mosolygott és megfogta a kezemet. Közel húzott magához és
belecsókolt a nyakamba. Elgyengültem, minden egyes érintésével
olyanokat indított meg bennem, amikről nem hittem, hogy valaha is
képes lehetek érezni. Megsemmisültem a karjaiban. Minden megszűnt
létezni körülöttünk.
-Ever?
-William?-kérdeztem vissza.
-Te most a nevemen hívtál?-tetett
döbbent képet. Szája 'o' alakot formált, miközben két
tenyerével ügyetlenül csapott az arcára.
-Felejtsd el, amit mondtam, nem
történt meg.-tiltakoztam és hátrálni kezdtem. Vette a lapot,
lassan közeledni kezdet.
-Nem felejtem el. A nevemen
hívtál!-mondta incselkedve és egyre közelebb jött. Vigyorogtam,
de próbáltam leplezni.
-Nem igaz, Henderson!-nyújtottam
ki a nyelvem, amivel gyermeki kacagást váltottam ki belőle. Sokan
figyeltek minket, csodálkozva, de jelen esetben nem érdekelt.
Amikor már elért felkapott a vállára és kiszaladt velem a
folyosóra. Csak nevetttem és nevettem. Ütögettem a hátát és
szüntelenül azt kiabáltam, hogy 'Tegyél le! Tegyél le!'. Amikor
végre eleget tett a kérésemnek, már az előadóteremben voltunk.
-Miért jöttünk ide?-kérdeztem.
-Majd meglátod.-mondta
titokzatosan és kézen fogva felvezetett a színpadra.
-Játszunk valamit?-kérdeztem
mosolyogva. Már nem esett nehezemre vele énekelni, zenélni, sőt
kifejezetten ínyemre volt.
-Mit szólsz Bastille- Pompeii
című számához?
-Tökéletes.-feleltem és
odaültem a zongora elé. Elkezdtük, felváltva énekeltünk, ő
gitározott én zongoráztam. Az az érzés ami akkor fog el, ha vele
zenélhetek, az leírhatatlan. Csodálatos, szabadnak érzem magam és
mindenről elfeledkezek. Csak a zene, Ő és én. Mikor befejeztük
csillogó szemekkel nézett rám.
-Úgy szeretek veled
énekelni.-mosolygott, mire enyhén elpirultam.
-Az érzés
kölcsönös.-vigyorogtam.
-Vissza kéne menni, nem sokára
fellépünk.-ragadta meg a kezem és visszasétáltunk a
'bálterembe'. A táncparkett tömve volt fiatal, táncoló szerelmes
párokkal, egyre jobbak lettek a zenék és a színpadon már
készülődtek a fellépésre.
-Mennem kell!-fordított Will
magával szembe.
-Tudom, menj csak.-mosolyogtam
biztatóan. Egy puszit nyomott az arcomra és el is tűnt a tömegben.
Mosolyogva néztem utána, amikor hirtelen valaki megkocogtatta a
vállamat.Amikor megfordultam, Annával találtam szembe magamat.
-Mit akarsz?-sóhajtottam unottan,
kezeimet összefontam magam előtt.
-Először is, hogy lehet így
megjelenni egy bálon? Nevetséges. Másodszor pedig, szállj le
Willaim-ről!-sipákolta. Befogtam a fülem, majd kinyújtottam rá a
nyelvem.
-Úgy viselkedsz, mint egy
kisgyerek. Szánalmas.-puffogott.
-És akkor mi van? Nekem ez jól
esik, mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? Ne ítélj el, mert
nem ismersz. Had viselkedjek úgy, ahogy akarok és, ha ez téged
zavar, akkor el lehet húzni a csíkot, lehetőleg az
Északi-sarkra!-mutattam az ajtó irányába, mire sértődötten
megfordult és megkereste partnerét. Nevetnem kellett rajta, hogy
egyesek mennyire szánalmasak és mennyire el vannak szállva
maguktól. Idő közben a Flying Hearts elfoglalta a helyét a
színpadon és Ben, beleszólt a mikrofonba:
-Hali skacok! Na milyen a
buli?-ujjongás.-Mi vagyunk a Flying Hearts és szeretnénk nektek
eljátszani két dalt. Az első a saját dalunk lesz, aminek címe
'We are the same', a második dal pedig egy lassabb szám lesz, ami
nem a sajátunk. A He is we-től az All about us. Reméljük, hogy
tetszeni fog. Jó szórakozást!-kiáltotta és rögtön el is
kezdtek játszani. Egy gyorsabb tempót diktáltak, a műfaj
egyértelműen pop volt. Ben zongorázott és énekelt, Dave dobolt,
Will pedig gitározott és néha-néha együtt énekelt az énekessel.
Nagyon jól szóltak együtt, tipikusan olyan fiú banda, akitől a
mai tini lányok elolvadnak. Bennem is épült valami, amit a
zenéjükkel okoztak, az különleges érzéseket ébresztett bennem.
A szöveg tiszta volt és igaz, megfogott. Amikor befejezték
hatalmas tapsviharral jelezték az emberek, hogy ez bizony nagyon is
jó. Az utolsó dalnak láttak neki, az All About Us-nak. Szeretem
ezt a dalt, mert nagyon szép és kellemes hallgatni. Will-t kezdtem
el figyelni, végig engem nézett és az elejétől a végéig
énekelt. Göndör fürtjei eltakarták az egyik szemét, karján az
izmai megfeszültek, ahogyan megfogta a húrokat. Olyan látványt
nyújtott, amivel teljesen elvarázsolt. Mosolyogtam rá, ő pedig
rám. Természetesen óriási sikerük volt. Lesétáltak a
színpadról, és folytatódott a buli. One Direction- Midnight
Memories ment, mire Tökmag ragadta meg a karom és kezdett a táncoló
tömeg felé húzni.
-Imádom őket, imádom!-ugrált
és ordította a szöveget a többi lánnyal együtt. Akkor
tudatosult bennem, hogy mit fogok venni az én drága barátnőmnek
karácsonyra. Mikor végigugrálta a számot, elrohant. Én meg, mint
a hülye álltam az izzadó, táncoló emberek közt és próbáltam
kiverekedni magam a „levegőre”. Nem ment olyan könnyen, mint
gondoltam, ugyan is, állandóan beljebb löktek, azaz egyre messzebb
a 'kijárattól'. Egyszer csak valakinek nekimentem, a barátom volt
az.
-Téged kerestelek.-villantotta
meg csábos mosolyát, ahogyan szembe fordított magával.
-Jók voltatok.
-Köszi. Szeretem ezt csinálni,
ebben úgy érzem, hogy önmagam vagyok.-mesélte. Megmelengette a
szívemet, ugyan úgy érez a zene iránt, mint én.
-Nem akarsz átjönni?-kérdezte,
amivel eléggé ledöbbentett.
-Én? De hát este
van!-hadonásztam bénán.
-Nálunk aludhatnál. Nyugi, semmi
különös nem lenne, csak mondjuk egy film.-ajánlotta fel. Teljesen
önkívületlenül válaszoltam.
-Oké. Ő erre meg csak
mosolygott és a kezemnél fogva kivezetett a suliból. Eléggé
furcsa helyzet volt és számomra egy kicsit kínos is, mert még nem
volt hasonlóban részem. Mármint volt, de a régebbi barátaim ők
valamiben mások, mint William. Ha nem bíznék meg benne, akkor
tuti, hogy úgy elutasítom, ahogy van.
Egy fekete kocsi előtt álltunk
meg.
-Ez a tied?-döbbenten mértem
végig a járművet.
-Jah.-vigyorgott, majd kinyitotta
nekem az ajtót és végül ő is beszállt. Kényelmes volt. Nem
sokkal később a házuk előtt parkoltunk le.
-Biztos nem baj, hogy itt
alszom?-kérdeztem félénken. Egyre jobban feszengtem. Ekkor Will
felém fordult, nyugtatóan elmosolyodott és kezei közé vette az
arcomat.
-Dehogy, hisz én hívtalak
át.-felelte és egy puszit lehelt az arcomra. Újból mosolygáson
kellett kapnom magam. A dolgok teljesen más értelmet nyernek az ő
szájából, úgy minden jobbnak, egyszerűbbnek s értelmesebbnek
tűnik. Amit mond az őszinte, igaz és megnyugtató. Késő volt
már, olyan hajnal körül lehetett, amikor beléptünk a takaros kis
házba és felkapcsoltuk a villanyokat. Nem volt otthon senki. Will
megfogta a kezemet és felvezetett a szobájába. Ledobtam magam a
babzsákfotelébe, miközben ő a szekrényében turkált.
-Tessék, ez jó lesz
pizsamának!-dobott a kezembe egy rövid ujjút meg egy alsógatyát.
-Most komolyan ebbe akarod, hogy
aludjak?-vontam kérdőre hüledezve, szemügyre véve a fekete,
Green Day-es pólót és a sötétkék boxert.
-Ha csak nem akarsz báli ruhában
aludni.-vont vállat, mire még mindig döbbenten ugyan, de
bemasíroztam a fürdőszobába. Átöltöztem a kölcsön kapott fiú
göncökbe és lemostam a sminkem. A póló a térdemig ért, így
nem engedte láttatni, az amúgy is röhejesen álló alsóneműt.
Végignéztem magamon még egyszer. Nem nyújtottam valami szép
látványt, de hát ilyenkor ki is várja el ezt az embertől. Most
meg nem érek rá pont azzal foglalkozni, hogy, hogy nézek ki.
Dobtam anyunak, Fanninak és a biztonság kedvéért Colin-nak is egy
SMS-t a tartózkodási helyemről, hogy megnyugodjanak, majd kiléptem
a folyosóra. Égett a villany és lentről hangok szűrődtek fel,
úgy, hogy leosontam a falépcsőn és megkerestem a hang forrását.
A konyhában William állt, nekem háttal, de úgy tűnt, hogy
valamin nagyon szorgoskodott. Egy szál alsógatyában volt, amitől
kirázott a hideg és egy nagyot kellett nyelnem, ahogyan végignéztem
tökéletesen kidolgozott testén. Hátán az izmok megfeszültek,
amikor megemelt valamit, más lány a helyemben vagy elájult volna
vagy rávetette volna magát. De én, mint mindig, most sem így
tettem és csak úgy, mint általában ezt a különös vonzódást,
mint érzést...elnyomtam magamban. Megköszörültem a torkom, mire
megfordult. Figyelmesen nézett végig rajtam, semelyik porcikámat
sem hagyta ki, alaposan megfigyelt, mire szégyenlősebbé váltam és
kínosan kezdtem érezni magam, de ennek egy csepp jelét sem
mutattam. Hasán ott díszelegtek azok a bizonyos „kockák”,
amiktől mindenki úgy odavan, de engem nem az ilyesmik fognak meg
vagy érdekelnek. Sokkal inkább szívesen kémleletem az arcát,
amire egy hatalmas vigyor kúszott. Szemeimmel lefotóztam, hogy örök
emlék maradjon és betettem a képzeletbeli albumomba, hogy bármikor
visszanézhessem és, ha csak azt, de legalább egy kis erőt
gyűjtsek, belőle, a látványából.
-Mit csinálsz?-törtem meg a
csendet.
-Kakaót. Szereted ugye?-kérdezte
reményteli szemekkel, mire mosolyogva aprót bólintottam. Leültem
a konyhaasztalhoz és a könyökömre támaszkodtam. Nem sokkal
később két gőzölgő bögrét tett le elénk és leült szembe
velem.
-Jól áll a pólóm.-kuncogott,
mire gyengéden vállba löktem, aminek következtében magára
borította a forró italt. Ezzel nevetést váltott ki belőlem.
-Bassza meg Clarckson!-szisszent
föl és hasáról egy kendővel kezdte törölgetni a barna
folyadékot.
-Bocsi, de így jár az aki nem
hord felsőt otthon.-nyújtottam ki rá a nyelvem.
-Meee.-utánzott és közeledni
kezdett.
-Na nem Henderson, ez az én
kakaóm, amit most szeretnék meginni!-csúsztam át egy másik
székre és belekortyoltam a pöttyös bögrémbe. Látszólag
komolyan vett, mert abbahagyta és visszaült velem szembe.
-Jó, hogy itt vagy.-szólalt meg
egy kis idő után, amikor éppen egymást bámultuk már jó ideje.
-Örülök, hogy itt lehetek. Nem
hittem, hogy valaha is mondok ilyet, de nem rossz veled
lenni.-mosolyodtam el és nem bántam meg amit mondtam. Tudnia kell,
hogy fontos nekem, mint barát, mert szükségem van rá, még ha nem
is akarom igazán bevallani.
-Az érzés kölcsönös.-húzta
vigyorra a száját és leültünk a nappaliban a kanapéra, egymás
mellé. Bekapcsolta a TV-t és egyik karjával odahúzott magához.
Rádöntöttem fejemet a vállára, kezeimmel körbefontam a derekát
és nekidőltem az oldalának. Ő egyik karját lazán átdobta a
fejem felett és még közelebb húzott magához. Szemeim egyre
nehezebbek lettek, míg lassan le nem csukódtak. Nyugodtan aludtam
el, mert a karjai közt biztonságban éreztem magam.
