10. fejezet

Reggel arra keltem, hogy valaki simogat és a nevemet ismételgeti szüntelenül. Lassan kinyitottam szemeimet és akkor megláttam Őt. Mindig így akarok ébredni, a karjaiban. Még mindig a kanapén voltunk, egymásba burkolózva aludhattunk, de most nagyon úgy tűnt, hogy Will ébresztgetett.

-Jó reggelt!-húzta vigyorra a száját és egy puszit adott az arcomra.

-Neked is. Mennyi az idő?-nyújtózkodtam ásítozva. William ölében ültem, de egy cseppet sem zavart, kényelmesen el voltam helyezkedve.

-Fél 12.-kuncogott, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.

-Ugye ez most csak valami vicc? Ne haragudj, hogy eddig feltartottalak, nem akartam itt lenni idáig!-mentegetőztem és ügyetlenül kiugráltam barátom öléből, de ő a csuklómnál fogva visszarántott és maga alá húzott.

-Nem akarom, hogy elmenj.-dörmögte álmosan, miközben fejét a hasamon pihentette, így nézett a szemembe. Aranyos volt, akár egy kisfiú.

-Muszáj.-túrtam bele a hajába játékosan, mire olyan hangott adott ki, mintha dorombolna. Felnevettem.

-Mi olyan vicces?-húzta össze a szemöldökét.

-Te.-nevettem még mindig és óvatosan kicsúsztam alóla. Felálltam, megmozgattam elgémberedett végtagjaimat és elindultam az emeletre, hogy megkeressem a ruháimat. De nem találtam őket sehol.

-Mégis hova a fészkes fenébe tetted a ruháim, Göndörke?-kiabáltam le neki, mire rögtön ott is termett előttem.

-Göndörke?-kérdezte pimasz vigyorral a szája sarkában.

-Új becenév. Na de válaszolj!-utasítottam.

-Az igazság az, hogy szerintem anya kimosta. Hajnalban jött meg ő is, bedobott minden ruhát a mosógépbe, majd kora reggel vissza is ment dolgozni, annak ellenére, hogy szombat van.-vakarta meg a tarkóját és elhúzta a száját. Ideges is lehettem volna, de pont az ellenkezője történt. Egy kis boldogság söpört végig rajtam, hogy itt máris mennyire törődnek velem és úgy viselkednek, mint, ha mindig is ismertek volna. Habár nincsen ruhám, legalább egy bizonyos értelemben a család részének tekinthetem magamat. Ez jól eső érzéseket keltett bennem.

-Nem gond, köszi, hogy kimostátok. Akkor majd végigmegyek így az utcán.-röhögtem el magam, mire Will is elmosolyodott.

-Nem. Adok egy rendes ruhát, oké? Noel hagyott itt egy maci nadrágot, pólót meg majd adok.-ajánlotta fel kedvesen.

-Hát.... nagyon köszönöm!-ugrottam a nyakába, mire mind a ketten nevetni kezdtünk, ő pedig elsietett a nővére szobájába.

Ismételten a tükör előtt álltam, az új 'ruháimban'. Noel szürke, maci nadrágja elég nagy volt rám, ahogyan Will piros pólója is. Igazán vicces látványt nyújtottam, alig bírtam visszafogni a nevetésem. Mivel fésűt nem találtam, csak simán felkötöttem a hajam egy kontyba és úgy léptem ki a helyiségből. Henderson is már fel volt öltözve, egyszerű fekete farmer nadrág, kék rövid ujjú felső és hajában egy kendő díszelgett, amit valószínűleg hajpántnak használt, hogy eltűzze rakoncátlan fürtjeit a szeméből. Érdekesen festett, de ettől függetlenül tetszett.

Mikor végignéztünk egymáson mind kettőnkből egyszerre tört elő a megállíthatatlan nevetés. Olyan régen volt már ilyesmikben részben, most tényleg úgy érzem, hogy az egyik részem igazán boldog, és ez miatta van. Ha akarnám se tudnám tagadni. Jó 10 perc után végre leálltunk és mind a kettőnk kipirosodva dobta le magát egy-egy babzsákfotelbe.

-Ma próbánk lesz. El szeretnél jönni?-tette fel váratlanul a kérdést.

-Áh. Nem akarom megzavarni ezeket a fiús délutánokat.-legyintettem.

-Nem lesz az. Ha jól tudom Fanni is eljön.-mondta, mire elkerekedett szemekkel, döbbenten kaptam a tekintetem rá.

-Összejöttek Dave-el?

-Igen, tegnap.-mosolygott rám. Élesen szívtam be a levegőt, majd fújtam ki. Örültem neki, mert Fanninak ez volt minden vágya, de nekem kicsit túl sok információ volt egyszerre.

-Oké, lehet, hogy elmegyek. Hol lesz és mikor?-faggattam tovább.

-15:50-re érted megyek!-jelentette ki, mire elmosolyodtam. Azt a fontoskodó énjét. Viszont most már tényleg indulnom kellett, ugyanis anyuéktól egy csomó üzenetem jött, nem akarom őket tovább váratni.

Miután elköszöntem 'göndör hercegemtől', aki természetesen hazáig elfuvarozott, beléptem a házba. Üresnek tűnt, csend volt. Levetettem a cipőmet és beljebb mentem, először a konyhába, ahol megtaláltam anyut, aki háttal állt nekem.

-Szia.-köszöntem, mire láthatóan megijedt, ugyanis teste megrándult, majd felém fordult.

-Szia.-mosolygott rám és megölelt. Furcsálltam a viselkedését, azt hittem, hogy haragudni fog.

-Ennyi?-kérdeztem buta arckifejezéssel az arcomon.

-Hol voltál?-tette fel a kérdést.

-Will-nél. Az egyik legjobb barátom.-mosolyogtam bele az emlékekbe. El is felejtettem már, hogy milyen jó, ha az embernek fiú barátja van.

-Rendben, örülök, hogy barátkozol.-simította meg az arcom.

-Ugye nincs baj?-kérdeztem kissé aggódva.

-Jajj, dehogy is! Este nem leszek itthon, mert Simonnal vacsorázni megyünk és nem tudom, hogy mikor érünk haza.-mesélte.

-Jó, de vigyél magaddal gyógyszert!-figyelmeztettem, majd felrohantam a szobámba. Mázli volt, hogy anyunak nem tűnt fel a ruhám, mert lehet még félre értette volna. Írtam Tökmagnak egy SMS-t, hogy fél óra múlva jöjjön át és elmegyünk együtt ebédelni. Rögtön jött is az igenleges válasz, úgy, hogy elkezdtem készülődni. Felkaptam a szokásos csőgatyámat, egy NY-os piros pólót, na meg a pulcsimat. Eléggé nehezen ugyan, de végül sikerrel kigubancoltam a hajamat, majd felkötöttem egy copfba. Természetesen egy enyhe sminket is tettem föl, aztán amikor éppen kész lettem, csengettek. Hipergyorsasággal robogtam le a lépcsőn és ugrottam Tökmag nyakába.

-Hé-hé! Mi ez a viselkedés?-nevetett fel jóízűen, amit csak mosolyogva vettem tudomásul. Felordítottam az emeletre egy „majd jövök”-öt és kiléptünk a hűvös levegőre. Dideregve húztam össze magamon a kabátomat, majd kifújtam a levegőt, aminek a hatására meglátszott a lélegzetvételem. Nem volt kérdéses, hogy jóval 0 fok alatt van.

-Na és a plázába megyünk?-kérdezte kíváncsian Fanni, mire csak bólintottam egyet. Felszálltunk egy buszra és elindultunk a plázába.

-Jössz ma a próbára, igaz?-kérdeztem Tökmagot, miközben éppen megebédeltünk egy mekiben.

-Aha. Te is?-csillantak fel a szemei, mire benyögtem egy „igen”-t. Eléggé felkavarodott a gyomrom, amit nem is csodálok, hiszen már régóta nem zabáltam ennyit. Befaltam egy egész hamburgert sültkrumplival meg egy kis forrócsokival. Ez elég nagy teljesítmény számomra és habár úgy éreztem, hogy mindjárt kidobom a taccsot, attól még mosolyogtam, csak hát barátnőm átlátott rajtam.

-Jól vagy? Hófehér az arcod.-aggodalmaskodott.

-Persze.-feleltem gyorsan, de akkor már nem bírtam tovább. Olyan nagy hévvel indultam meg a mosdók felé, hogy majdnem fellöktem egy öreg nénit, aki utánam visította, hogy micsoda huligán vagyok. Mondjuk ez most cseppet sem érdekelt, az jobban, hogy időben odaérjek és kiadhassak magamból mindent. Szerencsémre sikeresen találtam egy szabad fülkét, a WC fölé hajoltam és jött aminek jönnie kellett. Valaki simogatta a hátamat és hátrafogta a hajamat, nem volt nehéz kitalálnom, hogy Tökmag az. Hálás voltam neki. Amilyen gyorsan éreztem úgy, hogy most vége, olyan gyorsan kuporodtam megint a WC fölé. Egy újabb menet után végre kiléptünk a bűzös helyről, ami természetesen általam lett olyan szagú, amilyen.

-Beteg vagy?-kérdezte Fanni.

-Jajj, dehogy is. Csak sokat ettem.-legyintettem. -Na és, mizu Dave és közted?-húzogattam a szemöldökeimet, mire nevetve lágyan meglökött a vállával.

-Hát együtt vagyunk. Az a buli jól sült el. Megcsókolt.-mesélte izgatottan és a végére már ugrált is. Olyan aranyos volt, mint egy kislány, aki megkapta azt a babát, amire már régen vágyott. Mondjuk Tökmaggal is ez történt, csak baba helyett álmai fiúját kapta.

-Örülök.-mosolyogtam rá. -El kell intéznem valamit, addig el leszel itt valahol?-kérdeztem, mire furán nézett rám.

-Egyedül kell mennem, bocsi. Fél óra múlva itt tali, okés?-kérdeztem lágyan, mire bólintott és elindult a másik irányba. Én meg csak sietve pásztáztam szemeimmel a boltokat, hogy valami One Direction-ös karácsonyi ajándékot vegyek neki. Az egyik ajándékboltban megakadt a szemem egy egész szekrényen, ahol csak OLYAN cuccok voltak. Szemem figyelmesen siklott végig a különböző dolgokon és erősen gondolkodtam, hogy minek örülne legjobban, mire van leginkább szüksége. Tekintetem végül egy 1D-s párnán és egy életükről szóló könyvön állapodott meg. Gondoltam ez megteszi, úgy, hogy kifizettem, majd belegyömöszöltem a zacskót a táskámba. Visszasiettem a szökőkúthoz, ahol a találkát beszéltük meg és szerencsére Tökmag már ott volt.

-Elintézted?

-Igen és bocsi.-mosolyogtam rá, próbáltam nem túl átlátszónak tűnni.

-Semmi gond, viszont nézelődhetnénk még egy kicsit? Nem tudom, hogy mit vegyek Dave-nek.-húzta a száját, mire nevetve belé karoltam és hagytam, hogy bevezessen egy-pár boltba.

Olyan 15:45 körül, már tűkön ülve vártuk William-et, aki nem sokkal később meg is jött, ugyanis csengettek. Mindig is bírtam Will-ben, hogy ilyen udvarias és nem rendezi le egy dudálással. Anya megelőzött, ezért ő nyitott ajtót, amit kifejezetten kínosnak találtam. Viszont, mint mindig most sem mutattam a feszengésemet és azt se, hogy tulajdonképpen úgy izzadt a tenyerem, mintha kifolyt volna belőle a Niagara. Nem tudom, hogy miért érdekelt ennyire ez a dolog, de valahogy fontossá vált, hogy anyunak szimpatikus legyen és megkedvelje.

-Jó napot! William Henderson vagyok!-nyújtott kezet udvariasan, megvillantva 1000 wattos mosolyát, amivel megjelentek édes gödröcskéi. Mint általában, most is tök jól nézett ki, kicsit szakadt farmerében és fekete kabátjában, na meg abban az édi sötétkék „csöves” sapijában, amit úgy szeretek rajta. Olyan kisfiússá teszi, ahogyan göndör fürtjei kikandikálnak a sapka alól és ÚGY mosolyog, azzal a sajátos mosolyával, amit soha senki sem tudna utánozni. Láthatólag anyát teljesen lenyűgőzte, ugyanis elismerően pillantott fel (hát igen, elég magas egy srác) rá és kedvesen bemutatkozott.

-Anya, mi most megyünk.-mondtam neki, mire beleegyezően bólintott. Megöleltem és a fülébe súgtam, hogy ne felejtse el ma a gyógyszereket. Szúrós pillantást vetett rám, sóhajtott, majd megígérte, hogy beveszi őket. Együtt léptünk ki az ajtón és szálltunk be William fekete kocsijába, én az anyósülésre, Tökmag pedig hátra.

-Na és mit csináltatok délután?-kérdezte kedvesen Bongyorka, miközben az útra szögezte tekintetét.

-A plázában ebédeltünk meg nézelődtünk.-felelte pattogva Fanni, kislányosan.

-Ez komoly?-ekkor már Will sem bírta megállni és felvont szemöldökkel felém fordult. Hiába, mégis csak ismer. Fura arckifejezésén el kellett röhögnöm magamm, mire ő is elmosolyodott.

-Jól van, na. Az emberek változnak.-szögeztem le ennyivel és még utoljára kinyújtottam a nyelvem, mire ő nevette el magát és egyszer csak...lefékezett. Egy kis drámai hatás (hihi). Kiszálltunk a csodajárgányból és körülnéztem. Egy sorház előtt parkoltunk le és csak a megszokás kedvéért természetesen egy garázsba léptünk be. Hát hol máshol is zenélnének a bandák? Mondjuk a különbség csak annyi volt, hogy ez a kis garázs egész takaros volt. Volt egy divattjamúlt kanapé, ami előtt egy kis tévé foglalt helyet. A hangszerek felállítva a helyiség végében helyezkedtek el, míg volt egy kis asztal a sarokban, ahol sütik és üdítők voltak felsorakoztatva. Egy másik asztalon egy laptop hevert, ahol gondolom a számokat hallgatták meg hasonlók. Egy kisebb nyitott szekrényben egy kamera is elfért, így teljes volt az összkép. Igazából elég otthonos volt, mert volt annak a helynek egy tipikus „feeling”-je, ami olyan különös bizsergést idézett elő az emberben. Bárki betette oda a lábát, egyszerűen csak otthon és jól érezte magát. Csokis süti,kávé és különböző parfümök illata terjengett a levegőben.

A terem végében (csak, hogy visszatérjünk a történethez), a hangszereknél ugyebár ott állt a két másik srác is, Ben és Dave. Dave a doboknál ült, de amikor meglátta Tökmagot félmosolyra húzta a száját, felállt és ölelésre tárta a karját, mire Fanni boldogan ugrott az ölébe és csókolták meg egymást. Igazából, egész aranyosak voltak. Ben a mikrofonnal babrált és amikor megérkeztünk csak intett egyet, majd folytatta a tevékenységét. Fura egy srác, de egyébként egész rendesnek tűnik.

-Csináljatok, amit szeretnétek, mi próbálunk.-fordított magával szembe Henderson.

-Oké.-válaszoltam és elvesztem smaragzöld tekintetében. Rámmosolygott és egy puszit nyomott az arcomra.

-Jut eszembe: Felvennéd a próbát? Közben asszisztálhatnál.-vetette fel az ötletet.

-Miért is?

-Ezen már korábban is gondolkodtam, de mi lenne, ha csinálnánk videónaplót? Jó, tudom, ez így eléggé furán hangzik, de jó lenne majd néhány év múlva visszanézni és jókat röhögni rajta, nem? Kezdhetnénk a maival.-magyarázta. Több módon is reagáltam rá:

1., A számat „o” alakúra formáltam és kidülledtek a szemeim.

2., A levegő megakadt a torkomon és azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen ez nem is egy szokványos dolog.

3., Miért jön mindenki, ezzel a „jó lesz, majd később visszanézni, visszaemlékezni rá? Mert mi van, ha esetleg- bár remélem, hogy nem- úgy válunk el, hogy soha nem akarok emlékezni erre a korszakra.?

4., Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, mert legalább addig boldog voltam, még, ha a vége nem is lett „happy end”.

5., Átsiklott a fejemen az a furcsa gondolat, hogy tulajdonképpen, hogy is lyukadtam ki ennél a témánál.

6., És végül leesett, hogy már több, mint öt perce úgy állok a haverom előtt, mint egy hülye, aki lehetőleg le is nyelt egy mókust és annyira meg van lepődve saját magán, hogy még csak sikítani sem tud.

7., Aztán megszólaltam és befejeztem ezt a roppant különös, ámbár igazán elgondolkodtató eszmecserét....saját magammal.

-Ömm, egész jó ötlet.-nyögtem ki és végre odaengedtem a többiekhez. Én felkaptam a kis kamerát a szekrényből és bekapcsotlam. Mit is kéne csinálnom? Ja, igen, mondanom valamit. Ez már haladás.

Fanni rögtön odapattogott hozzám és bekapcsolta a készüléket. Belevigyorgott és beleintegetett a kamerába, majd bevisította, mint egy izgatott kislány, hogy 'hali'. Én pedig alig bírtam visszatartani az éppen kitörni készülő nevetésemet, majd kikaptam barátnőm kezéből a kamerát és beszélni kezdtem:

-Videónapló, első rész. Szóval William javaslatára-itt Will felé mutattam, aki épp a gitárját hangolta, de azért idemosolygott egyet (ilyen szó egyáltalán van???)-elkezdtünk csinálni egy amolyan BFF videónaplót. Nem igazán az én műfajom az ilyesmi, de egy próbát gondolom megér.-vontam vállat.-Nos most éppen a Flying Hearts, Bongyorkáék próbáján vagyunk és az a kis butus, aki belevigyorgott a kamerába, meg Tökmag, azaz Fanni, az én legeslegjobb barátnőm.-erre ő megölelt és össze-vissza puszilgatta az arcomat (??), mire nevetve szabadítottam ki magam az öleléséből és inkább kicsit odébb mentem.

-Fura ez, mert kicsit olyan, mint, ha magammal beszélgetnék, de mindegy is, legalább lesz egy-pár emlékünk.-kacsintottam játékosan, majd a kamerát a Flying Hearts felé fordítottam, ugyanis hivatalosan is elkezdték a próbát..magyarán nekiálltak zenélni. Figyelmesen és lenyűgözve hallgattam őket Tökmaggal, aki olvadozva nézte Dave-et. A fiú természetesen ugyanúgy figyelte és időnként rámosolygott. Szerelmes dal volt, egyértelmű volt, hogy Tökmagnak énekli.

Olyan 1-2 óra múlva, Will odahívott magához. Komótosan sétáltam oda mellé, a kamera még mindig bekapcsolva várakozott a kanapé szélén. Egyik karjával lazán magához húzott és egy puszit nyomott a fejem búbjára.

-Énekelsz egyet? Megbeszéltem a fiúkkal.-nézett rám kiskutya szemekkel, mire elkuncogtam magam.

-Tudod, hogy nem szeretek mások előtt énekelni.-löktem oldalba, mire letérdelt elém, kezeit összetette, mintha imádkozna és úgy kérlelt tovább.

-Jól van-jól van, de akkor ezt most abbahagyod!-”fenyegettem” meg a mutatóujjammal, mire rögtön fel is pattant. Beállt a gitárja mögé, Ben odaállított a mikrofonhoz és ők is beálltak mögém.

-Mit játszunk?-kérdezték egyszerre.

-Coldplay- Fix you?-kérdeztem, mire egyetértően kezdtek bele a dalba, ahogy én is. Először egy kicsit feszengtem, de utána egészen hamar ellazultam és felszabadultan énekeltem tovább. Furcsa volt, hogy nem kísérem hangomat az ujjátékommal, de így is élvezhető volt, habár szokatlan. Mikor vége lett a dalnak, egymást tapsoltuk meg és nagy megdöbbenésemre a fiúk a nyakamba borultak. Annyira fura volt az egész helyzet, de végre úgy éreztem, hogy tartozom valahová és másra nem is vágytam jobban.

Körülbelül este 8 után vergődtünk haza. Csodálatos délutánt tudhatok magam mögött. 30 Seconds To Mars- Closer to the edge című számát dúdolva sasszéztam be a házba. Bátyám és ikertestvérem a tévét nézték, anya vacsorázni volt Simonnal, Lola pedig hamar lefeküdt aludni, mert fárasztó napja volt. Hátulről öleltem át a két nagyobb testvéremet, akik mosolyogva nyomtak puszit az arcom mind két oldalára. Én felsiettem az emeletre, lezuhanyoztam, majd leültem az ágyamra és az ölembe vettem a laptopomat. Felmentem Twittere és YouTube-ra. Újra döbbenten vettem tudomásul, hogy a követőim aszáma az ezerszeresére növekedett, úgy, ahogy a feliratkozóimé is. Pedig csak két videó. Még csak két videó került fel és máris ennyire érdeklődnek irántam és a zeném iránt. Időnként eszembe jut Cintia, a llondoni riporter és fontolóra veszem a dolgokat, de mindig ugyan annál lyukadok ki: nincs szükségem hírnévre. Senkinek nem szóltam erről a dologról, jobb, ha titokban marad.

Leültem a zongora elé és rátettem az ujjaimat a hangszerre. Nem figyeltem, nem gondolkodtam, hogy mit csinálok kezem önállóan mozgott a billentyűkön és egy ismerős dallamot játszott. Hangom ugyanolyan önkívületleni állapotban csatlakozott hozzá. Felismertem a dalt. Amikor még nem voltunk ennyire közel egymáshoz Will-el, akkor íródott. Egy szerelmes dal, az első szerelmes dalom. Elhatároztam, hogy a „rajongóim” kedvére teszek és felteszem YouTube-ra. Hiszen a szerelmes dalokért a legtöbben bolondulnak. Bekopogtam a bátyám a szobájába, aki idő közben már megint bezárkózott. Benyitottam.

-Mit szeretnél húgi?-kérdezte mosolyogva, miközben az ágyán ülve pillantgatott felém.

-Hát, izé...Fel kéne venni az új dalt, ha ráérsz.-vakargattam a tarkómat.

-Persze, menjünk!-mosolygott rám biztatóan és visszakísért a szobámba.

-Mi a címe?-kérdezte, amikor mind ketten elfoglaltuk a helyünket, ő a kameránál, én a zongoránál.

-First Love.-ennyi kellett ahhoz, hogy ujjaim lassú táncba ne kezdjenek a billentyűkön és torkom ki ne eressze azokat a bizonyos szavakat, amiknek a jelentésével, még csak ismerkedni próbálok. Mindent beleadtam, próbáltam elveszni a zenémben, a szövegben. Megpróbáltam elbújni az érzéseim elől, mert féltem tőlük és ez a dal pontosan erről szól. Az első szerelemről, egy tapasztalatlan lányról, aki most érti meg csak igazán, hogy mi az igazi szerelem. Egy lányról, aki épp szeretni tanul.

Hajnalban keltem, pedig alig aludhattam egy órát. Álmatlanul vergődtem az ágyamban, megmagyarázhatatlan gondolatok cikáztak a fejemben. Fura álmom volt, ami nem hagyott nyugodni, pedig gyönyörű napot tudhatok magam mögött. Mégis úgy érzem, hogy valami hiányzik az életemből. Eddig teljesen biztos voltam benne, hogy, ha felnövök akkor a zenével, az énekléssel szeretnék foglalkozni. Viszont a mai álmom ráébresztett arra, hogy korai volt dönteni és, hogy soha sem fog úgy alakulni az életünk, mint ahogyan azt elterveztük. New York-ban táncoltam, komolyan csináltam és imádtam. De akkor nem éreztem úgy, hogy ez az a bizonyos dolog, ami boldoggá tesz, amiben kiteljesedhetek, amiben önmagam vagyok. Csak a zenére koncentráltam és minden mást kizártam. Teljesen spontánul jött az ötletem még 4 éves koromban, hogy énekesnő leszek. Onnantól kezdve csak ezért küzdöttem, arra gyúrtam, hogy megvalósítsam az álmomat. És most, hogy itt vagyok a siker kapujában mégis meginogtam. Nem vagyok biztos benne, hogy mit kéne tennem, tanácstalan vagyok. Hiányzik a tánc. Eddig soha nem gondoltam bele, hogy kezdenem kéne vele komolyabban valamit, de úgy érzem, hogy muszáj. Vissza szeretnék térni a tánchoz, mert van ez az „űrnek” nevezett izé, ami nagyon nyomja a lelkem. Frusztrál a tudat, hogy nem tudom mit akarok, hogy mi is az álmom. Már pedig álmok nélkül nem élhet igazán az ember, ha nincs célja, akkor miért érdemes küzdeni?

Egy szóban összefoglalva kicsit beijedtem. Megdörzsöltem a szemem, nyújtóztam egy nagyot és felálltam az ágyamról. Még csak négy óra, de nem érdekel, nem tudok aludni. Lesétáltam a konyhába, hogy igyak egy pohár tejet és közben felnéztem Twitterre. Egy új üzenet.

@Cintia Hastings: Kedves Ever! Örülnék, ha a karácsonyi szünet után ellátogatnál ide, Londonba. Mivel nem tudunk rólad semmit, szeretnénk megismerni. Ha nem itt élnél, akkor írj és kifizetjük a repülőjegyeket!

Kellemes Ünnepeket!

Cintia

Kész. Ennyi kellett ahhoz, hogy teljesen az ideg összeroppanás szélére kerüljek. Jó lenne, ha elismernének. De tényleg akarom ezt? És ha mégis, akkor pont éneklésben? Ez nagyon gyors így, túlságosan gyors. Éreztem, hogy azok a bizonyos könnyek utat készülnek törni maguknak, de nem engedtem nekik. Nem szabad megfutamodnom, döntenem kell. Meg kell tudom, hogy mi az álmom. Visszarohantam a szobámba és elkezdtem kotorászni a régi cuccaim között. Végül megtaláltam a hip-hop cipőmet és felvettem. Ez után rápillantottam a zongorára, majd vissza a cipőre. Ez nem megy. Mindent nem lehet egyszerre. Lesétáltam a nappaliba és nekiálltam bemelegíteni. Kicsit merev lettem a sok edzés nélküli héttől, de szerencsémre hajlékonyságom most sem hagyott cserben. Miután végeztem bekapcsoltam a zenét és csak úgy táncolni kezdtem a zene ritmusára. Ami jött, azt tettem, önkívületleni állapotba kerültem. A lehető legjobb helyre képzeltem magam, becsuktam a szemem és táncoltam. Ez volt az az apró darab ami hiányzott. Szükségem van rá. Úgy repült az idő, hogy észre sem vettem, hogy már nyolc óra is elmúlt. Colin csak most vergődött le az emeletről. Úgy meglepődött, hogy kiejtette a kezében levő bögrét.

-Hát ez meg?-kérdezte hangosan. Én ijedten hagytam abba és kezdtem el homlokomról törölgetni az izzadságcseppeket.

-Nem tudom. Hiányzik.-szegtem le a fejem.

-De te neked nem az éneklés az álmod?-tette fel a súlyos kérdést.

-Jajj, Colin! Hagyjál már! Nem irányíthatjátok az életemet! Igen valóban, az volt az álmom, de az emberek változnak és velük együtt az érzéseik is! Össze vagyok zavarodva! Nem tudom, hogy mit akarok!-fakadtam ki.

-Elég! Mindig is te irányítottad az életedet, úgy, hogy ezt nem róhatod fel nekem! Helyetted meg nem tudok dönteni! Tény és való, hogy mind a kettőben tehetséges vagy. Néha pont ez a hátrány.-vágott vissza.

-Hogy mi?-hökkentem meg.

-Hát nem veszed észre? Annyi mindenben tehetséges vagy és gyönyörű. Bármit tehetnél, úgy is minden sikerülne. Neked könnyű. Nem mindenkinek van érzéke mindenhez.-sóhajtott.

-Sajnálom, ha így gondolod. Ja, szerintem is baromi könnyű nekem. Végül is engem sosem csúfoltak vagy aláztak meg, soha nem vertek meg, soha nem voltam még halálközeli állapotban és soha nem szenvedtem még. Ja, tök igazad van. Nagyon hosszú ideig te voltál az egyetlen biztos pont az életemben, Colin. De most nem tudom, mit higgyek. Segítséget szerettem volna kérni, mert tanácstalan vagyok. Erre te lecseszel azért, mert táncoltam. Bocs, ha csak élvezni akarom az életet és meg akarom tudni, hogy mit is érzek. Sajnálom!-kiabáltam és megfogtam a kabátomat, majd kivágtam az ajtót, így kirohanva a szakadó hóesésbe. Egészen a parkig futottam, ahol leültem egy padra. Nem érdekelt, hogy hideg van, alig vagyok felöltözve és, hogy fel is fázhatok. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni, a gondolataimmal. Dönteni akartam és nem szabadott, hogy bármi az utamba állhasson. Nem inoghattam meg. Ez volt az első veszekedésünk a bátyámmal.

-Ever?-hallottam a nevem a hátam mögül, mire összerezzentem, majd lassan megfordultam a padon, hogy szembe nézhessek a fiúval, William-mel.

-Jól vagy?-simított végig a hátamon bizonytalanul. Nem mondtam semmit, csak jó szorosan magamhoz húztam és belefúrtam fejemet a mellkasába. Felmelegített a közelsége, már nem is fáztam annyira. Odanyújtott nekem egy csokis kekszet, amire hevesen megráztam a fejem, elutasítva. Hányinger tört rám az étel látványától és pont, mint tegnap a mekiben, ugyanúgy kiadtam magamból mindent. Már nem bírtam visszatartani. Nem tudom, hogy mi van velem. Will még mindig ölelt, nem rettentette el az undorító tettem. Hálás voltam neki, habár egyedül akartam lenni, jól esett, hogy itt van velem.

-Mi ez?-kérdezte kicsit dühösen, miután lefehéredve és erőtlenül dőltem vissza az ölébe.

-Nem tudom. Tegnap is volt. Biztos csak egy kis gyomorrontás.-legyintettem, annak ellenére, hogy még mindig nagyon görcsölt a hasam.

-Kötve hiszem, hogy ez az lenne. Mégis mikor ettél utoljára?-kért számon követelező hangon.

-Ööö. Tegnap, ebédre. De utána azt is kihánytam.-szegtem le a fejem. Nem akartam erről beszélni, de ő az egyetlen ember, akinél késztetést érzek, hogy mindent teljesen őszintén elmondjak.

-Ez esetben be kell mennünk a kórházba! Ez így nem mehet tovább! Nagyon vékony vagy és amit csinálsz az életveszélyes!-ragadott meg és a parkból kifele kezdett vezetni.

-Hová megyünk?-kérdeztem, hangom egyre halkabb lett. Lépésim és a légzésem egyre nehezebbé vált, minden egyes mozdulat fájt, legyengültem. Olyan érzés volt, mintha minden életerő elszivárgott volna belőlem és a testem teljesen üres lenne legbelül. Féltem, mert nem akartam, hogy ez törnénjen. Velem ez nem eshet meg. Egyre jobban nehezedtem a barátomra, aki ijedten kapott a karjába és kezdett rohanni velem, gondolom a kórházba. De ez után minden elsötétült és nem érzékeltem semmit sem többé.

***

Nem láttam semmit sem a sötétségen kívül, egyedül éreztem magam. Fájtak a végtagjaim és frusztrált a tudat, hogy fogalmam sincs az előzményekről vagy éppen a jelenről. Nem tudtam, hogy hol vagyok, hogy mit keresek itt, hogy hogyan kerültem ilyen állapotba és még sorolhatnám. Mozgást érzékeltem a jobb oldalamról, mire automatikusan megfeszültem. Hangokat hallottam, mikről rögtön kiszűrtem, hogy két férfihang az.

-Én tehetek róla...-nagy csönd.

-Nem, uram. Ne okolja magát!-csitítgatta az idősebb hang a fiút.

-De, mert az én hibám. Ha jobban odafigyelek rá, ez nem történt volna meg!-a fiatalabbik hangja szinte már hisztérikussá vált, dühössé.

-Kérem, nyugodjon meg! Nem szabadna zavarnia a kisasszonyt. Mindent rendbe hozunk és lány is fel fog épülni hamarosan. Az állapota stabil.

Rólam beszélnek? Nagyon úgy hangzik. Muszáj kinyitnom a szemem, hogy megtudjam mi történt, mert egyre kiváncsibb vagyok. Döbbenten vettem tudomásul a sikeremet, miszerint elmosódott alakokat már látok. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy minden kirajzolódjon előttem. A fehér köpenyes úr és a menő öltözékbe bújt, csapzott hajú, gondterhelt arcú fiú, akit egyből felismertem. William.

-Hogy kerültem ide?-féltem, hogy hangom cserben hagy, de megkockáztattam. Habár bizonytalan volt és remegett, mégis választ követelő volt.

-Örülök, hogy felébredt, hölgyem. Ferenc Doktor Úr vagyok, az ön kezelőorvosa. Nos a barátja elmondása alapján ön eszméletét vesztete a parkban, miután kihányta az ételt. Most, hogy végre felébredt meg kell vizsgálnunk, hogy milyen betegség okozhatja ezeket a tüneteket.-magyarázta, mire összerándult a gyomrom. Fájdalmasan pillantottam William-re, aki védelmezően nézett rám.

-B-e-ete-egség?-dadogtam ijedten.

-Igen. Biztosan az.

-Egy kis megfázás, vagy gyomorrontás ugye?-mosolyogtam erőltetetten.

-Nem, attól tartok, hogy biztosan ennél többről van szó. Fenn áll a lehetőség a maradandó betegségekre is.-erre a mondatra nem csak én kaptam fel fejem ijedten, hanem Bongyorka is. Most, azt hiszem, hogy kellő képpen megijedtem. Nem akartam beteg lenni, nem akartam rossz értelemben kivételezett lenni. Féltem, sőt rettegtem.

-Készen áll?-rángatott vissza a valóságba a doki.

-Nem. De essünk túl rajta.-sóhajtottam és megpróbáltam kipattani a kórházi ágyból, de megszédültem és valószínűleg össze is estem volna, ha Will nem kap el. Remegtek a kezei. Talán ő is meg volt ijedve? Gyengéden visszafektetett az ágyra, mire két nővérke lépett be a kórterembe és kifele kezdtek tolni az ágyammal együtt. Én üresen bámultam a hátamon fekve és azon gondolkoztam, hogy mégis hogy a fenébe fogok én ebből a helyzetből kimászni. Nem voltak jó megérzéseim a jövőre nézve, de próbáltam elhessegetni a rossz gondolatokat és inkább kikapcsolni az agyamat, mert áltatni se akartam magamat a jó eshetőségekkel. Betoltak egy másik terembe én pedig úgy tűrtem végig az összes vizsgálatot, mint valami élő-halott. Kizártam mindent és magamba burkolózva hallgattam szívem heves dobbánasait.

Most a rendelőben várom, hogy visszatérjen az orvos és közölje, hogy mi bajom van. Nem is merek belegondolni, hogy mi lehet ez. Az ajtó hirtelen nyílt ki, mire összerezzentem és még akkor sem nyugodtam meg, amikor megláttam az ajtóban álló dokit. Arckifejezése nem sok mindent árult el, bár, mintha egy szánakozó grimasz átsuhant volna az arcán. De lehet, hogy megint csak képzelődöm.

-Nos, megérkeztek a leletek. A baj, pontosan az, amit már akkor sejtettem, amikor betette ide a lábát.-hatásszünet. -Önnél az anorexia egyik fajtáját diagnosztizálták, ami innentől kezdve bármikor visszatérhet, ha valami megrázkódtatás vagy tragédia érné a következő évek során. Elég veszélyes betegség. Emelett az izomzata és az immunrendszere is legyengült, ami a sportolást nehezebbéb teszi. Nagyobb a lesérülés eshetősége. Viszont sajnos az anorexia nem minden. Ennek véget lehet vetni. Amit előre is megmondtam, hogy lehet maradandó „kár” is. A cukorbetegség egy enyhébb fázisát is észleltük önnél. Erről egy kicsit később többet mesélek, de most visszakísérem a kórtermébe. Összepakolhat és utána még elmondok egy-pár dolgot.-fejezte be, majd segített fölállni és míg én rátámaszkodtam, ő átkísért a kórterembe. Lesokkoltam. Ez most annyira nem hiányzott. Gőzöm sincs róla, hogy hogyan süllyedhettem ilyen mélyre. Anorexia? Tiszta hülye vagyok. Cukorbetegség? Csak magamnak okoztam, az állandó stresszeléseim miatt.

Összerámoltam a holmim, majd leültem egy székbe és hallgattam az orvos mondókáját. William a terem előtt volt, nem engedték be. Még nem tud semmiről.

-Ez a készlete. Ebben a tűben van az inzulin. Mindent úgy csináljon, ahogyan azt elmondtam. Fontos, hogy egyen egészségesen. Amit adtam, gyógyszer, azt is mértékkel és okosan használja. Köszönöm és akkor a legjobbakat! Kellemes Ünnepeket!-fogott velem kezet és kiviharzott a szobából, én meg kitotyogtam és hagytam, hogy Will átöleljen. Átvette a kezemből a táskámat és kifele indultunk a kórházból, miközben mindent alaposan elmeséltem neki...