11.fejezet

December 25. Karácsony napja. Délelőtt 10 óra van és én csak most keltem föl, pedig már le kellett volna mennem megnézni a fát meg köszönteni a családot. Csak, hogy most minden másképp alakult. Ez a nap, pontosan úgy, mint 4 évvel ezelőtt szomorú és tragikus. De akkor mindent szép sorjában.

Először is, néhány napja, amikor is kiderültek ezek a betegségek, anyáék teljesen kiborultak, de kisebb-nagyobb sikerrel sikerült megnyugtatnom őket és, hogy minden rendben lesz, meg nem nagy ügy. Holott' egy kicsit én is meg voltam ijedve, de ezt nem mutathattam. Még mindig nem szoktam hozzá ehhez a cukorbetegségesdihez, de igyekszem. Tényleg. Ami meg az evést illetti, szerintem már be is pótoltam, az elmúlt napokban mindent felzabáltam, ami csak az utamba került.

Másodszor, anyának rosszabbodott az állapota, ezért tegnap előtt be kellett vinni az ügyeletre. Az orvos nem mondott semmi konkrétat, de azt megosztotta velünk, hogy ne várjunk ettől sok jót. Én meg persze még mindig reménykedem és bízom a legjobbakban, pedig tudom, hogy nem fogják tudni megmenteni. De ezt a tényt képtelen vagyok befogadni, félek, hogy ha belenyugszom, akkor ezzel elárulom anyát és saját magamat is. Hinnem kell, mert csodák igenis léteznek. Szegény Lola végigbőgött már két éjszakát és Colin meg Sophie is teljesen magukba fordultak. Mondjuk én érzem pluszban az ikertesóm fájdalmát, emiatt az „iker-dolog” miatt, amiről még mindig nem tudom, hogy mi is pontosan.

Tehát, ez a nap, egy rossz nap lesz. Én megmondtam, hogy a karácsony rossz. De hát ki hallgat rám? Persze, hogy senki. Úgy beszélnék Fannival, de ő elutazott a nagyijához Kanadába, hogy ott töltsék az ünnepeket. William meg Amerikában van a rokonaiknál. Pedig szükségem lenne rá, rájuk. De megint magamra maradtam és újra egyedül kell megbírkóznom a helyzettel. Szörnyű. Lustán kikecmeregtem az ágyamból, felkaptam egy lógós, fekete nadrágot, meg egy egyszerű fehér felsőt. A hajamat mindenféle kifésülés nélkül felkötöttem a fejem tetejére egy „otthoni” kontyba, felkaptam egy pulcsit, kihúztam a szememet és lerobogtam a lépcsőn. Mindenki felöltözve tevékenykedett az alsó szinten.

-Indulhatunk?-kérdeztem, mire rám kapták tekintetüket, majd velem együtt léptek ki az utcára.

Az apró büfében kevergettem a forró kávémat és a semmibe bámultam. A többiek bementek anyához, én csak köszöntem neki. Majd külön beszélek vele. Nagyon sápadt, gondterhelt és nyúzott volt az arca. Borzalmas volt őt így látni. Nagyon beteg. Fogalmam sincs, hogy hogyan romolhatott meg ilyen szinten az állapota, ilyen rövid idő leforgása alatt. Arra kaptam fel a fejem, hogy leül elém valaki.

-Hölgyem?-egy orvos volt az, anya kezelőorvosa.

-Igen?-kérdeztem elhalt hangon.

-Sajnálom. De az édesanyjának már csak órái vannak hátra. Továbbterjedt a szívéig és már nem lehet megmenteni.-szegte le a fejét bűnbánóan. Pedig ő nem tehet semmiről. Miért büntet az Isten? Csak bólintottam és felpattanva a helyemről, rohantam anyához és a karjaiba vetettem magam.

-Nem akarom!-borultam a nyakába és már majdnem engedtem lefolyni a könnycseppeket az arcomon, de nagyon nehezen sikerült megállnom.

-Tudom, kincsem. De úgy is tudtam, hogy ez lesz a vége. Viszont most jól figyelj rám, kérlek.-bólintottam.

-Elég nehéz életünk volt, de szeretjük egymást nem de? Ez a lényeg.-mosolygott.-Azért azzal mindenki tisztában van, hogy semmi sem lehet tökéletes, minden napot úgy kell élni, mintha az lenne az utolsó. Felesleges szomorkodni, mert azzal is csak a saját idődet húzod, sokkal kevesebb marad arra, hogy boldog is lehess. Kérlek téged, hogy próbáld meg minden rosszban megtalálni a szépet és örülj az apró dolgoknak is. Éld meg az álmaidat és váltsd valóra őket. Járj két lábbal és emelt fővel, mert minden okod megvan rá. Olyan nehéz ebbe a néhány percbe belezsúfolni mindent, az összes tanácsot, amit anyukák adnak lányuknak életük során most kéne elmondanom, de az lehetetlen. A helyzetek adják ezeket a dolgokat, tehát csak összefüggéstelen mondatokat mondanék, amiknek semmi közük nem lenne egymáshoz.-vért köhögött fel, majd kicsit halkabban folytatta. -Csak annyit szerettem volna ebből az egészből kihozni, hogy mindig légy önmagad és higgy magadban. Többre vagy képes, mint gondolnád. Nem tudom, hogy mi az álmod, de azt már kisilabizáltam, hogy táncolás és az éneklés között lebegsz. Azt javaslom, hogy válaszd azt, amelyikben kiteljesedsz, amelyikben később is eltudnád képzelni magadat. Bírnád-e sokáig a hírnevet? Nem olyannak ismerlek, de döntsd el. Szeretlek és vigyázzatok egymásra a testvéreiddel.Soha ne add fel.-megrázkódott és teste elernyedt. Hisztérikus sírás tört elő belőlem és összeestem az ágy mellett. Kész, nem bírtam tovább, eddig bírtam visszatartani a bőgést. Ennél rosszabb nem lehet semmi sem. Miért pont karácsonykor? Miért pont ő? Miért? A gép sípolt és akkor tudtam, hogy végleg vége van. Magunkra maradtunk. Gyorsan összeszedtem magam, letöröltem a könnyeimet, felálltam és lecsuktam anya szemeit. Még utoljára megöleltem, belelégeztem azt a különös öblítő illatát, majd egy puszit nyomtam a homlokára és kisétáltam a kórteremből. Utánam orvosok és nővérek rohantak be és lekapcsolták Őt a gépekről. Nagyon szúrt a szívem, feladtam volna de nem tehettem. Testvéreim karjaiba borultam és négyen ölelkeztünk a kórház folyosóján. Ezentúl mindegyikünk gyűlölte azt a napot, pedig karácsony volt.

~Egy héttel később, a temetés napja~

A kezeim remegtek, ahogyan végigsimítottam a fekete ruhán, amit viseltem. Nem voltam még felkészülve erre a napra. Nem tudom, hogy képes leszek-e végignézni, ahogyan örökre eltemetjük Őt a föld alá.

Időközben William és Fanni is visszajöttek és, ha minden igaz, akkor ma ők is jelen lesznek a temetésen. Hajamon végigszántottam egy-párszor a fésűt, aztán utoljára belenéztem tükörbe. Sápadt voltam, szemeim alatt fekete karikák virítottak. Kimerült is voltam, hisz' az utóbbi napokban alig aludhatam éjszakánként 1-1 órát. Eldöntöttem magamban, hogy erős maradok és nem fogok összezuhanni, de őszintén szólva most nagyon nehéz megállni. Beadtam magamnak az inzulint, majd eltettem a táskámba a „tolltartót”, amiben a készletem volt. Magamra kaptam egy pulcsit és anya volt fekete csizmáját. Valamelyest megnyugtatott, hogy az övé volt, hogy ő is hordta. Így kicsit olyan érzés volt, mintha még mindig itt lenne. Éreztem a jelenlétét. Lelépkedtem a lépcsőn, ahol testvéreim már mind „harci-díszben” álltak. Senki sem szólt egy szót sem, csak Lola szipogott fel néha-néha. Megörököltük anya autóját, amit most Colin vezetett, hiszen már van jogsija 16 éves kora óta. A temetést nem szerveztük nagyszabásúra, mindent úgy tettünk, ahogyan azt anya kérte a végrendeletében. A közeli kis katolikus templomban, egy meghitt szertartás, minimális mennyiségű emberrel. Miután besétáltunk az épületbe, a pap rögtön bátyámmal kezdte el megbeszélni, hogy akkor mi, hogyan lesz. Mi lányok, hárman kicsit odébb álltunk és üveges tekintettel bámultunk magunk elé. A következő pillanatban Will lépett be az ajtón én pedig rögtön rohanni kezdtem a fiú felé. A karjaiba vetettem magam és a nyakába borultam. Próbáltam visszatartani a sírást, ami nehezen, de sikerült. Ő csak némán szorított magához és a hajamat simogatta.

-Jobban vagy már?-kérdezte halkan. Erőtlenül bólintottam. Nem sokkal később Tökmag is belépett az ajtón, az anyukájával. Mindkettőjüket megöleltem, utána pedig leültek.

Simon utolsóként érkezett egy idegen fiúval, aki körülbelül egyidős lehetett velem. Szőkésbarna egyenes haja volt, hatalmas kék szemekkel. Furcsálkodva lépkedtem oda a két férfihoz. Simon meg akart ölelni, de én inkább kezet fogtam vele. Igen, valóban sokat tett anyáért, de én nem tudom még ebbe a dologba annyira beleélni magam és feloldódni mellette.

-Szia Ever! Ő itt a fiam, Erik. Biztosan hallottál már róla. Többször is találkozott anyukáddal.-itt egy kicsit megcsuklott a hangja, de folytatta.-Remélem nem gond, hogy elhoztam.-némán megráztam a fejemet és előre sétáltam, hogy én is elfoglalhassam a helyemet Colin és Sophia között. Lolát az ölembe ültettem.

A szertartást némán ültem végig, nem is figyeltem arra, amit a pap mondott, szüntelenül a koporsót kémleltem, mintha arra várnék, hogy anyu kipattan belőle épen és egészségesen, majd jól leszid minket, amiért azt hittük, hogy képes lenne minket csak így itt hagyni. De csalódnom kellett, mert...ez nem teljesült be. Arra lettem figyelmes, hogy a pap a nevemen szólít, így kisétáltam mellé. A kezében egy összegyűrt, koszos lapot tartott, majd beszélni kezdett.

-Az édesanyja ezt a levelet önnek szánta és megkért rá, hogy ezt a szertartáson adjam oda, valamint arra is, hogy ne nyissa ki addig, amíg valóra nem válik az álma. Furcsálkodva és meghökkenve vettem át a levelet. Anya milyen titokzatos. Viszont sajnos ezt a borítékot valószinüleg soha nem fogom kinyitni, ugyanis, ha még azt se tudom, hogy mi az álmom elég nehéz lesz megvalósítani.

Épp vissza akartam sétálni a helyemre, amikor az öregember utánam szólt.

-Álljon csak meg kisasszony! Van itt még valami. Az édesanyja azt szerette volna, ha elénekli az „Amazing Grace”-t e borongós nap fénypontjaként. Sóhajtozva leültem a zongora elé. Kizártam mindent és mindenkit, csak anyát láttam és neki énekeltem. Érte. Miatta. Mintha segélykiáltásként szántam volna, arra vágytam, hogy meghallja onnan föntről. Hívtam.....de nem jött vissza. Éreztem, hogy figyel és szinte láttam magam előtt, ahogyan mosolyog. Kicsit nyugodtabb lettem, amikor megbizonyosodtam róla, hogy hall ás lát. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy már ne kétségbeesetten kapjak a hangok és hangom után, hanem tiszta szívből és természetesen folytassam tevékenységem. Mikor befejeztem, csak akkor érzékeltem, hogy nem vagyok egyedül. Az a kevés ember, aki itt volt, orrot fújt, szipogott, bőgött, vagy éppen tapsolt. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi és senki anyán kívül. Vissza akartam kapni, azt akartam, hogy megöleljen és azt mondja, hogy büszke rám. De nem tette, mert nem volt itt és azért sem, mert már nem tehette meg és már soha nem is fogja. Megint elmenekült. De most nem reménykedhetünk abban, hogy egy nap, majd visszatér. Mert mindenki tudja a nyilvánvalót. Ő, már....

Örökre elment.

Otthon levetettem a cipőmet és a levelet beletettem a fiókomba. Bátyám, ikertesóm és a húgom elmentek vacsorázni, de én nem akartam velük menni. Szükségem volt a magányra és a nyugalomra. Lezuhanyoztam, majd átöltöztem pizsamába és betipegtem anya volt szobájába. A ruhái és a dolgai szanaszét voltak dobálva, mintha még mindig itt lakna. Minden úgy volt, ahogyan aznap hagyta, amikor bevittük a kórházba. A fésülködőasztalánál fésülte a haját, amikor összeesett, szinte látni a szőnyegen törékeny teste nyomát. A szobájának, mint mindig most is kellemes levendula illata volt, szinte tapintható volt anya jelenléte. Bekapcsoltam a CD lejátszóját, ahonnan Mozart szólt. Sosem szerettem a klasszikus zenét, de neki mindig a kedvence volt. Itt egy újabb dolog, amiben nagyon is eltértünk egymástól. Csak is az ő megemlékezésére most nem kapcsoltam ki, hanem hagytam, hadd szóljon. Régen eléggé rajongott a klasszikus zenéért, amit sosem értettem, hogy miért van. Biztos, hogy van valami ami annyira köti hozzá ezt a stílust. Bementem a gardróbba és végigsimítottam a ruháin. Egytől-egyig kipakoltam az összeset az ágyára. Ki kellett ürítenem ezt a szobát. A gardróbban, a polc tetején megláttam egy hatalmas dobozt, ezért fölálltam egy székre és megpróbáltam leszedni. Ez kisebb-nagyobb sikerrel ment is, csak én ügyetlen leejtettem, az pedig a földre zuhant és kinyílt. Egy kép csúszott ki belőle. Egy balettáncos volt rajta, aki éppen spárgát ugrott. Közelebbről is megnéztem az arcát. Nem ez nem lehet..... Anya volt az. Mint vad a prédájára, úgy ugrottam rá a dobozra és szinte feltéptem a tetejét. Régi fotók, ruhadarabok, újságcikkek, videókazetták, ékszerek és további emlékek voltak elrejtve benne. Ledöbbentem. Nem akartam kimondani azt, amire gondoltam. Most megkaptam a választ a már oly sokszor feltett kérdésemre. Miért is nem tudtam anya tinédzser és gyerekkoráról semmit? Hát ezért. Viszont egy valamit még mindig nem értek. Miért titkolta ezt el előlem? Anya balettáncos volt. De feladta, vagy abbahagyta, vagy ki tudja, hogy mi történhetett. Kezeim remegtek, ahogyan turkáltam a különféle értékes és nem mellesleg nagyon régi dolog között. Aztán találtam valamit, amitől még jobban elakadt a lélegzetem. Egy napló volt az. Bársonykötéses könyvecske, belőle össze-vissza kiálló lapocskákkal és képpel. A borítójárán az ő neve volt, az ő írásával. Holly. Izgatott voltam. Talán most mindent megtudhatok anyáról.

1986.szeptember 11.

A mai nap az idő viharosra fordult, esőszakadás, villámlás, dörgés és eszméletlen szélvihar lett úrrá a városon. Szeretem a vihart. A szél hangját. Ilyenkor kellemes érzés fog el. Brenda nénikém elment itthonról, így egyedül kellett maradnom a hatalmas házban, ami inkább nézett ki kastélynak. Ő viseli gondomat, mióta a szüleim eltűntek. Valószínűleg nem akartak engem többé. Nem tudni mi történt. Azon gondolkodom, hogy, ha egész nap ilyen vihar lesz, hogyan jutok el az Intézetbe. 10-re kell mennem. Igazából eléggé megszerettem a balettáncos életet. Nem kell suliba járnom, ezért nem kell délután leckét csinálnom. Azóta, amióta Ms. Violet, a balettanárnő azt mondta, hogy különleges tehetségem van a baletthoz Brenda néni nem hord többet iskolába. Magántanuló lettem. Néha hiányzik, hogy együtt legyek a barátokkal, vagy csak úgy, mint minden normális velem egykorú 13 éves tinilány szerelembe essek egy titokzatos fiúba. Mert a tánc megtanított arra, hogy kétféle élőlény van a világon. Vannak táncosok és emberek. A táncosok különlegesek, kivételezettek, keményen kell küzdeniük, hogy ők legyenek a legjobbak. Soha nem értettem, hogy miért az a cél. Miért versengünk egymás ellen, ha mindannyian táncosok vagyunk? Össze is foghatnánk. De sosem hallgatnak meg. Szeretek táncolni, szeretem a balettot, de más műfajt is kipróbálnék. De nem engedik. Azt mondják, hogy vagy mindent feláldozok a balettért, vagy leszek újra átlagos. Nem akarok átlagos lenni, mert azt mondják, hogy az rossz. Az átlagos unalmas...

Lesokkolva olvastam a sorokat. A balett nem lehet valami kellemes sportág. Arra eszméltem fel, hogy megszólalt a telefonom és a „Henderson” név villogott a kijelzőn. Elmosolyodtam és halkan elkuncogtam magam, hogy még mindig nem írtam át a nevét.

-Kinyitnád az ajtót?-szólt bele mély, rekedtes hangján. Döbbenten elnevettem magam, majd lesétáltam és kitártam az ajtót.

-Ugye minden oké?-jött be lihegve és szorosan megölelt.

-Persze. De hogyhogy este 11-kor itt vagy? Aludjál, ember.-löktem vállba játékosan.

-Azt már nem. Itt maradok.-mondta ellentmondást nem tűrő hangon és elindult fel a szobámba. Komolyan nagyon imádom. Ennyit még soha senki nem tett értem. Bezárkóztunk a szobámba, én az ölébe ültem, míg ő egy hajtincsemmel játszadozott.

-Énekelünk valamit?-kérdezte mosolyogva. Gödröcskéi megjelentek a szája sarkában, smaragd zöld íriszeivel engem pásztázott, tekintete könyörgővé vált.

-Legyen.-sóhajtottam, mire kezébe vette a gitárját, de én nem sétáltam a zongorához. Ott maradtam az ölébe és úgy kezdtük el énekelni Avril Lavigne dalát, az Innocence-t. Rekedtes hangja megmelengette a szívemet.

-Ez egész jó volt.-mondtam, miután befejeztük.

-Az. Nem vagy fáradt?-kérdezte és megpróbált a szemembe nézni, miközben én még jobban megpróbáltam odabújni hozzá. A mellkasára hajtottam a fejem és az elnyűtt bőrkarkötöjét birizgáltam.

-De, de úgy se tudnék aludni. Honnan van ez a karkötő?-tereltem el a témát. Barna bőrkarkötő volt és a neve volt belevésve. Hogy lehet, hogy eddig észre se vettem?

-Ja, elég régi. A nagypapám adta nekem, mielőtt meghalt. 6 éves voltam, azt mondta szerencsét hoz.-vont vállat, mire lágyan elmosolyodtam és tovább vizsgálgattam. Végigsimítottam rajta, érezve a betűk érdességét, majd össze-vissza forgattam a csuklóján. Ő a hajammal játszadozott, rátekerte az ujjára az egyik tincsemet, majd eleresztette. Autó hangját hallottam, mire rögtön felpattantam és kinézve az erkélyen állapítottam, meg, hogy tesóim hazajöttek. Sokat sejtetően néztem barátomra, aki csak megrázta a fejét.

-Eszedbe ne jusson! Maradok.-találta ki a gondolataimat és visszaült az ágyamra.

-Jó, de most nem kéne elmondani nekik. Bújj el!-sürgettem, mire vágott egy pofát, de engedelmeskedett. Lesiettem fogadni őket. Meglepődtem, amikor ajtót nyitottam. Csak Colin állt egyedül az ajtóban.

-Azt hittem, hogy már régen húzod a lóbőrt.-nevetett szórakozottan és közben megbotlott, én meg próbáltam elkapni. Nehéz volt, majdnem kiszorította belőlem a szuszt is, de végül sikerült megtámaszkodnia a falban.

-Hol vannak a többiek?-rettegve kérdeztem, hangom akadozott.

-Jah. Simonnál alszanak, én buliztam.-válaszolt kótyagosan és újra megszédült. Ijedten kaptam utána, de ezúttal rámesett. Megremegett a ház, ahogyan koppant fejem a padlón. Sajgott, de nem vesztettem eszméletemet. Nem kellett megkérdeztem, hogy fogyasztott-e alkoholt, egyértelmű volt. Próbáltam leszedni magamról, de nem sikerült. William csörtetett le a lépcsőn és amikor meglátott minket a földön, rögtön a bátyám után kapott és felrántotta. Be akart neki húzni, de rögtön rákiáltottam, hogy ne tegye. Akkor már ő is észlelte, hogy Colin részeg. Felsegített a földről. A fiú ránk nézett, tekintete elsötétedett, majd megindult felém. A falnak nyomott, az alkohol szaga csak úgy áradt belőle.

-Mit keres itt ez a vadbarom???-ordította az arcomba. Megszeppenten álltam és vártam, hogy az ökölbe szorult keze lecsapjon. Will már el akarta rántani, de nem engedtem neki. Tudtam, hogy bátyám sosem ütne meg, még ha önkívületleni állapotban is van. Nem is tette, ökle a fejem felett, a falba ütközött. Megsimítottam a kezét és felkísértem a szobájába. Hamar elnyomta az álom.

-Jól vagy?-fordított maga felé Will és ijedt arcával aggódva pásztázott végig.

-Persze. Csak most jött ki rajta....a, tudod, a ha-hatása.-rebegtem, mentve bátyámat, mire Henderson lágyan elmosolyodott és egy puszit nyomott az arcomra. Elpirultam, de igyekeztem leplezni hirtelen jött gyengülésem.

-Tudom.-mondta végül és visszakísért a „rezidenciámba”, ahol mellém feküdt az ágyba és jó szorosan magához húzott. Aznap göndör fürtökkel, gödröcskés mosollyal és smaragzöld íriszekkel álmodtam...

***

-Eve! Shh.. Kelj föl!-lágy rekedtes hang szólított, miközben arcomat simogatta. Nem tetszésemet kifejezve morogtam egyet, majd még mindig csukott szemmel megfogtam Will ujját és megharaptam, mire nevetve rántotta el.

-Komolyan kelj föl! A bátyádnak szüksége van rád!-erre a mondatra rögtön kipattantak a szemeim és álmosan ültem fel az ágyamban, habár visszaszédültem kis híján, de Fürtöske elkapott.

-Jól vagy?-kérdezte aggódva. Igazából nem volt a legjobb a közérzetem. Szédültem, sajgott a fejem és újra rámtört az a furcsa hányinger.

-Mi baja Colin-nak?-tértem ki a kérdés elől. Hangom kissé akadozott, el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett velem.

-Másnapos. Gyógyszer kéne neki. De te jól vagy? Sápadtnak tűnsz.-anyáskodott, mire nem törtődve a babusgatásával felkeltem és rohanni kezdtem le a konyhába fejfájás csillapítóért. Ekkor már olyan szinten szédültem, hogy alig láttam valamit, a gyomrom görcsbe rándult és nem bírtam tovább. Összeestem a padlón, majd minden elsötétült...