8.fejezet

-Ever, kelj már fel!-kiabált valaki a fülembe, de én csak még jobban a fejemre húztam a párnát és morcosan morogtam bele valami olyasmit, hogy: „már aludni sem lehet?” Hangos kacagás ütötte meg a fülemet. Morogtam még egyet, mire lekerült rólam a takaróm. Dideregve kuporodtam össze és megpróbáltam a lehetetlent...aludni.

-Ever Gemma Clarckson! Most azonnal told ki azt a formás seggedet az ágyból és öltözz fel, vagy olyat teszek, hogy az életed végéig bánni fogod, hogy nem keltél fel!-ordította a már jól ismert hang, Fanni. Vigyorogva, de mégis ijedten pattantam ki a jó meleg ágyikómból és néhány ruhával a kezemben berohantam a fürdőbe. Csak a szokásos szett. Fekete csőfarmer és egy Ramones-es póló mellett döntöttem, az én drágalátos fekete pulcsimmal. Egyszerűen nem tudok megválni tőle. Hajamat egy egyszerű lófarokba kötöttem, szempillasprál, szemceruza és már készen is voltam. Nem viszem túlzásba a készülődést, nem az én műfajom.

-Na végre!-sóhajtott barátnőm, amint kiléptem a fürdőből, mire egy nyelvnyújtással ajándékoztam meg.

-Hányadika van?-kérdeztem a földszintre menet.

-Öhm, asszem' 15-e. Mindjárt itt a karácsony!-ugrándozott örömében, amit megmosolyogtam. Habár nem igazán szeretem a a karácsonyt. Tudom, most azt gondolod rólam, hogy milyen idióta egy személy vagyok, hisz' a karácsonyt mindenki szereti....kivéve engem. Azt hiszem, hogy csak egy kicsit hazudok, ha azt mondom, hogy számomra teljesen semleges az a nap, mert nem. Természetesen egy régi emlék, esemény miatt, ami pontosan aznap történt. Négy éve, December 25-én. Egy verekedésbe keveredtem akkor, csak ez volt talán az eddigi legnagyobb. Colin-nal voltunk együtt, de túl sokan voltak ellenünk. Mindketten kórházba kerültünk és kómába estünk. Anya akkor szenvedett a legtöbbet. Fél évig nem keltem fel, azt hitték, hogy meg fogok halni. Talán úgy is lett volna, ha az akkor már felkelt bátyám, nem beszélget velem. Minden szóra emlékszem a mai napig...

-Nos, szia húgi. Nem tudom, hogy hallod-e amit mondok, de ha igen, akkor remélem, hogy figyelmesen- bár hogy máshogy- de végighallgatsz és megfontolod a dolgokat. Valaki azt mondta, hogy a kómában fekvő emberek, maguk dönthetnek a sorsukról. Ők döntik el, hogy befejezik-e az életet, vagy. Nem tudom, hogy hol vagy most, mit érzel, mit csinálsz vagy min gondolkodsz, de remélem, hogy az életeden. Tudom, hogy nem volt egy fényes életed soha, de mégis nem is éltél annyit, hogy úgy érezd fel kell adnod. Mert bár lehet, hogy te hamarabb tapasztaltad meg, hogy az élet milyen kemény is valójában, de ez nem tántoríthat el attól, hogy megtaláld benne a szépet. Nem akarok hiú ábrándokat kergetni benned, mert valóban, az élet nagyon-nagyon nehéz, de megéri a sok szenvedés. Ever, még alig tapasztaltál az élet boldog perceiből, de gondolj csak vissza az eddigi évekre. Voltak boldog pillanataink, ezt le sem tagadhatod. Még fiatal vagy, van időd. Mi értelme lenne megfutamodni, ha semmit sem tudsz a jövőről? Tehetséges vagy, van egy szerető családod – aki nem mellesleg nagyon aggódik érted-, vannak barátaid és nagyon sokra fogod még vinni az életben. Egy nagyon értékes és különleges lány vagy, ezt soha ne feledd. Ha nem is magad miatt, de leglább a családodért tedd meg, hogy velünk maradsz. Ez a Te döntésed és tiszteletben is tartom, de én még annyi mindent szerettem volna neked tanítani az életben, átélni boldog pillanatokat. Olyan tehetetlennek érzem magam, nekem már csak a remény maradt. Kérlek szépen gyere vissza és ne add fel! Nincs értelme elmenned, mert itt mindenki szeret. Az életben sok a fájdalom, a szenvedés, a kín, és a csalódás, de emelett ugyanolyan sok boldog pillanat, és még ezernyi apró örömteli dolog van, ami miatt érdemes küzdeni. Ezeket kiérdemelni kell és mindenkinek egyszer eljön az ideje, hogy boldog lesz. Ígérem, hogy a te időd is hamarosan eljön, biztos vagyok benne. De nem tudhatjuk előre, hogy mit hoz a jövő, és jobb is így. Mert akkor nem lenne izgalmas. Olyan adottságaid vannak, amik csak nagyon kevés embernek adatik meg. Mi értelme lenne ezt mind eldobni? Szerinted más nem küzd eleget csak egyetlen egy boldog percért? Pedig de. Az élet egy végeláthatatlan küzdelem, ne hagyd, hogy Ő nyerjen. Győzd le, légy erős és SOHA NE ADD FEL! Mert szükségem/szükségünk van rád!-azzal arcon csókolt és sírva kirohant a kórteremből.

-Hahó! Figyelsz te rám?-hallottam meg drágalátos barátnőm csinlingelő hangját.

-Jah, ühm. Igen, persze, csak elbambultam. Bocsi.-erőltettem mosolyt magamra. Még túlságosan az emlék hatása alatt voltam, mintha újra átéltem volna. Annyira szerencsésnek érzem magam Colin-nal, mert ha Ő nem lenne, már bizony valószínűleg nem élnék. Tudom, ez erős kifejezésnek tűnik, pedig kicsit sem az. Megtapasztaltam, hogy milyen élet-halál közötti állapotban lenni. Mindent kívülről szemlélhettem, és amit gonodoltam az úgy volt rám hatással. Akkor, ott és abban pillanatban döntenem kellet. Élet vagy halál? De nem maradtam önző és az első mellett döntöttem. Nem hagyhattam ott a családomat egyedül, nehéz körülmények és fájdalmak között. Nem lettem volna rá képes.

-Jól vagy?-kérdezte Tökmag agóddó tekintettel. Észre sem vettem, hogy kezeim és lábaim remegtek, valamint enyhén izzadni kezdtem és szaporábban lélegeztem. Igen, ez nem egy olyan dolog amiről könnyen beszél az ember, még az emlék is fáj. Kicsit hibásnak éreztem/érzem magam, amiért meg is fordult a fejemben, hogy ott hagyok mindent 13 évesen. Nem lett volna értelme. Már rájöttem, hogy mindenkinek eljön az ideje. Nekem is elfog, talán ma, talán holnap, esetleg egy év múlva...A jövőt nem tudhatjuk előre, de egy biztos: mindennek eljön a maga ideje.

-Persze.-habozva válaszoltam neki, majd a konyhába léptem. Megmostam az arcomat hiddeg vízzel és kávéval akartam magamat felébreszteni, hátha a gondolatokat is elűzi belőlem. De nehéz, pláne, hogy a karácsony közeledik.

-Sietni kéne.-simított végig hátamon Fanni, mire bólintottam, felkaptam Lolát az ölembe, majd Sophie-val és Colin-nal az oldalunkon léptünk ki a fagyos levegőre. Mindent hó borított és hatalmas hóvihar volt. Szeretem a telet, de most már várok egy kis napsütésre is. Szeretem, amikor a madarak csicseregnek, a nap lágyan simogatja a bőrömet és minden szép zöld. Olyankor könnyebb megfeledkezni a problémákról.

Az iskolába érve meg is csörrent a telefonom, ismeretlen szám, ezért kicsit megijedtem, márpedig nem vagyok az az ijedős-fajta.

-Halló? Ever Clarckson-nal beszélek?-hallottam egy száraz, férfihangot a vonal túlsó végéről.

-Igen. Milyen ügyben keres?-válaszoltam.

-Martin Doktor úr vagyok. Az anyukájával kapcsolatosan telefonálok. Már ma hazamehet, viszont ne lepődjön meg, mert a haját már leborotváltuk, ugyanis hullani kezdett. A héten kezdi az első kemoterápiás kezelését. Ne aggódjon, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kigyógyítsuk Holly-t ebből a csúnya betegségből!-próbált biztatóan beszélni, de nem igazán hatott meg. Próbálkoztam. Tényleg próbáltam elhinni, amit mond, de nehéz ilyen helyzetben pozitívan gondolkodni, de muszáj ezt tenni.

-Köszönöm Doktor Úr. Délután bemegyek érte!-próbáltam nyugodtan beszélni, de nem igazán ment. Erőltetett volt minden tettem, mert ideges, feszült, frusztrált és ijedt voltam. Be kell, hogy valljam, beparáztam. Féltem anyát, nem akarom soha elveszíteni. Habár tudom, hogy ez nem rajtam múlik, de mindent meg fogok tenni, hogy boldog legyen és meggyógyuljon. Ha ehhez pedig optimistán kell gondolkodnom, akkor azt fogom tenni, megerőltetem magam. Most az egyszer legalább nem az önfejű, makacs lányt fogom anya felé is mutatni. Ennyit minimum megérdemel.

-Ki volt az?-lépett mellém ikertesóm.

-Az orvos. Anya délután kijöhet.-feleltem tömören. Ő pedig minden szó nélkül szorosan magához húzott.

-Minden okés lesz vele.-suttogta a fülembe, ami igazán jól esett. Mikor elengedtük egymást több érdeklődő szempárral találtuk szembe magunkat, de mikor szúrósan rájuk emeltem a tekintetem, folytatták a tevékenykedésüket. Tökmag visitozó hangjára lettem figyelmes, amint felém szökdécselt valamivel a kezében. Nevetve figyeltem, amíg elém nem érkezett és meg nem lengette a kezében lévő papírdarabot.

-Mit gondolsz, mi ez?-kérdezte huncutul, hatalmas vigyorra húzva a száját.

-Nem tudom.-feleltem értetlenül.

-Na jól van, Te értetlen lány. Ez bizony a Karácsonyi Bálnak a szórólapja!-dugta az orrom alá, itt-ott el is csuklott a hangja az izgatottságtól. Soha nem értettem, hogy a lányok miért izgulnak, meg kerítenek ekkora feneket ennek „bálozás dolognak”. Engem sosem érdekelt vagy izgatott volna.

-És?-kérdeztem, talán egy kicsit túlságosan is flegmán.

-Hát ez tök izgi! Meg remélem, hogy elhív...-kezdett el beszélni, de hirtelen elhallgatott.

-Még is ki hív el?-kérdeztem kacéran.

-Oh, senki.-pirult el Fanni.

-Haha. Most vagy elmondod magadtól vagy kiszedem belőled, de akkor ígérem, hogy fájni fog!-fenyegettem meg játékosan.

-Oké-oké. Elmondom.-tette maga elég védekezően a kezét.

-Tudod Will-nek a legjobb barátja Dávid.-suttogott.

-Na, ne! Pont neki a legjobb barátja? Komolyan, mint azokban a csöpögős filmekben!-nevettem fel kínosan, mert kényes témát érintettünk, azt hiszem. Will-re haragszom, a tegnapi miatt, viszont nem hiszem, hogy még sokáig haragudni fogok tudni rá. Túlságosan is hatalmas az űr bennem, ha nem beszél hozzám. Ez veszélyes, az érzések amiket felé táplálok, ijesztőek és szokatlanok. Valamilyen láthatatlan mágnes vonz hozzá és minél jobban megismerem, ez a kapocs annál erősebb lesz. Kicsit félek, mert elgyengülök mellette, még ha ezt nem is mutatom igazán, belül érdekes dolgok játszódnak le bennem.

-Márpedig de. Remélem, hogy elhív.-zökkentett ki szerelmetes barátnőm hangja gondolataimból. Barna szemei csillogtak, arca kipirult volt és valakit nagyon figyelt. Oda kaptam a fejem és akkor megláttam Őt. Göndör hajába éppen lazán beletúrt majd egy kisfiús vigyorral bicentett barátja – valószínűleg Dávid – felé. Aztán lepacsiztak és tekintetünk találkozott. Csak szótlanul bámultuk egymást, szemeiben megbánást, sajnálatot és mintha bizonytalanságot véltem volna felfedezni. De lehet, hogy csak képzelődtem. Még mindig nem emeltük el egymásról a tekintetünket, viszont csengettek. Az egyik legnagyobb fájdalom volt, hogy ott kellett hagynom. Jó volt bámulni, bármily' furcsának is hangzik, ez megnyugtatott. A még kissé szokatlan bizsergés járta át testem minden egyes pontját és lepkéim a gyomromban ismételten életre keltek. Szívem oly' hevesen dobogott, hogy alig kellett egy kicsi hozzá, hogy szétrobbanjon. Pedig csak néztük egymást, egyetlen egy pillantásával ilyeneket indított meg bennem. Én meg egész órán csak őrlődtem a kérdések között: Vajon mit érezhet? És én tulajdonképpen mit is érzek? Hol van a régi Ever? Miért ilyen fontos Ő számomra? Nem voltam kibékülve se magammal, se az érzéseimmel, se ezzel az egész helyzettel. Túl furcsa, szokatlan és váratlan volt minden. Mint azt olyan sokszor teszem, most is a zenébe menekültem. Óra után, rögtön a tegnapi úton rohantam az előadóterem felé és megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor nem találtam ott senkit. Hangtalanul feszaladtam a színpadra, leültem a zongora elé és játszani kezdtem, majd énekelni. Számomra ismeretlen dallam és szöveg volt. Ujjaim saját életre keltek, hangom is a saját szövegét énekelte. Ami a szívemen, az a számon. Ez a mondás ehhez a helyzethez pontosan megfelelő volt. Tudtam, hogy mit teszek, de cselekedeteim mégsem voltak tudatosak. Pláne amikor kiejtettem azt a bizonyos szót, akarva-akaratlanul is igen, én Ever Clarckson a szerelemről írtam egy dalt. Először. És akkor megértettem. Csak ütöttem a billentyűket és egyre hangosabban énekeltem. Fel akartam robbani, tombolni akartam, törni-zúzni. Haragudtam a szívemre, amiért teljesen a tudtom nélkül ilyen érzéseket hozott felszínre. Habár neve nem szerepelt a szövegben, leesett, hogy miatta volt ez az egész, hozzá szól ez a dal. Másnak sosem fogom beismerni, de legalább magamnak megtettem. Fájt és szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge vagyok. Még sosem voltam igazán szerelmes, márpedig most sem lehetek az, hisz' nem is ismerem igazán Will-t. Hogyan eshettem hirtelen és ilyen gyorsan ekkora hibába? Elhordtam magam mindennek, de természetesen ez nem segített semmin.

***

Ebédszünetben, úgy, mint általában Tökmaggal és Sophie-val kajáltam és beszélgettünk. Az ikertesómmal egyre jobban kijövünk egymással, aminek őszintén örülök. Kellemeset csalódtam benne. Éppen Sophie egyik vicces történetén nevettünk, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Az egész ebédlőre csend telepedett, majd mindenki frusztráltan és érdeklődve kezdte figyelni a mögöttem levő embert és engem. Nem értettem, hogy miért nagy dolog ez, de amikor megfordultam teljesen letaglóztam. Will volt az. Vigyorogva figyelt, amint szám 'o' alakot formált, majd értetlen arckifejezést felvéve néztem rá, miszerint „Mit akar?”. Láttam a szemében, hogy tudja mire gondolok, de nem válaszolt, csak megragadta a csuklómat és a beleegyezésemre várva, nézett szemeimbe. Mint mindig, most is megbabonázott smaragzöld íriszeivel. Megsemmisültem. Nem akartam hagyni magam, de szégyenemre engedtem neki. Nem tudom, hogy mi vezérelt, de úgy éreztem, hogy muszáj beszélnünk, habár egy kicsit még mindig nehezteltem rá. Az udvarig loholtam utána, mert bár kézen akart ragadni, nem fogadtam el ezt a gesztust. Végre egy fa árnyékában meg is torpnatunk.

-Nos?-kérdeztem karba tett kezekkel.

-Muszáj volt beszélnünk. Sajnálok mindent. Amit kiírtam Twiterre, ahogyan viselkedtem Veled..Tudom, nem szereted, ha sajnálnak, mert ettől gyengének tűnhetsz- márpedig nem- de ezt most tényleg így gondolom és addig nem nyugodtam le, míg ezt el nem mondtam neked. Nagyon meg szeretnélek ismerni, mert megfogtál. Legyünk barátok és adj egy esélyt, hogy jobban megismerhessük egymást!-szinte már könyörgött. Igazából eléggé ledöbbentett. Nem számítottam volna rá, hogy ilyen jól kiismer. Ő az első ember eddig, aki nem tud rólam semmit, de mégis tudja, hogy nagyjából milyen vagyok. Szívesen lennék a barátja, mert elkéne már egy fiú barát itt is, hisz a régiekkel az időeltolódás miatt alig tartom a kapcsolatot. Félek, hogy mi lesz, ha még többet fogok érezni iránta, de akkor már nem tehetek ellene semmit. Önző dolog lenne egy barátságot, úgy összetiporni. De lehet, hogy elmúlik az érzés és akkor nem örlődnék így magamban. Bevallom, hogy szívesen megismerném, kíváncsi vagyok az életére. Végül döntöttem.

-Oké. Szívesen lennék a barátod Henderson.-kacsintottam, elő véve a régi énemet. Úgy hiányzott már ez.

-Komolyan?-úgy nézett rám, mint aki még nem látott fehér embert.

-Aha.-kuncogtam, meglepődött arcát figyelve. Egy kis idő után leesett neki a dolog és akkor vigyorra húzta ajkait, majd megölelt, de nem öleltem vissza. Értetlenül vált el tőlem.

-Ne légy érzelgős!-nevettem, kicsit „megdorgálva” őt. Erre csak egy hatalmasat kacagott. Ó az a nevetés!

-Rendben Ms. Clarckson! Akkor most fusson az életéért!-váltott vicces hangnemre és felém kezdett rohanni, mire rögtön kapcsoltam. Nevetve rohangáltam össze-vissza a suli udvarán. Hirtelen két kéz fonódott a derekamra és egy erős mellkasnak ütköztem. Éreztem az illatát, azt a különleges illatot, amit magával hordoz, így hát tudtam, hogy Ő az. Magával szembe fordított, így felnéztem rá. Haja kócosan állt össze-vissza, szemei körül nevetőráncai összegyűltek és éppen megnyalta az alsó ajkát. Ez egyfajta szokása. Megfigyeltem, hogy elég sokszor szívja be ajkait, majd nyalja meg őket.

-Megvagy.-suttogta, mire remegés szántott végig testemen.

-Eressz Henderson, vagy rosszat teszek!-fenyegettem meg nevetve, mire alsó ajkait lebiggyesztve engedelmeskedett.

-Nem lenne kedved ma átjönni hozzám?-kérdezte, amivel teljesen ledöbbentett.

-Khm, mert?-kérdeztem közömbösen, próbáltam leplezni az izgatottságot és a feszültséget hangomból.

-Csak beszélgetni, ismerkedni. Mire valók a barátok?-kérdezte mosolyogva.

-Oh. Hát rendben. Mikor?

-Délután, ha az úgy jó.-bólintottam. Újra közelebb akart húzni magához, de gyengéden eltaszítottam és incselkedve kinyújtottam rá a nyelvem.

-Majd egyszer Henderson.-kacsintottam és minden további szó nélkül visszasétáltam az épületbe. Tekintete lyukat fúrt a hátamba, de nem fordultam meg. Tudtam, ha megteszem, elgyengülök, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Még nem.

Suli után buszra szálltam és a kórház felé vettem az irányt. Feszültem tördeltem az ujjaimat, ahogyan beléptem a már olyan jól ismert helyre. Elfogott a hányinger, rossz illatok terjengtek a folyosókon, feltörtek a rég elnyomott emlékek és remegve indultam meg anya kórterme felé. Amint megláttam szívem szúrni kezdett és légzésem nehezebbé vált. Ott ült az ágya szélén, kórházi köntösben és lógatta a lábait. Nem volt haja, arca meggyötört volt, ráncaiból mintha több lett volna már. Nesztelenül léptem be hozzá, de észlelte, hogy ott vagyok. Amint meglátott megeresztett felém egy halovány, erőltetett mosolyt. Odaszaladtam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogyan meleg könnycseppek folynak végig a hátamon, az övéi voltak. Megtört. Gyengéden felsegítettem az ágyról, kezembe vettem a cuccait és elkezdtem kitámogatni az épületből. Megkönnyebbült sóhaj szökött ki ajkaim közül, amint kitettük a lábunkat arról a szörnyű helyről. Taxit hívtam, ami kis idő elteltével meg is érkezett és hazamentünk. Még nem ért haza senki, ezért leültettem a nappaliba, csináltam neki egy teát és ledobtam magam mellé. Mélyeket lélegeztem, féltem, hogy ha megszólalok, hangom remegni fog. Hideg kezek fogták meg az enyémeket. Óvatosan vezettem fel tekintetem anyára. Szemei könnyesek voltak, szája lila volt és remegett. Úgy nézett ki, mint egy összetört kislány. Megszorítottam kezeit és szemem azt sugallta, hogy „Minden rendben lesz!” Mintha megértette volna, bólintott. Ráterítettem egy pokrócot és megszólaltam.

-Hogy vagy?-a lehető legszánalmasabb kérdés volt ez, mégis sokat jelentett.

-Jól leszek, Drágám.-sóhajtottam egy újabbat.

-Hogy-hogy nem Simon ment el érted?-faggatóztam.

-Mert dolgozott.-felelte. Éreztem, hogy ez nem az igazság, ezért kérdőn néztem rá, jelezve, hogy ezt nem veszem be.

-Utálom, hogy ennyire jól ismersz.-nevetett fel kínosan. Mosolyogtam.

-Azért, mert nem is szóltam neki, hogy hazaengedtek. Nem akartam, hogy így lásson.-sírta el magát a hajára utalva. Némán húztam magamhoz és hagytam, hogy a mellkasomon kisírja magát. Szótlanul simogattam reszkető testét és vártam, hogy abbahagyja. Sosem voltam jó az ilyenekben. Mikor elhalkult rámnézett.

-Anya.-suttogtam, mire érdeklődve figyelt. Szemei vörösek voltak, arca nedves a sok könnytől.

-Láttam, hogy szereted Simont és Ő is téged. Ne félj attól, hogy így meglát, mert ha igazán szeret, akkor neki így is gyönyörű leszel. De biztosan rosszul esik neki, hogy nem bízol meg benne. Megértelek, de ha mindent elhallgatsz és mindentől félsz amit gondolhat rólad, akkor sosem leszel igazán boldog. Biztos vagyok benne, hogy Simon melletted fog állni, tegnap is ott volt veled a kórházban. Fontos vagy neki és, ha számodra is fontos, akkor ne hagyd elveszni. Az élet rövid ahhoz, hogy ennyit gondolkodjunk! Cselekedj, nincs veszteni valód!-fejeztem be a hegyi beszédemet. Remélem, hogy megtudtam győzni, mert nem igen vagyok hozzászokva ezekhez a vigasztaló meg bátorító beszédekhez. De a szívemből szóltam. Anyától egy ölelést kaptam, majd tárcsázta is a férfi számát. Ebben a pillanatban nekem is megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám, már a mai napon másodszorra.

-Halló?-szóltam bele bizonytalanul a telefonba.

-Ever? Will vagyok! Mikor jössz?-mély hangjától hideg és meleg futkározott a testemen és nem is vettem észre, hogy mosolygok.

-Oh. Nemsokára. De egyébként hol is laksz?-nevettem el magam kínosan. Megmondta a címet, majd letettük. Elmentettem a számát és a nevének csak ennyit írtam: „Henderson”. Erről rögtön tudni fogom, hogy Ő az.

-Ki volt az?-anyám mosolygó, kiváncsiskodó hangja zökkentett vissza a valóságba.

-Ja, csak egy barátom.-legyintettem, de természetesen nem győztem meg.

-Aha, persze. A tegnapi fiú?-kérdezte sokat sejtetően.

-Igen. Egy jó barátom....azt hiszem.-tettem hozzá halkan.

-Helyes gyerek, különleges.-kacsintott, mire játékosan felnevettem.

-Ne kombinálj! Nincs köztünk semmi!-”teremtettem le”.

-Jó-jó.-tette maga elé védekezően a kezét.

-Hol van Colin?-tereltem témát.

-5 perc és itthon van. Boltba küldtem.

-Oké. Csak, mert el kéne most mennem, de megvárom még akkor.-mondtam, majd felrohantam a szobámba, ahol rendbe szedtem magam. Vagyis nem, az nem én lennék. Ehelyett sietve felnéztem Twiterre. Először a sajátomra, ahol nem történt semmi. Utána pedig Moonlight-éra. 5 millió követő. Húha. Emellett tweet-ek ezrei fogadtak. Az egyiken megakadt a szemem.

@CintiaHastings: Kedves @Moonlight_Official csodálatos egy lány vagy te! Londoni riporter vagyok és szívesen látnálak egy interjún, itt Londonban! Mindenki kíváncsi, hogy ki is vagy valójában! Üzenetben megbeszéljük a részleteket! Hihetetlen amit csinálsz!

Üdv: Cintia Hastings

Lefagyva olvastam a sorokat. Nem tudtam, hogy hogyan is kéne döntenem. Nem akarom magam felefedni. Ez az egész YouTube-os dolog egy nagy hülyeség volt. Mit is gondoltam? Persze, hogy mindenkinek a személy kell! Nem elég a hang? Így is eleget tudnak rólam az emberek, hisz az életemről, az érzéseimről írom az összes dalomat, mintha ez nem lenne elég egyértelmű. Egy kicsit dühös lettem, ezért szó nélkül viharzottam ki az ajtón és indultam meg Will-ék felé. Lábaim szinte maguktól találtak el a három utcával feljebb lévő házhoz. Csöngettem, mire egy mosolygós 40-es éveiben járó nő nyitott ajtót.

-Jó napot! Will-t keresem.-szólaltam meg kicsit bizonytalanul, mire a nő meglepett fejet vágott, majd egy kedves mosolyt eresztett meg felém és megszólalt:

-Szia! Én Will anyukája vagyok Diana, gyere csak beljebb!-tárta ki az ajtót előttem, mire elmotyogtam egy 'köszönöm'-öt. Otthonos egy ház volt az biztos. Az előszobában idegenkedve néztem körül és mindent alaposan szemügyre vettem.

-Téged hogy hívnak?-kérdezte Diana. Nagyon hasonlított a fiára. Gödröcskéi ugyanúgy megjelentek az arcán, amikor mosolygott, barna hullámos haja a vállára omlott, szeme viszont barna volt, ellentétben William-ével.

-Ever.-feleltem, már én is mosolyogva. Nemsokára lábdobogás ütötte meg a fülemet, valaki lerobogott a lépcsőn. Szívem hevesebben kezdett verni amint megláttam magas alakját közeledni. Göndör fürtjei kócosan álltak szanaszét és lusta mosoly bújkált ajkain. Bénán intettem neki, mire karon ragadott és felvezetett az emeletre. Ugyan ki akartam szabadítani kezem a szorításából, de az anyja előtt inkább nyugton maradtam. Nem tudom, hogy miért, de érdekelt Diana véleménye rólam. Nem szerettem volna rossz benyomást kelteni a szemében, habár koránt sem vagyok egy tiszta személy. Mindig is én voltam az úgy nevezett 'rossz kislány' a volt sulimban. Göndörke egy fiús szobába vezetett. Természetesen hatalmas kupleráj fogadott, szétdobált boxeralsók, pólók. Mintha csak a bátyám szobájában lettem volna. A szoba sarkában egy gitárt is megpillantottam, amit mosolyogva térképeztem fel.

-Minden okés?-ült le az ágyára, így én is helyet foglaltam a babzsákfotelében.

-Fogjuk rá. De akkor ismerkedjünk, a te szavaiddal élve.-kacsintottam játékosan, mire felnevetett. Mély hangja betöltötte a szoba minden egyes szegletét. Beleremegtem, természetesen jó értelemben.

-Akkor kezdem.-kezdte. -A teljes nevem William James Henderson. New York-ból származom. Van egy nővérem, Noel, akit nagyon szeretek, persze állandóan 'öljük' egymást. Anyuval és a nevelőapukánkkal élünk, mert anyu meg apu még régen elváltak. Gitározom egy bandában, dalokat írok és hát nem mondhatni, hogy valami jó hírem van a suliban. Kosarazom is, de arra már sajnos alig van időm. Nem igazán tudom, hogy mit hallottál rólam eddig. Van egy kutyánk is, Scotty. Titkom, hogy imádom a kisgyerekeket, van egy keresztlányom is Lucy, akire, ha csak tehetem szívesen vigyázok.-mesélt mosolyogva. Igazából nem ilyennek képzeltem, de kellemeset csalódtam. Nem éreztem volna még, hogy megbízhatok benne teljesen, de tudom, hogy akaratom ellenére is biztos, hogy meg fogok nyílni neki. Most viszont rajtam volt a sor.

-Ever Gemma Clarckson a nevem.Van egy bátyám Colin, egy húgom Lola és egy ikertesóm Sophia. Anyával és a tesóimmal élek, mert sosem ismertem az apámat, de nem rég meghalt, mint anya mesélte. Többek között ezért is költöztünk ide. Imádok zongorázni, énekelni és táncolni. Emellett harcművészetet és önvédelmet is tanultam elég sokáig, ugyanis....bocsi de még nem tudom elmondani.-akadoztam. Tulajdonképpen most először ijedtem meg, most először tántorított meg az, hogy a múltról kell beszélnem. Nem akartam, hogy emiatt elítéljen, rosszat feltételezzen rólam, vagy sajnáljon. Egyszerűen csak meg akartam válni a rossz emlékektől és leakartam zárni ezt a részét a múltamnak. Márpedig csak ilyen része volt. Ő volt az első ember, aki nem faggatott tovább, hanem odajött és az ölelésébe vont. Nem ellenkeztem, most szükségem volt erre. Az Ő ölelésére.

Néhány perc elteltével viszont elváltunk. Hiányérzetem támadt, de próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést.

-Ilyenekre ne nagyon számíts a továbbiakban!-figyelmeztettem játékosan, mire nevetésben tört ki.

-Észben tartom.-felelte még mindig a kacagással küszködve. Csak mosolyogtam egy jót rajta.

-New York melyik részén éltél?-tette fel a kérdést.Válaszolni akartam rá, őszintén. Csak olyan nehéz volt. Ez az egész helyzet kínos és gyomorforgató volt, de úgy gondoltam, hogy most az egyszer megnyílok neki és ezt az EGY dolgot, elmondom neki.

-Gettó.-motyogtam, majd lehajtottam a fejemet. Nem mertem a szemébe nézni, de államnál fogva kényszerített, hogy ráemeljem tekintetem. Csak szótlanul bámultuk egymást, mikor is megszólalt rekedtes, lágy hangján:

-Ne szégyeld! Biztos nehéz lehetett.

-Kibírható.-rántottam vállat hanyagul, mire mosolyogva megrázta a fejét.

-Mi az?-kérdeztem kissé ingerülten, ugyanis nem értettem, hogy mi olyan vicces.

-Semmi-semmi. Csak te vagy az első lány akivel eddig találkoztam, aki nem szeret beszélni a problémáitól és nem mutatja, ha valami fáj.-mondta.

-És?-kérdeztem flegmán.

-Ez jó.-kapta el rólam tekintetét, mire elröhögtem magam. Már a földön fetrengtem a nevetéstől. Büszke voltam magamra, hogy életemben először zavarba hoztam egy fiút. Amikor jó 5 percre rá abbahagytam, ő még mindig az ágyán ült és durcásan figyelt. Tettette a sértődött kisfiút, mire egy nyelvnyújtással ajándékoztam meg, amire közeledni kezdett. Megjelent az a ravasz vigyor az arcán én pedig egy lányosat sikítva hártáltam. Végül már nem tudtam szabadulni, ezért hagytam, hogy felkapjon és rádobjon az ágyára. Fölém kerekedett és csikizni kezdett, én meg fulldokolva nevettem teste alatt. Nem sokáig hagytam viszont előnyben, ezért váratlanul fordítottam a helyzetünkön és ráugrottam. Egyik kezemmel befogtam a száját, míg a másikkal csikizni kezdtem. Teste rázkódott alattam, arca egyre jobban pirosodott és értetlenül kaptam el a kezem a szájáról, amikor is valami nedveset éreztem a tenyeremen. Megnyalta a tenyeremet.

-Olyan vagy, mint egy kiskutya!-röhögtem fel.

-Te meg, mint egy ló.-vágott vissza, majd megvakarta a fejét.

-Majom.

-Csacsi.

-Na jó ezt fejezzük be, mert már az oviban érzem magam.-boxoltam gyengéden vállba, mire tettett fájdalommal a szemében a 'fájó' ponthoz kapott.

-Ez fájt.-vágta be a műdurcát, mire lazán vállat vontam.

-Hidegen hagy.-nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Leharapom.-'fenyegetett meg'.

-Azt próbáld meg Henderson!-kacsintottam. Csak akkor esett le, hogy még mindig rajta ülök. Látszólag ez benne is most tudatosult, ugyanis perverzen elvigyorodott, mire sietve lekászálódtam róla. Még mindig mosolygott, amikor már előtte álltam, de végül megrázta a fejét.

-Nem akarsz énekelni megint egyet?-emelte rám tekintetét, mire nagyot nyeltem. Erre ki tudna ellent mondani? Hm...mondjuk én.

-Nem igazán.-feleltem karba tett kezekkel.

-Na, légyszi'! Ismered Boyce Avenue- Dare to believe című számát?-kérlelt. Eléggé jól találgat, ugyanis kitalálta az egyik kedvenc bandámat és tőlük az egyik kedvenc számomat. Milyen ironikus.

-Csak a dal miatt teszem.-sóhajtottam, majd elhelyezkedtem a babzsákfotelben, amíg ő odasétált a gitárjához és a hangszerrel az ölében vissza nem ült az ágyára.

-Kezdhetjük?-bólintottam. Eljátszotta a kezdő akkordokat, majd mind a ketten beléptünk az énekkel. Nagyon jól énekel, különleges hangja van. Mély, rekedtes, kellemes és megnyugtató. Ha meghallod ellazulsz és minden gondod elszáll. Így tudnám leginkább jellemezni. Azt kellett észre vennem, hogy jól szólunk együtt, örömmel hallgattam. Imádom ezt a dalt, gyönyörű. Mikor befejeztük nyílt az ajtó és egy nálunk nem sokkal idősebb, csodaszép lány lépett be rajta. Kísértetiesen hasonlított William-re.

-Sziasztok. Bocsi a zavarásért!-tekintete köztünk cikázott. Mogyoróbarna szemeivel kiváncsian figyelt.

-Hello No. Ő itt egy jó barátom, Ever. Ever, ő Noel, a nővérem.-mutatott be minket egymásnak a fiú. Kezet akartam vele fogni, de ő ehelyett megölelt. Igazán szimpatikus lány és gyönyörű. Vonakodva ugyan, de viszonoztam a gesztust. Noel-nek aranyszőke haja volt, akárcsak a húgomnak, barna szemeit és hajzuhatagát leszámítva William szakasztott mása volt.

-Will csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Most indul a gépem Londonba.-húzta a száját és odalépett öccséhez.

-Máris?-a srác hangja kissé megtört volt, csalódott.

-Sajnálom, öcskös. De a munka, az munka és még is csak ott élek.-túrt bele Will hajába játékosan. Nem értettem az egészből semmit. Kicsit sajnáltam őket, mert látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást és ragaszkodnak a másikhoz. Jó tudni, hogy nem csak én és Colin vagyunk ilyen viszonyban egymással. A két testvér egymás ölelésébe burkolózott és szavakat suttogtak egymás fülébe. Nem hallottam belőle semmit, de egyszer, amikor No öccse fülébe súgott, Will rámpillantott. Ekkor már biztos voltam benne, hogy rólam is szó esett. Kicsit feszélyezve éreztem magam a környezetben. Végül a lány odalépkedett mellém, kicsit magasabb volt nálam, szemei csillogtak. Talán szomorú volt? Szorosan megölelt és a fülemhez hajolt.

-Remélem, hogy jól meglesztek. Ha majd igazán megismered akkor tudni fogod, hogy mennyire nem az akinek mutatja magát. Kérlek segíts neki megtalálni önmagát!-súgta, mire megborzongtam. Nem értettem az egészből semmit, de azért megígértem. Tényleg nem ismerem még, kíváncsi vagyok Rá. Noel egy utolsó puszi után, kilépett az ajtón és az rögtön be is csukódott utána. William még mindig az ajtót bámulta, remélve, hogy visszajön. Megértettem, hogy nagyon fontos neki a nővére. Odalépdeltem hozzá és megálltam előtte. Tekintetét rámemelte és halványan elmosolyodott. Olyan megtörtnek, elveszettnek látszott. Megsajnáltam, úgy éreztem, hogy szüksége van valakire. Készen állok megváltozni, miatta. Akkor és ott olyat tettem, amire nem hittem, hogy valaha is képes leszek. Megöleltem. Megrezzent, de visszaölelt és jó szorosan húzott magához. Belélegeztem az illatát, hogy örökre elraktározhassam magamban. Lehelete csiklandozta a nyakamat és mélyen szívta be a levegőt.

-Mikor jön vissza?-suttogtam.

-Egy év múlva.-válaszolt és fogása erősödött a derekam körül. Fogalmam sem volt róla, hogy mit érezhetett akkor. Soha nem voltam távol egyik testvéremtől sem ilyen hosszú ideig, nem is bírtam volna ki. Nekem a bátyám volt a támaszom. Ha ő nem lenne, akkor...nem tudom, hogy hol lennék most.

Csak csendben öleltük egymást, sóhajaink voltak az egyetlen árulkodó jelek, hogy még ott vagyunk a szobában.

-Köszönöm. Tudom, hogy nem szeretsz ölelkezni, de erre most tényleg szükségem volt. Köszi!-eresztett el és mosolyt erőltetett az arcára. Visszamosolyogtam és bólintottam, hogy minden oké, nem kell semmit sem köszönni.

-Ne haragudj, de mennem kell. Anya már otthon van és nem igen szeretném most egyedül hagyni.-mentegetőztem, amivel magamat is megleptem, ugyanis nem igen szokásom ezt tenni, de most próbáltam nem tapintatlan lenni. Bólintott és lekísért az előszobáig. Megvárta, míg felhúzom a tornacsukámat, felveszem a kabátomat és kisétálok az ajtón. Komolyan képes lettem volna így otthagyni Őt? Mintha ugyanazon gondolkodott volna kivágódott az ajtó és egy szál pólóban a szakadó hóesésben rohant felém. Teljesen legfagytam, megsemmisültem, ahogyan felém száguldozott. Haja össze-vissza állt, miközben fel-felszisszent amikor a hideg hó érintette fedetlen talpát. Amikor már elért, felkapott és megpörgetett. Soha nem éreztem magam még olyan boldognak, mint akkor, abban percben. Karjai a derekam köré fonódtak, lábaim már nem érintették a talajt, forogtunk körbe-körbe, miközben mélyen a szemembe nézett. Kezeim ösztönösen csúsztak nyaka köré és arcomon egy hatalmas vigyor ült. A tudatalattim tette mind ezt. De olyan jó volt. Mellette más vagyok, meg tudok feledkezni a rossz dolgokról és úgy érzem, hogy minden lehetséges a világon. Meleg ajkak érintették az arcomat, mire lepkéim heves szárnycsapásokkal keltek életre a gyomromban. Idejét éreztem annak, hogy visszapusziljam, de nem tettem meg. Ilyen gyorsan nem változok ekkorát, majd mindennek eljön az ideje. Amikor letett a földre, szája már lila volt, de mosolygott. Gödröcskéi édesen megjelentek a szája sarkában, ezáltal gyermeki külsőt varázsolva neki.

-Most már tényleg mennem kell...Viszlát Henderson!-intettem és elsétáltam. Szeretem így hívni, mert így nem tűnök érzelgősnek, a William meg olyan, nem is tudom, mesebeli név?. Hercegekhez szoktak ilyen nevek társulni, ezért is olyan különleges.

A teámat szürcsölgettem a kanapén és valami hülye sorozat ment a tévében, amit Lola olyan nagy érdeklődéssel figyelt. Anya már alszik remélem, mert az orvos azt kérte, hogy pihenjen sokat, ezért korán ágyba küldtem. Lesem minden kívánságát. Jó pont viszont, hogy már nem annyira letört, azóta, hogy beszélt Simonnal. Örülök, hogy van egy férfi az életében, aki boldoggá teszi és mindig mellette van. De, ha össze meri törni a szívét, akkor velem gyűlik meg a baja. Colin a szobájában tanult, míg Sophia a fürdőben zuhanyzott.

-Ever?-kis kezek simítottak végig a karomon.

-Hm?-mosolyogtam a húgomra.

-Kérhetek enni?-kérdezte csilingelő hangján. Mint mindig most is egy rózsaszín tütüben, dresszben és egy balett cipőben volt. Arany színű, göndör haja a vállára omlott. Az ujjam köré tekertem az egyik fürtjét és puszit nyomtam a feje búbjára.

-Mit szeretnél enni?

-Palacsintát!-kiáltotta el magát, tengerkék szemei felcsillantak. Hát persze, a palacsintát mindenki szereti. Nevetve sétáltam be a konyhába és álltam neki a palacsinta készítésének.

Idő közben Sophie is lejött a földszintre és segített az étel elkészítésében. Amerikai palacsintát csináltam, mert ebben a házban az mindenki kedvence és ahhoz is vagyunk szokva.

-Na és hol voltál délután?-vont kérdőre ikertesóm.

-Öhm...egy barátomnál.-feleltem titokzatosan, mire, mintha megérezte volna, lágyan meglökött a vállamnál.

-Na jó, az ikertesód vagyok, nem pedig hülye. Ki a szerencsés fiú?-mosolygott. Hihetetlen, hogy mennyire ismer, pedig csak néhány napja van itt, talán egy hete.

-Senki. Csak van egy fiú barátom, Will.-mondtam és próbáltam közömbösséget csempészni a hangomba, kisebb-nagyobb sikerrel.

-De jó! Az a Henderson?-faggaztózott.

-Ja.-ezzel le is rendeztem, mire nevetve csatlakozott a sorozatot néző húgomhoz, én pedig mosolyogva tettem rá a tálcára a nutellás palacsintával teli tányért és vittem be a nappaliba.

-Jó étvágyat!-mondtam, majd felrohantam a szobámba. Bekapcsoltam a laptopomat és rögtön felléptem Twiterre, ebay-re és Facebook-ra. Twiterren volt néhány új követőm, facebookon visszajelölgettem pár embert, majd áttértem az ebay-re. Lázasan álltam neki keresgélni karácsonyi ajándékokat a családomnak és Tökmagnak. Ennél a témánál mindig Will is megfordul a fejemben, de még nem vagyok biztos magamban. Először húgomnak találtam ajándékot, egy új balerina ruha és egy barbie baba mellett döntöttem. Biztosan örülni fog neki, mert szereti az ilyesmi dolgokat, na meg a csillogást. A ruha egyberészes, szoknyája tüll és az egész csillogó, rózsaszín és lila színekben pompázik. A kosárba tettem, majd folytattam a 'kutatást'. Sophiával még el kell beszélgetnem egy-pár dologról, hogy mit szeret csinálni, stb. Colin következett a sorban. A tökéletes ajándékot szeretném megvenni neki, ami jelen esetben egy új hiper-szuper kamera. Tudom, hogy már nagyon régóta vágyik rá és azt is, hogy ez nagyon drága. Mázlim viszont, hogy karácsonyra mindig külön gyűjtök, ezért megengedhettem magamnak. Soha, de soha nem költöttem a pénzemből még igazán, csak apróbb dolgokra és ez most jól is jött. Megrendeltem a kamerát. Tudom, hogy bátyám ezért kicsit meg fog dorgálni, de abban is biztos vagyok, hogy boldog lesz. Anyának találtam két könyvet, de megakadt a szemem egy parókán. Hasonlít az eredeti hajához, ami már nincs. Végül azt is megvettem, nem muszáj hordania, nem is szeretném a betegségére emlékeztetni ezzel, de hátha jól jön majd. Már nagyon fáradt voltam, ezért lecsuktam a gépem és Sophie-nak meg Fanninak függőben hagytam ezt az ajándék választást. Majd holnap, addig valahogy kiszedem belőlük, hogy mire vágynak igazán. Lezuhanyoztam és megmostam a hajamat, majd bekopogtam bátyám szobájába. A könyvei fölött összegörnyedve tanult. Görcsösen próbálta visszamondani magának az imént olvasott sorokat. Arca piros volt, fújta az orrát és tüsszögött. Teste remegett és meg-megfeszült, amikor köhögött. Aggódva futottam oda hozzá.

-Colin? Hogy vagy?-kérdeztem feszülten. Nem válaszolt, hanem minden szó nélkül berohant a fürdőbe. Sejtettem, hogy mi következik, ezért követtem. Simogattam a haját, hátát, miközben a WC felett kiadta magából amit kellett. Beteg, még ez is. Mikor végzett teste már elgyengült, ezért visszatámogattam a szobájába. Leültettem a székébe, amíg az ágyáról mindent le nem dobáltam, majd odavezettem. Még mindig remegett, szája lila volt. Megfogtam a homlokát, ami tüzelt, szinte égette a kezemet. Nagyon aggódtam érte. Levetette ruháit és immáron alsógatyában mászott be az ágyába. Betakargattam és még egy pokrócot is ráterítettem, majd leszaladtam a konyhába gyógyszert keresve. Találtam is lázcsillapítót, meg köptetőt. Egy pohár vízzel adtam be neki, mire halkan suttogott egy „köszönöm”-öt. Készítettem egy kancsó teát is, így a gőzölgő italt is lenyelettem vele. A láza 40 fokos volt, de a lázcsillapító levitte 38-ra. Simogattam és nyugtatgattam, míg végül álomba nem szenderült.

7.fejezet

Amint hazaérek, szembe találom magam a testvéreimmel. Megtörten bámulnak.

-Mi történt?-kérdezem ijedten.

-Valamit tudnod kell.-mondta Colin nagyon kimérten.

-Mégis mit?-egyre jobban kezdtem megijedni. Még egy hazugságot, még egy fájdalmat nem tudnék elviselni, de próbáltam pozitívan gondolkodni.

-Anyu ma összesett a munkahelyén.-suttogta Lola.

-Mi? Mi történt?-teljesen ledöbbentem.

-Be kellett vinni a kórházba, ahol megállapították, hogy daganata van, a tüdejében.-mesélt tovább Colin. Azt hittem, hogy menten elájulok. De erősnek kellett maradnom, mint mindig. Viszont az erőm elhagyott, végtagjaim elgyengültek és lerogytam a földre. Nem sírtam, nem tehettem. Csak elterültem, szótlanul bámultam a plafont. Éreztem, hogy bátyám felemel és felvisz a szobámba. Ez szörnyű. Meddig kell még szenvednünk? És miért?

-Sajnálom, hugi. De minden rendben lesz, átsegítjük ezen anyát és ezt is túléljük. Rendben? Pozitívnak kell maradni.-puszilt meg és az ölébe húzott.

-Miért kell mindennek összeomolnia, pont akkor, amikor a dolgok kezdenek a helyükre állni?-kérdeztem elhalt hangon.

-Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy eljön nemsokára a nap, amikor boldog leszel és már nem csak az élet rossz oldalát fogod látni.

-Remélem. Nem tudom, hogy mennyit viselnék még el. Mert én is emberből vagyok és nekem is vannak határaim.-suttogtam.

-Ne hagyd el magad! Segítek és én mindig ott leszek neked, oké? Csak segíts te is anyának!-kérlelt. Bólintottam.

-Kórházban van?-kérdeztem félve, pedig tudtam rá a választ.

-Igen. Simon most éppen bent van nála.-hadarta. Összeszorult a szívem, ahogy Simonra gondoltam, de el kell fogadnom. Anyáért. Érte csinálom ezt az egészet végig.

-Bemegyek hozzá.-jelentettem ki.

-Elkísérjelek?-kérdezte kedvesen.

-Nem kell, köszi. Megoldom.-mosolyogtam rá hálásan, majd kifele indultam a szobámból. Sophie-t pillantottam meg a konyhában. Aggódó tekintettel figyelt. Elővettem minden kedvességemet és odaléptem hozzá.

-Elakarsz jönni a kórházba?

-Mehetek?-kérdezte, szemei felcsillantak.

-Nem csak az én anyám.-nevettem el magam kínosan, ám amikor megölelt megmerevedtem. Olyan váratlanul ért ez a gesztus, de végül visszaöleltem. Annyira jól esett most ez. Először éreztem azt, hogy nem is annyira rossz dolog egy ikertestvér. Hiszen nagyjából ugyanazt érzi, amit te, tudja miken mehetsz keresztül. Megragadtam Sophie karját és húzni kezdtem a buszmegálló felé. A jármű éppen akkor gurult be, így nem kellett sokat fagyoskodnunk a mínusz fokokban. Minél közelebb értünk a kórházhoz, annál zaklatottabb lettem. Nem jó emlékeim vannak erről a helyről. Én is voltam már egy párszor. Legutóbb, amikor.... Nem, nem bírok visszagondolni. Az volt a legrosszabb. Még az emlék is fáj. Soha nem fogom elfelejteni, akkora sebet ejtett a szívemen, az begyógyíthatatlan. Inkább elhesegettem a gondolataimat és lerángattam ikertesómat a buszról, majd a kórházba rohantunk. A portán megmondtam anya nevét és a körmömet rágva léptem be a kórterembe. Az ágyon feküdt, kezéből infúzió lógott és holtsápadt volt. Viszont amikor meglátott minket mosolyra húzta vékony, kiszáradt ajkait. Az egyik legszörnyűbb dolog volt őt így látni. Odarohantam az ágyhoz és letérdeltem mellé. Kezei remegtek, ahogyan végigsimított az arcomon.

-Hogy történhetett ez?-kérdeztem félve. Hangom remegett és közel sem volt olyan magabiztos, amilyennek szántam volna.

-Már tudtam. Néhány hónapja tudtam, hogy beteg vagyok, de még New York-ban azt mondták, hogy semmi komoly.-felelte, az utolsó szónál felköhögött. Hangja száraz volt és erőtlen. A szívem szakadt meg.

-Miért nem mondtad el?-suttogtam.

-Mert nem akartalak megijeszteni. Lássuk be Szívem, így is elég sok mindennel kellett megbírkóznod.-mosolygott.

-De anya! Nekem te fontosabb vagy! Nem érdekel, hogy mennyi mindent kell eltűrnöm, ahhoz, hogy te boldog és egészséges legyél! A lényeg, hogy kibírom. Muszáj. Érted teszem!-próbáltam higgadt maradni és nem ordítani, pedig legszívesebben azt tettem volna. Vékony, beteg kezeivel közel húzott magához és csak ölelt. Egy 'köszönöm'-öt súgott a fülembe. Szipogást hallottam a hátunk mögül. Sophie-nak folytak a szeméből könnyei. Odasétáltam hozzá és megöleltem. Soha nem szoktam ennyire érzelgős lenni, de egyszer mindennek eljön az ideje. A következő pillanatban egy férfi lépett be a kórterembe, két pohár kávéval a kezében. Feltételeztem, hogy Simon az. Kedvesen köszönt, majd odasétált anyuhoz és a kezébe nyomta a gőzölgő italt. Úgy néztek egymásra, mintha tényleg szerelmesek lennének. Jó volt látni anyát, ahogyan ÚGY mosolyog egy olyan férfire, aki ugyanúgy tekint rá.

-Biztosan te vagy Ever.-rázott velem kezet a férfi. Erőltetten rámosolyogtam és bólintottam.

-Te meg Simon.-feleltem.

-Örvendek!

-Szintúgy.-biccentettem, majd kisétáltam a helyiségből. Olyan kínos volt ez az egész helyzet. Kellemetlenül éreztem magam. Sophia még bent maradt kicsit beszélgetni anyával, így én a büfé felé vettem az irányt. Kávét vettem, majd leültem az egyik asztalhoz. Kezeimbe temettem az arcom és segítséget kértem. Nem tudom pontosan, hogy kitől, csak azt kívántam, hogy ne csesződjön el jobban az életem. Kérdeztem, hogy mikor lehetek már boldog. Remélem, hogy erre minél hamarabb választ kapok. Valaki böködni kezdte a hátamat. Hátrafordultam és egy ismerős arccal találtam szembe magam.

-Ever? Ideülhetek?-kérdezte a székre mutatva. Erőtlenül bólintottam. Fáradt voltam elküldeni.

-Na és, te hogyhogy itt?-fürkészett smaragdzöld szemeivel. Haja megcsillant az ablakon át halványan bevilágító napfényben. Elbűvölt. Soha nem találkoztam még ehhez hasonló fiúval, olyannal, mint, Will. Akire életemben először azt tudom mondani, hogy gyönyörű. Ez a megfelelő szó rá.

-Khm..Csak egy ismerősömnél. És te?-hazudtam. Nem akartam sajnáltatni magam, egyébként se ismerem Őt valami jól. Legalábbis még.

-Oh. Nagymamámnál. Tudod, már öreg.-mosolygott, de hamis mosoly volt ez. Megszántam és próbáltam óvatosan kérdezni.

-Megkérdezhetem, hogy mi baja? Csak mert látom, hogy nem csak ez az oka.-mosolyogtam halványan. Láthatóan meglepődött a kérdésemen, habozott.

-Te vagy az első ember aki átlát rajtam. Egyébként volt egy szívrohama, azért kellett behozni.-kínosan elnevette magát, majd lehajtotta a fejét. Legszívesebben megöleltem volna, de nem tettem, hiszen nem vagyok ilyen.

-Sajnálom, remélem hamar rendbe jön.-mondtam és felálltam az asztaltól. De megragadta a csuklómat és egyenesen az ölébe húzott. Gyorsan felpattantam és dühösen ránéztem:

-Te mégis mi a francot képzelsz magadról?-rivalltam rá. Megszeppent.

-Bocsi. Csak tudod volt egy fogadásunk és szeretném, ha biztosan én nyerném.-vigyorgott önelégülten.

-Hát ezt nem hiszem el! Azt hittem, hogy te más vagy és nem vagy ennyire rámenős! Csalódnom kellett! Egy jó tanács: Ezzel nálam soha nem fogsz elérni semmit. De már mással sem. Eljátszottad az összes esélyed.-kiabáltam, majd kirohantam a büféből. Tényleg azt hittem, hogy Ő más. Miért kell ennyi csalódás és fájdalom az életembe? Anya kórterme felé mentem és igyekeztem összeszedegetni magamban a szívem darabjait. Hallottam a lépéseket a hátam mögött, tudtam, hogy követ. De miért csinálja ezt? Miért teszi ennél is nehezebbé? Gyorsan berohantam anya kórtermébe. Sophie és Simon is bent voltak. Will pedig kint állt és tekintetével engem keresett. Amikor meglátott, láthatóan megnyugodott és intett, hogy menjek ki. Haboztam. Anya furcsán nézett rám és a fiúra.

-Menj ki nyugodtan!-biccentett felé. Sophie kacsintott, mire kinyújtottam rá a nyelvem, ő pedig csak nevetett. Meghitt pillanat volt. Sóhajtottam és anyának adtam hűvös arcára egy puszit, majd kisétáltam a fiúhoz.

-Kérdezhetek valamit? De válaszolj őszíntén!-kezdte. Bólintottam.

-Ki az aki miatt itt vagy? Mert még a vak is látja, hogy többet jelent neked, mint egy puszta ismerős!-a végére felemelte a hangját. A karjánál fogva húztam be egy elhagyatottabb sarokba, nem akartam nagy zűrt csapni.

-Nem kérheted, hogy erre válaszoljak! Will, nem ismerlek, nem tudom, hogy milyen vagy! Reménykedem, hogy nem olyan, mint aki a büfében voltál.-tettem hozzá halkabban, de meghallotta. Pechemre.

-Sajnálom. Az az...egy másik oldalam.-halkult el. Nem válaszoltam. Kínos csend állt be közüttünk.

-Mindig ezzel jössz! Hogy 'nem ismerlek'! Nem foglak tudni soha megismerni, ha nem is adsz esélyt és nem is mondasz magadról semmit!-csattant fel.

-Miért? Én többet tudok rólad?

-Nem. Csak nem fér a fejembe, hogy miért taszítasz el így magadtól!-mutatott kettőnkre.

-Azért, mert óvatos vagyok. Eléggé sok dolog van, amiről senki nem tud a bátyámon kívül. Nem is szeretném, ha ez változna. Csak elakarok sok mindent felejteni, de néhány tetted emlékeztet dolgokra..-halkultam el. Közelebb lépett és megfogta a kezem, de hátrébb léptem, kezeimet kiszabadítva szorításából. Reményvesztetten sóhajtott.

-Milyen dolgokra?

-Mindegy. Nem nagy cucc.-rántottam meg a vállam és álmosolyt erőltettem magamra.

-Nem hiszek neked, engem nem versz át a „nincs semmi bajom” álcáddal. Majd egyszer úgyis elmondod. De bármi is az, sajnálom. Őszintén.

-Elég! Nincs szükségem a sajnálatodra! Senkiére nincs szükségem! Miért kell mindent sajnálni? Ott se voltál, nem érzed ugyanazt, ráadásul nem is ismersz! Miért?-már teljesen kiborultam, így a fal mentén csúsztam a földig. Tenyerembe temettem az arcomat. Jó hosszú idő után most volt először sírhatnékom, de nem sírtam. Éreztem, hogy meleg kezek érintették a kézfejemet, majd odébbtolta őket, így a szemébe nézhettem, ami mindig elbűvöl. Most sem történt másképp. Ha a szemébe nézek, minden megszűnik létezni, csak Ő és Én vagyunk az egész világon. De miért gondolok ilyenekre?

-Ki van bent a kórteremben?-kérdezte óvatosan, hangja lágy volt és törődő. Szívem hevesebben vert, ahogyan végigsimított az arcomon, hajamat a fülem mögé tűrte.

-Kérdezd meg Sophie-t. Bocsi, de nincs erőm elmondani.-sóhajtottam, bólintott.

-Nem akarsz valahol találkozni? Csak beszélgetni és ez nem randi.-mosolygott. Most olyan tiszta, igaz volt.

-Talán.-adtam a rövid választ, mire elnevette magát.

-Makacs vagy Clarckson. Ez is egy oka annak, hogy miért akarlak annyira megismerni.-kacsintott, majd felsegített a földről.

-Beszélhetek Sophia-val?-kérdezte mire bólintottam. Ordítani akartam, de nem tettem. Miért gyengülök el mellette? Teljesen megváltozok amikor a közelemben van.

-Minden okés?-kérdezte gyengéden.

-Igen. Csak nem értem saját magamat.-feleltem őszintén.

-Miért?-mosolyodott el, gödröcskéi megjelentek a szája sarkában és úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Elbűvölő volt. De, oh Ever, hülye vagy!

-Mindegy.-legyintettem, majd elsétáltam, otthagyva Őt. Szívemet nem várt üresség töltötte be, mert nem volt mellettem. Olyan érzések kavarognak bennem, amióta találkoztam Vele, amiket még sosem tapasztaltam ezelőtt. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez megijeszt. Nem tudom, hogy pontosan mit érzek. Hazaindultam. Tudtam, hogy Will valahol az ikertesómmal beszél, ezért úgy döntöttem, hogy egyedül indulok vissza a házba. Már korom sötét volt odakint, viszont pont elcsíptem egy buszt, amire gyorsan fel is szálltam. Zsebem rezegni kezdett és megszólalt 'Ed Sheeran- Lego House' című dala a telefonomból. A kijelzőn Tökmag neve villogot.

-Halló?-szóltam bele álmos hangon.

-Ever? Hol vagy?-hangja aggódással volt megtelve.

-A buszon. Ha hazaértem átjöhetnél, ha van kedved.-mondtam közömbösen.

-Honnan jössz? Hogyhogy nem vagy otthon?-bombázott a kérdéseivel.

-Fanni, nyugi. 15 perc múlva nálam legyél és mindent elmesélek. Hozz alvó cuccot!-utasítottam, majd kinyomtam. Kibámultam az ablakon. A város fényeit néztem, az embereket, akik még ilyenkor, késő este is az utcákon rohangáltak. Godolkoztam. Visszagondoltam a New York-ban töltött időkre, évekre. Úgy hiányzik. Bármennyire is éltünk rossz körülmények között, hiányzik a város, a nyelv, az illatok, a barátaim, a környezetem. Vissza szeretnék menni. Budapest szép, de mégsem tudom összehasonlítani New York-kal, Amerikával. Amint megtehetem visszaköltözök, feltéve, ha anya teljesen meggyógyul.

Nemsokára már a konyhában álltam és forró teát készítettem. Lola rohant le az emeletről.

-Csinálsz gofrit kérlek?-nézett rám bociszemekkel.

-Hát persze, Hercegnő.-nyomtam puszit a feje búbjára.

-Köszi Eve.-nyújtotta ki rám a nyelvét, majd elkezdett sikítva rohanni én meg utána. Gyűlölöm, ha Eve-nak hívnak, mert nem ez a nevem, de néha így becéznek. Természetesen hamarosan el is kaptam az én drága húgomat.

-Hahaha, most megvagy.-emeltem fel és jól megcsikiztem. Arca kipirosodott és nevetett a karjaimban. Olyan aranyos volt. Letettem és figyeltem, hogy felsasszézik a lépcsőkön, majd végleg eltűnik a szobájában. Mosolyogva mentem vissza a konyhába és elkezdtem csinálni a gofrit, de a csengő megint megzavart. Dudorászva nyitottam ajtót Fanninak. Ő gyorsan megölelt, majd lepakolta a táskáját és beszélgetve mentünk vissza konyhába.

-Nos mi ez az egész? Miért is jössz a kórházból?-vont kérdőre. Mindkettőnk kezében egy-egy bögre forró tea volt, azt kavargattuk.

-Hát, anyától.

-Mi, mi történt vele?-hangja aggodalmasan csengett.

-Kiderült, hogy tüdőrákos. Bent kell tartani.-feleltem halkan. Tökmag minden szó nélkül odajött és szorosan megölelt. Pontosan erre volt szükségem. Komolyan mondom, egyre érzelgősebb leszek, de mit számít már? Úgyis teljesen megváltoztam...illetve az álcám.

-Nos, és hogy vagy?-kérdezte végül.

-Megleszek.-erőltettem mosolyt magamra, majd eltereltem a témát.

-Nem akarsz megnézni egy filmet?-kérdeztem mosolyogva.

-Dehogynem. Választhatok?-nézett rám boci szemekkel, mire nevetve bólintottam. Én még sietve befejeztem a gofrikat. Rápakoltam egy tányérra őket, megterítettem és kitettem az asztalra nutellát meg lekvárokat. Amikor visszaértem a nappaliba, barátnőm javában benne volt a „keressünk valami csöpögős filmet” akcióban. Tudom, hogy azokat szereti, habár én utálom. Úgy is bealszom rajta, de legalább kipihenem magam. Felrohantam az emeletre és benyitottam Lola szobájába. Full rózsaszín minden, miért is nem lep meg? Kistesóm a barbie-jaival játszott a játékkastélyában.

-Kész a vacsi.-közöltem.

-Juppí!-visított, felugrott majd lerohant. Egy vállrándítással letudtam, majd követtem a földszintre. Már mindenki az asztalnál ült, így én is helyet foglaltam. A telefonom rezegni kezdett, mire ijedten húztam ki a zsebemből. A kijelzőn Colin neve villogot.

-Szia Bátyus!-szóltam bele.

-Hali Moonlight. Csak gondoltam szólok, hogy Sophie-val mindjárt hazaérünk.-hadarta. Moonlight. Nos igen, ez az én igazi becenevem. Régen mindig így hívott, de mára már eléggé hanyagoljuk ezt a 'becézgetősdit'. Anno Sunshine-nak kezdett el hívni, de gyorsan leszoktattam róla, ugyanis nem illik a személyiségemhez és túl elcsépelt. Magyarán, nem igazán szeretem ezeket a bájolgós neveket.

-Okés. Siessetek.-kinyomtam. A telefonom viszont ismételten rezegni kezdett. Értesítésem jött Twitteren, úgyhogy rányomtam. Csak egy újabb követő: @William_Henderson. Na ne röhögtess! De azért ránéztem a profiljára. 1 millió követő. Hát nem kispályás a srác az tuti, na meg hát elég népszerű. Ezért is nem jó, hogy bármiféle érzelem is köt felé. Én is más vagyok, ő is más. Visszamentem a kezdőlapra és megnyitottam az újabb tweet-eket. Megakadt a szemem egyen, ami nekem volt címezve:

@William_Henderson: @Ever_Clarckson sajnálom, már tudom mi a szitu. Tényleg sajnálom!

Lefagytam. Mégis mi a fészkes fenét képzel magáról, hogy ilyet ki mer írni? Na jó most dühös vagyok és az általában -jó, igazából soha- nem jelent jót. Gyorsan válaszoltam is.

@Ever_Clarckson: @William_Henderson te egy hatalmas nagy paraszt és tapintatlan ember vagy ugye tudod? Mégis mi a retkes f**** képzelsz magadról, hogy ilyet kiírsz?

Oké, tudom, nem volt jó ötlet ez a káromkodósdi, de hát ezt muszáj volt. Egyszerűen az agyamra megy ez a gyerek a sok sajnálkozásával, meg a nyomulásával és a hasonló dolgaival. Kopjon le, majd elfelejtem. Nem érkezett válasz -nem is vártam- viszont az utálkozó hozzászólások nem maradhattak ki, természetesen célpontnak tekintve engem. Mások véleményét nagy ívben leszarom, szóval akár vacsorázhatnék is, vagy nem? Így nekiláttam a gofrimnak, amit már mindenki megevett.

-Miért vagy ilyen ingerült?-tette fel a kérdést Fanni, amikor már a nappaliban néztük a filmet.

-Áh, nem érdekes.-legyintettem hanyagul.

-Persze. Ever, nekem elmondhatod!-nézett mélyen a szemembe. Megbíztam benne.

-Csak William.-sóhajtottam, mire kérdőn nézett rám.

-Menj fel Twittere!-mondtam, majd tekintetem újra a képernyőre irányítottam. Nem kellett volna. Gyűlölöm az ilyen romantikus filmeket, márpedig a „Levelek Júliának” ment, úgyhogy inkább előkotortam a telómat és felmentem én is Twitterre. A következő pillanatban a bátyám és Sophie rontottak be az ajtón.

-Sziasztok.-biccentettem feléjük.

-Ever, most azonnal menj fel YouTube-ra!-ordított Colin, mire lefagyva néztem rá. Miért ilyen izgatott?

-Mert?-kérdeztem flegmán.

-Majd meglátod, csak gyorsan menj fel!!-sürgetett. Unottan nyomkodtam a telómat és amikor beléptem YouTube-ra azt hittem, hogy szívinfartust kapok. A legnépszerűbb videók között az első volt az enyém. Több mint 20 millió megtekintés, mindez egy-két nap leforgása alatt. Kommentek ezrei fogadtak, legtöbbjükben ez állt: „Úristen, de szuper! Csodálatos hang, csodálatos ujjáték, csodálatos lány! Ilyen nincs, ez eszméletlen jó!” és még hasonlók voltak. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Igazán jól esett ez a sok biztató szó. Máris 12millió feliratkozó. Na jó, azt hiszem, ez nekem túl sok.

-Mi a szent szar?-tértem magamhoz. Colin csak büszkén bólogatott, Fanni meg sikított (örömében), Sophie meg nem értette, hogy mi van.

-Nos, hugicám, itt az ideje, hogy Ms. Moonlight-nak legyen Twittere és minél több vidije.-kacsintott bátyám. Tökmaggal felrohantunk a szobámba és mindent kitárgyaltunk, amíg Colin és Sophia lent megbeszélték a dolgokat.

-Amúgy láttam Twittert. Ez durva. Ti mennyit beszéltetek már?-tért rá a Will-es témára barátnőm. Sóhajtottam.

-Igazából eléggé sokat. Nyomul, csak azt nem tudom, hogy miért. Eléggé dühös vagyok rá, ugyanis megengedtem neki, hogy drágalátos ikertesóm elmondja neki azt, hogy anyu rákos, mert taliztunk a kórházban. Na mindegy, erre meg kiírja mindenki szeme láttára!-csattantam fel.

-Oh. Megértelek, de nem fújod fel ezt a dolgot kicsit? Végül is nem tudják, hogy mire értette.

-Nem Fanni, nem fújom fel! Nem bízom még benne és ezáltal bárkinek elmondhatja! Ugyanúgy eltudta volna mondani privát üzenetben is, nem kell szétkürtölni az egész világnak!-hadonásztam össze-vissza.

-Oké-oké. Nyugodj meg és inkább csinálj egy új fiókot Twitteren, „zenemáguskám”.-nevetett, mire csak megforgattam a szemeimet és az ölembe vettem a laptopomat. Miután kész lettem, betettem egy álarcos képemet, majd kiírtam az első tweet-m.

@Moonlight_Official: Köszönöm a sok kedves kommentet és feliratkozót a YouTube csatornámra! Hamarosan érkezik a következő videó!;)

Amint kiírtam, máris 100-an RT-ték és több, mint 600-an jelölték kedvencnek. A követőim száma meg egyre csak gyarapodott. Komolyan az eszem megáll. Csak egyetlen egy videót tettem még közzé, és máris ennyi ember rajong azért amit csinálok. Felemelő érzés. Nem értem, hogy mit látnak bennem, hiszen ugyanolyat csináltam, mint más normális ember, kitettem egy videót a YouTube-ra, de ez már eléggé nagy ritkaság. Ekkora népszerűséget ilyen gyorsan.

-Hát ez durva.-szólalt meg mellettem Fanni, aki a telefonját nézte.

-Nekem mondod?-nevettem fel kínosan.

-Juhé, híres a barátnőm!-ugrándozott, mint egy kislány. Megmosolyogtam.

-Na azért az túlzás és amúgy sem tudják, hogy ki vagyok.-mondtam közömbösen.

-Kár érte. Bár így egyszerűbb. Lehetek a menedzsered?-kérlelt csillogó, barna szemeivel.

-Minek nekem menedzser?-nevettem fel jóízűen.

-Mert ilyen népszerű vagy! Lesz nekem is egy titkos nevem és parókám meg minden.-élte bele magát.

-Tökmag, állj le! Nem értem, hogy minek, de ha ez neked örömet okoz, legyen.-röhögtem.

-Köszi!-ugrott a nyakamba.

-Na és, mi lesz az 'álneved'?-kérdeztem játékosan. Erős gondolkodásba kezdett, amin még jobban vigyorogtam.

-Eureka!-mutatta fel a mutató ujját, tekintete a távolban időzött. Komolyan, mint valami filmjelenet. Hangosan kezdtem el röhögni, könnyeim is kibuggyantak, majd hátra dőlve nevettem, mint egy rángatózó víziló, akinek éppen hasi fájdalmai vannak. Na, ez egy szép hasonlat volt.

-Bella.-mondta, mire bólintottam. Király. Van egy menedzserem és több millió „rajongóm” (már, ha lehet őket így nevezni) plusz egyetlen nyamvadt videóm. Képtelen vagyok ezt felfogni.

-Nem akarod megcsinálni a következő videót?-kérdezte izgatottan. Egy kicsit haboztam, de végül beleegyeztem. Van egy másik dal, amit már úgy is befejeztem, szóval gyorsan beöltöztem, ,majd leültem a zongora elé és elvégeztem néhány ujjgyakorlatot. Colin konkrétan beesett a szobámba a fényképész felszerelésével, így hát neki is láthattam. Ujjaim szabad utat jártak a billentyűkön, míg hangom követte a dallamot. A dal címe: Follow the stars. Nem régen fejeztem be ezt a dalt, és bár koránt sem érzem olyan jónak, mint az elsőmet, attól még imádom énekelni. Mert én vagyok. Az én zeném, én játszom, én énekelem, és javarészt rólam szól. Ilyenkor minden gond megszűnik létezni, ez az egyetlen dolog, ami ellazít, ami megnyugtat. Mikor befejeztem mosolyogva álltam fel a zongorától.

-Csodálatos voltál húgi, mint mindig.-nyomott puszit kipirosodott arcomra Colin.

-Köszi.-pirultam el.

-Annyira jó vagy!-ugrott a nyakamba barátnőm és Sophie. Ikertestvérem tettén meglepődte, de igazából nagyon jól esett. Szerintem kezdünk egymáshoz egyre közelebb kerülni, ami jó jel.

-Csináljunk egy utóvideót, amiben beszélek egy kicsit és bemutatom Fannit.-vetettem fel az ötletet, amibe mindenki belement. Barátnőm még kapott egy parókát, meg egy jobb ruhát és kezdhettük is. 1, 2, 3 és...felvétel!

-Sziasztok! Én vagyok Moonlight, ez itt pedig a legjobb barátnőm és egyben menedzserem Bella. Szeretném megköszönni a sok feliratkozót, kommenteket és Twitteren a követőket. Nagyon jól esik, hogy sok embernek tetszik az amit csinálok és örömmel teszem. Ez a második dal amit írtam, aminek a címe: Follow the stars. Remélem, hogy tetszett! Sziasztok!-integettem a kamerába, majd „felvétel vége”. Hú, nem tudom, hogy hogyan fogok ehhez az egészhez hozzászokni. Túl felszínesnek tűnik.

-De jó lesz ez!-tapsikolt barátnőm, mire mosolyogva megforgattam a szemeimet.

-Oké Húgi. Gyorsan összedobom a videót, aztán feltöltöm. De előtte csináljatok Fanninak is ilyen Twittert, és a végére odaírom ezeket.-intézkedett bátyám. Csak egyetértően bólintottam.

-Nos, Bella. Csinálunk neked 'álfiókot'?-kérdeztem 'úrias' hangnemben, mire röhögve válaszolt egy igennel. Miután elkészült, lefotóztam parókában, majd feltöltöttük profilfotónak. Hogy mikbe nem keveredem, 2-3 héttel ezelőtt soha nem vetemedtem volna ilyenre. De nem bántam meg, mert élvezem, csak egyszerűen fura és szokatlan.

-Alszunk?-ásítottam nagyot, mire Tökmag egyetértően bólintott. Beslisszoltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd magamra vettem a pizsimet. Mikor kisétáltam barátnőm már a matracon feküdt és a telefonját nézegette.

-Mi olyan érdekes?-kérdeztem nevetve, mert hirtelen eltátotta a száját.

-Egy csomóan bekövettek. Ezek szerint Colin már fel is töltötte a videót.-mondta kábán.

-Hahó, Föld hívja Fannit!-integettem a szeme előtt, de semmi. Újra megpróbálkoztam és ezúttal sikerült is magához térítenem.

-Ez miért olyan nagy dolog?-kérdeztem értetlenül, mire egy „mosttekomolyanennyirehülyevagy?” fejjel ajándékozott meg. Köszi.

-Hát, mert! Ez tök csúcs!-ugrándozott, mire megvonva a vállam ráhagytam és kiposztoltam Twittere, hogy kész a második videó, majd belinkeltem a YouTube csatornámat. Néhány perc múlva már el is nyomott az álom, ugyanis hosszú napom volt.

6.fejezet

Lefagytam. Elakartam futni. De nem lehetek gyáva, erősnek kell maradnom, muszáj. A lány, egyszerre tűnt idegennek és ismerősnek. Félelmetes volt, hogy kiköpött hasonmása volt önmagamnak. Leszámítva, rövid, egyberészes ruháját, gyönyörűre fésült, fényes haját, szürkés kék szemeit, magassarkú cipőjét és az egész megjelenését. Tipikusan a csini, öntelt, cicababa lányok közé sorolnám. Azokat meg ki nem állhatom. Ez így vicces lesz.

Belenéztem Sophia szemébe, aki láthatólag ugyanúgy meglepődött, mint én. Éreztem, hogy valami hasonló játszódhat le a fejében, mint nekem, csak éppen, úgy, hogy én csöppet sem vagyok csinos. Elnyűtt melegítőmben, kiszakadt mamuszomban, szürke topomban és hanyagul felcopfozott hajammal úgy nézhettem ki mellette, mint egy csöves. Kezdett kínos lenni ez az egész helyzet, mert csak bámultuk egymást, minden szó nélkül.

-Sziasztok.-szólalt meg és elővette vigyorát, így megvillantak tökéletesen fehér fogai. Ó jaj. Akaratlanul is Will jutott eszembe. Belé fog szeretni. Miért is agyalok én ilyeneken? Ah, nem értem saját magamat sem.

-Csá!-intettem neki hanyagul, miközben Colin és Lola döbbenten motyogtak el egy „sziát”. Áhá, nem csak engem lepett meg.

Láttam, hogy összehúzza tökéletesen kiszedett szemöldökét, majd furcsálkodva néz körbe a házban. Fintorgott. Gondolom máshoz van szokva. Elkényeztetett.

-Khm. Sophie, ő itt, Ever.-próbálta oldani a feszültséget anya.

-Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne.-mosolygott rám Sophie. Aha. És mégis miről? Ja, hogy megismerjük egymást. Hulla fáradt vagyok, nincs ehhez kedvem, de muszáj, mert különben anya összetörik. Hanyagul vállat vontam, felkaptam a teáscsészémet és megkértem ikertesómat, hogy kövessen. Ledöbbenve nézett rám. Furcsálkodva pillantottam felé.

-Mi a baj?

-Én vigyem föl a bőröndömet? Hol az inas?-felháborodva pillantott körbe. Én azt hittem, hogy menten elröhögöm magamat. Szánalmas. Kuncogva felkaptam egy karral a bőröndjét és újra megkértem, hogy jöjjön utánam. Nagyon nehéz volt a csomagja és hatalmas is. Nem baj, azért elbírtam. A vendégszobáig vezettem, majd benyitottam. Elég fagyos volt a levegő odabent, az ablakok tárva nyitva. Francba, elfelejtettem bezárni őket. Gyorsan becsuktam őket és begurítottam a bőröndöt a szobába. Sophie dideregve állt meg mellettem.

-Jesszusom! Ez a te szobád? Hogy lehet itt ilyen hideg?-nyafogott.

-Nem, Sophia. Ez a te szobád lesz, majd kidekorálhatod, ha akarod. Hideg, meg azért van, mert nyitva maradt az ablak és mert ilyen miniruha van rajtad.-mutattam végig rajta, nevetve.

-Ne nevess ki! Ez az én szobám?-hitetlenkedve lépett be a helyiségbe. Egyszerű fehér falak keresztezték és egy ágyon, ruhásszekrényen, éjjeliszekrényen és egy üres könyvespolcon kívül semmi sem volt benne.

-Igen, a tied. Mondtam, kifestheted, meg ilyenek. Majd úgy rendezed be, ahogyan akarod.-vontam vállat.

-De-de. Én?-kérdezett értetlenül. Na nehogy már, hogy buta is legyen.

-Igen. De most gyere.-ragadtam meg a kezét és átirányítottam a saját „vackomba”. Leültettem a babzsákfotelek egyikébe. Egy ideig csak bámészkodott, majd megszólalt.

-Mesélj magadról! Szeretnélek megismerni!-mosolygott kedvesen. Amióta találkoztunk azóta ez volt az első gesztusa, ami jól esett. Most nem tűnt annyira ellenszenvesnek. Talán azért is volt, mert túl jó emberismerő vagyok, ennek oka, hogy sokféle emberrel találkoztam már. Ezért egy mosolyból könnyen megtudom állapítani, hogy őszinte-e. És ez most az volt.

-Nos, rendben. A teljes nevem, Ever Gemma Clarkson. New York-ban nevelkedtem, egy elég szar környéken, alig két hete költöztünk ide, Budapestre. Még New York-ban volt egy bandám a haverjaimmal. Énekelek és zongorázok. Táncoltam is. Ez az életem.-fejeztem be. Kihagytam ugyan az összes „fontosabb” részletet, de még nem bíztam meg benne, hogy elmondjam a verekedéseimet, a gettóban töltött életet, a pénzzel való küszködéseket, a sok melózást... Nem tűnik olyan lánynak, mint aki ezt megértené. Hisz nem volt hasonló helyzetben, hogyan is érthetné meg. A nehéz élet messze állt tőle, mind ezidáig.

-Oh. Megkérdezhetem, hogy mit jelent az a „szar környék”?-kérdezte félénken. Hát mégis érdekli? Furcsa. Talán érzi, hogy kényes területen tapogatózik.

-Gettó.-feleltem halkan. -De te jössz!-mosolyogtam rá. Erőltetetten.

-Az nem túl jó. Oké!-vigyorgott. Szeret magáról beszélni, ezek szerint. Jellemző.

-Én Párizsban nevelkedtem, a nagymamámnál, Georgia-nél. Egy hatalmas házban éltünk. Sosem jártam iskolába, magántanuló voltam. Én hegedülni tanultam és balettozni. E melett szeretek rajzolni és festeni, meg könyvet olvasni. Nem igazán voltak még barátaim.-fejezte be. Nem tűnik nagy cuccnak. Tulajdonképpen egész életében ült a seggén és nem csinálhatott semmi mást. Mindent megkapott és mindent tálcán kínáltak neki. Nem irigyeltem. Csak sajnálni tudtam. Szörnyű lehet így felnőni. Hogy nem tudod mit jelent az, hogy küzdeni, álmodni, vágyakozni vagy éppen sikeresnek lenni, ha elérsz valamit, saját magad által. Amit kaptam, azt én vettem magamnak, a pénzemből ami volt, amit én kerestem meg. Soha nem kértem semmit anyától. Ismétlem, soha.

-Jó életed lehetett.-feleltem flegmán.

-Az volt. Szerettem.-mosolygott, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Na, ne és pont olyan, mint anyu. Érzelmileg gyenge. Csodálatos.

-Ne sírj, légyszi'!-kértem.

-Bocsi. Nem szoktál sírni?-kérdezte. Megráztam a fejemet. Láttam, hogy ledöbbent.

-Éhes vagyok.-jelentette ki.

-És?-kérdeztem hanyagul.

-Csinálnál nekem kaját?-kérdezte nem értve, hogy min vagyok úgy fenn akadva. Ne, nem. Ezt nem csinálom! Ha itt lakik, tanulja meg, hogy ő gondoskodik magáról, elég idős már!

-Nem, nem csinálok. Menj le és csinálj magadnak. Nem vagyok a csicskád. Amíg itt laksz, addig magadat kell ellátnod!-rivalltam rá, mire enyhén megszeppent, majd sértődötten kiviharzott a szobámból. Na, nem mintha érdekelt volna. Fáradtam dőltem be az ágyamba és ránéztem az iPhone-omra. Hajnali 2 is elmúlt már. Francba! Felkaptam magamra az alvós gatyámat és a pizsifelsőmet és kimerülten rogytam be az ágyamba. Hosszú volt ez a mai nap, illetve a tegnapi. Össze vagyok zavarodva.

*

Reggel alig bírtam kikapcsolni az ébresztőmet. Idegesítően rezgett a párnám alatt, ugyanis én hülye este odadugtam a telómat. Olyan négy körül aludhattam el és most 6 óra van. Á, de gyűlölöm ezt. Kipattantam az ágyból és felkaptam magamra egy fekete-piros kockás inget, meg a fekete csőfarmeremet. Ásítozva néztem ki az ablakon. Az idő gyönyörű volt, a hangulatomhoz. Borús volt az ég, szakadt a hó és már vagy így is eshetett vagy fél méter. Ilyenkor mennek buszok? Remélem.

Belenéztem a tükrömbe, és ami fogadott, az körülbelül egy szörnyeteg volt. A szemeim vörösek voltak, fel is voltak dagadva, na meg a karikák alatta. Emelett sápadt is voltam. Úgy néztem ki, mint valami holdkóros. Kihúztam alul a szemeimet és tettem fel egy minimális mennyiségű szempillasprált. Ezután végigszántottam néhányszor a fésűt, hosszú hajzuhatagomon, majd magamra kaptam a fekete pulcsimat. Készen voltam. Lerohantam a lépcsőn, felvettem a Conversemet, a dzsekimet, meg a fejembe húztam egy melegebb sapkát és már rohantam is volna kifelé az ajtón, ha anya nem kapja el a csuklómat.

-Mi az?-kérdeztem kómásan.

-Először is: Jó reggelt! Másodszor: Nem kéne megvárnod Sophie-t?-kérdezte szemrehányóan.

-De lekésem a buszt!-tiltakoztam.

-Semmi de! Nincs kifogás! Elviszlek titeket!-mondta, majd visszasétált a konyhába. Reményvesztetten rogytam le a földre. Utálom az ikertestvéremet! Ez rosszabb már nem is lehetne.

A falnak döntöttem a fejem, felhúztam a lábaim és átkaroltam a térdeimet a kezemmel. Lehunytam a szemeim és vártam.

Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettem ott, de arra lettem figyelmes, hogy valaki bökdösi a vállam. Sophie volt az.

-Elaludtál. Indulni kéne. 10 perc múlva nyolc!-sürgetett. Hogy mi? Ez csakis miatta van! Mindent mindig elcsesz. Mérgesen álltam fel és kirontottam a házból, nyomomban az ikertesómmal, anyával és Lolával. Colin már elment, nulladik órája volt.

-Nyugi kincsem, nem mentek be első órára.-nyugtatott anya. Meg sem hallottam, csak dühösen bevágtam magam a kocsiba.

Az út viszonylag csendben telt. Amikor leparkoltunk a sulinál, nagyon ideges lettem. Tördeltem az ujjaimat, harapdáltam a szám szélét és zaklatottan pillantgattam körbe az udvaron. Nem volt ott senki. Szerencsére. Kelletlenül kiszálltam a kocsiból és megindultam anyáékkal a suli felé. Viszont meg kellett torpannom, mert valaki a hátamra ugrott. Lola volt az.

-Én megyek a másik épületbe!-visította. Én elnevettem magam, megfogtam apró kezeit és belehúztam az ölembe. Elkezdtem csikizni a hasánál, mert tudom, hogy ott a legcsikisebb. Csak visítozott az érintésem alatt. Végül, egy hatalmas puszit nyomtam az arcára és letettem a földre. Apró lábaival tesztelte a havat, meg is csúszott, de ügyesen elkaptam. Hálásan rámmosolygott, arca kipirult a hidegtől, majd elrohant a másik irányba. Mosolyogva figyeltem a húgomat, ahogyan rózsaszín tütüjében szökdécsel az általános iskola épülete felé és a régi altatódalt énekli torka szakadtából, amit még anno én énekelgettem neki, amikor kicsi volt. Imádta azt a dalt. Én írtam, még 9 éves koromban. Valaki bökdöste a hátamat. Anya volt az.

-Ne haragudj, de be kéne menni a suliba!-mosolygott biztatóan.

-Bocsi, anya, csináljátok ketten. Én bemegyek az órára.-mondtam hidegen és besétáltam az épületbe. Első óránk kémia volt, így bekopogtam a kémiaterembe.

-Tessék?-szűrődött ki bentről az öreg Tanár Úr hangja. Benyitottam, mire minden tekintet rám szegeződött.

-Elnézést a késésért Tanár Úr, de nem tudtunk hamarabb bejönni.-szegtem le a fejem, mire csak intett egyet. Mindig is kedvelt és ez kölcsönös is volt. Leültem a helyemre és nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy valaki még mindig figyel. Óvatosan körbekémleltem, amikor szemem találkozott a tökéletesen zöld szempáréval a terem túlsó végéből. Göndör fürtjei, csakúgy, mint mindig, most is a szemébe hullottak, viszont egy fejrántással hátrasöpörte őket és eleresztett felém egy kedves mosolyt. Gödröcskéi megjelentek a szája sarkában, nevetőráncai összegyűltek a szeme körül, majd hirtelen elkapta a fejét és írni kezdett a papírjára. Ez fura volt. Inkább én is visszafordultam a füzetemhez és figyeltem az óra további részében. Szünetben megragadtam Fanni karját, aki épp menekülni próbált volna előlem.

-Kérlek, hallgass meg! Beszélnünk kell!-néztem könyörgően a szemébe, mire sóhajtva bólintott.

-Hallgatlak.-tette keresztbe a kezeit.

-Nem itt! Valamit el kell mondanom!-suttogtam a fülébe, mire többen is gyanúsan kezdtek felénk pillantgatni. Jellemző. Az emberek kíváncsiak. Mint mindig. Viszont amikor éppen kiakartunk volna szabadulni a teremből, belépett velem szemben az..ikertesóm. Remek, már csak Ő hiányzott. Mindenki értetlenül figyelt minket, néhányan összesúgtak.

-Mit bámészkodtok? Nem láttatok még ikertesókat? Akkor bemutatom a világ 8. csodáját!.rivalltam rájuk lenézően, majd otthagytam csapot-papot és barátnőmet húztam magam után. Ki az udvarra. Itt beszélhetünk.

-Megmagyaráznád?-kérdezte döbbenten. Bólintottam.

-Tegnap azért voltam bunkó, mert volt egy látomásom, a buszon. Anya azt mondta, hogy tudja mi az, de nem mondta el. Zaklatott lettem és dühös. És mivel nem tudom irányítani a dühkitöréseimet, ezért könnyen meg tudok bántani másokat. Sajnálom, nem akartam. Otthon anya elmondta. Van egy eltitkolt ikertesóm, Sophia, aki most ideköltözött hozzánk. Ez a nagy helyzet.-hadartam, mire láthatóan lesokkoltam. Vártam , míg megemészti. Addig a havas udvart bámultam, a fenyőfákat, amelyek gallyain megmaradt a hó és cukormázként terítette be azokat. A szél egyre viharosabbá vált, egyre hidegebb lett. A hó is szakadni kezdett. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik az időjárás.

-Ez..durva. És bocsánatkérés elfogadva.-ölelt meg Tökmag. Olyan jól esett most ez. Visszaindultunk a következő órára és közben beszélgettünk, csak úgy átlagos dolgokról.

*

A nap végén nagy erővel húztam be barátnőmet a lány WC-be. Kicsit zaklatott lettem. Egész nap Will-el egymást bámultuk, meg mosolyogtunk egymásra. Még sosem éltem át ilyet és ez kicsit megijesztett.

-Na, mi a baj?-kérdezte Fanni ijedten.

-Oké, asszem', áh, én...nem... tudom. Szóval, mesélj egy kicsit Will-ről!-kérleltem kétségbeesetten. Ha csak rágondolok teljesen összezavarodok és furcsa melegség önti el az egész testemet, izgatott leszek.

-Jesszusom! Csak nem szerelmes vagy?-bökött oldalba játékosan.

-Nem! Nem is lehetnék, hiszen nem ismerem! De válaszolj!-orroltam le.

-Oké-oké, nyugi Hercegnő!-nyújtotta rám ki a nyelvét, én meg legszívesebben pofon vágtam volna, mert utálom, ha hercegnőnek szólítanak. De nem tettem, mert szeretem.

-Szóval, amit Will-ről tudok, az nagyjából annyi, hogy kosarazik. E melett gitározik egy bandában és a suli 'rosszfiúja'. Nem igazán ismerem, viszont elég sok pletyka terjeng róla, amik szerintem nem igazak. De erről csak akkor bizonyosodhatsz meg, ha megismered és beszélgetsz vele!-mosolygott. Nem hiszem el! Gitározás? Plusz pont. Rossz fiú? Újabb plusz pont. Bakker, nagyon tetszik és ilyen még sosem történt velem azelőtt...

-És már volt barátnője?-kérdeztem félénken. Mielőtt Tökmag válaszolhatott volna kicsapódott az egyik fülke ajtaja és kiviharzott belőle...Anna.

-Igen, volt. Többek között én is. Csak szakítottam vele, mert találtam jobbat. És köszönöm, hogy végig hallgathattam ezt a rendkívül szánalmas eszmecserét, legalább lesz min röhögnie az egész iskolának.-sipákolta irritálóan magas hangon.Nagyon dühös lettem, kizártam a külső és a belső hangokat, csak erősen megragadtam a karját, mire ijedten felsikított.

-Nincs mit mesélni. Nem vagyok szerelmes abba a Henderson gyerekbe, nem is tetszik, csak érdekelt, hogy ki ő. Mert bejelölt Facebook-on, viszont nem tudok róla semmit. Mellesleg az összes idejáró diák érdekelne, hogy ki kicsoda. Új vagyok, valahogy be kell olvadjak.-szűrtem ki a fogaim között a hazugságot. Éreztem, hogy kicsit remeg a kezeim között, pedig csak a karját fogtam.

-Csak nem félsz?-nevettem gúnyosan.

-Nem. Csak ez fáj. Beköplek az igazgatónál.-dobálta a haját. Megelégeltem és inkább elengedtem, nehogy jobban bedühödjek. Mázlija volt. Tehettem volna sokkal rosszabat is. Az idők során elég jól megtanultam, hogy hogyan védjem meg magam, ugyanis mindig mindenki csak bántani akart, ki fizikailag, ki lelkileg, viszont én nem hagyom, hogy csak úgy a földbe tiporjanak és átgázoljanak rajtam. Nem vagyok ijedős, se gyáva.

-Huh.-fújta ki a levegőt Fanni, amikor becsukódott a szőkeség mögött a WC ajtaja.

-Ne haragudj! Nem igazán tudom irányítani az indulataimat.-néztem le kínomban a tornacsukámra.

-Nem gond, megérdemelte.-mosolygott rám, majd megölelt.

-Ezt a beszélgetést meg inkább folytassuk otthon.-súgtam a fülébe, mire egyetértően bólintott. Kiléptünk a helyiségből, ahol síri csend uralkodott. Viszont meghallottam valamit, messzebbről. Egy gitár hangja volt az.

-Bejössz velem a könyvtárba?-kérdezte barátnőm.

-Bocsi, valamit még el kell intéznem. -mondtam és elrohantam a hang irányába. Az előadó teremből szűrődött ki a gyönyörű játék. Rögtön fel is ismertem a dalt. Ed Sheeran- I see fire. Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjem el énekelni. Halkan kitártam az ajtót és beugrottam az egyik szék mögé. Szerencsére nem vett észre a titokzatos személy. Óvakodva kipillantottam búvóhelyem mögül és akkor a színpadon megláttam egy fiút, kezében gitár volt és csukott szemmel játszott. A szívem nagyot dobbant. Will volt az. Izzadságcseppek folytak le a homlokán, göndör fürtjei a szemébe lógtak és önfeledten játszott. Újra kezdte. Most már nem tudtam parancsolni az eszemnek, egy belső hang azt suttogta „énekelj”! Így hát halkan elkezdtem, majd hangosabban folytattam mindenről megfeledkezve körülöttem. Hallottam, hogy a gitár elhallgat, így én is. Lebuktam. Miért nem gondolkozom én sosem?

-Ki van ott?-kérdezte. Hangja megtöltötte az egész termet és visszhangzott. Mély, rekedtes hangja még jobban megdobogtatta a szívemet.

-Ki van ott? Bárki is az jöjjön elő!-mondta már szinte parancsolóan. Félénken felálltam, kiemelkedtem a székek közül.

-Te énekeltél?-lágyult el a hangja.

-Igen.-válaszoltam.

-Csodálatos hangod van.-mondta kábán.

-Na, azért ne túlozz, de köszi.-mosolyogtam.

-Nem túloztam. Nem jössz fel?-kérdezte kedvesen.

-Nem akarlak zavarni.-tiltakoztam, de ő erre letette hangszerét, lejött a színpadról és könnyedén átszelte a köztünk levő távolságot. Szemei csillogtak, gödröcskéi megjelentek, ahogyan rámmosolygott. Magas alakja fölém magasodott, tekintete rabul ejtette az enyémet. Határozottan, de mégis félve megfogta a kezemet és még közelebb húzott magához.

-Énekelj velem!-suttogta. Megremegtem és életre keltek a pillangók a hasamban. De nem adom magam ilyen könnyedén. A kelletténél erőszakosabban húztam ki a kezemet az övéi közül és gyengéden, a mellkasánál fogva eltaszítottam magamtól.

-Engem ennyivel nem veszel le a lábamról. Nem kapsz meg olyan könnyen.-mondtam kihívóan, mire a szája is tátva maradt.

-Oh, igen? Majd meglátjuk Ever! De most csak arra kérlek, hogy énekelj velem!-mondta és újra közeledni kezdett, én meg egyre hátrébb léptem, míg neki nem csapódtam a falnak.

-Játszani akarsz? Oké, akkor játszunk!-kacsintott és még mindig felém közeledett.

-Állj! Honnan tudod a nevem? Hogyhogy nem keversz össze az én tökéletes ikremmel?-kiabálok. Magamtól is megiijedek, olyan kétségbeesett a hangom. Viszont megállt.

-Már, hogy keverhetnélek össze benneteket? Hiszen egymás ellentétei vagytok.Öltözködés, természet, kisugárzás...és még sorolhatnám. De van még valami.-mondta és elém lépett, kezét az arcomhoz tette, mire enyhén elpirultam.

-Ha csak ennyit teszek, ő nem pirulna el.-mosolygott. Megfogta kezemet és mellkasához vezette, ahol a szíve volt. Hihetetlenül gyorsan vert.

-Amikor a közelemben van nem érzem ezt. És hogy neked gyönyörű smaragdzöld szemeid vannak, míg neki kék.-súgta, mire kirázott a hideg. Teljesen levett a lábamról. De nem gyengülhettem el, én nem vagyok ilyen.

-Látom eléggé megfigyeltél.-próbáltam zavarba hozni. Sikertelenül.

-Szívesen megismernélek. De kérlek énekelj velem!-mondta. Nem bírtam neki ellentmondani. Éreztem, hogy egyszer így vagy úgy, úgyis meggyőzne.

-Rendben, ha elengedsz.-mondtam ridegen. Szemeiben csalódottságot véltem felfedezni, amint lefejtette rólam kezeit és követni kezdtem volna fel a színpadra. Ám amikor felléptem, megtorpantam.

-Tulajdonképpen miért is énekeljek veled?-tettem fel a kérdést.

-Mert szeretnék veled énekelni.

-És ez engem mióta hat meg?-faggattam tovább és már magamat sem értettem.

-Arról fogalmam sincs!-rántotta meg a vállát nevetve. Erre erőt vettem magamon és az ajtóhoz sétáltam komótosan, nem siettem. Nem akartam úgy tűnni, mint aki menekül, márpedig ezt tettem.

-Hé, hova mész?-ragadta meg a csuklóm, de leráztam magamról.

-Haza. El kell mennem. Nincs okom arra, hogy itt maradjak veled énekelni.-próbáltam higgadt maradni.

-Nem hiszek neked. Miért menekülsz előlem?-nézett mélyen a szemembe.

-Nem menekülök előled. Csak nem ismerlek.-feleltem.

-Akkor engedd, hogy megismerjük egymást! Mi tart vissza?-kérdezte őszintén. Haboztam a válasszal.

-Őszintén? Fogalmam sincs! Csak ez olyan fura.-hadonásztam, mint egy hülye.

-Micsoda?-mosolyodott el a szerencsétlenkedésemen.

-Az, hogy észrevettél. Te vagy az egyetlen, aki nem kever össze az ikertesómmal. Aki igazán rámmosolyog és aki érdeklődik irántam. Ez csak szokatlan és fura. Mit akarsz tőlem?-fakadtam ki. Látszott rajta, hogy ledöbbentettem a mondanivalómmal. Végül megszólalt.

-Megismerni. Mindennél jobban. Most viszont énekelni, Veled.-hangsúlyozta ki az utolsó szót.

-Miért? Miért pont én?-sóhajtottam.

-Mert amióta megláttalak első nap itt, tudtam, hogy te más vagy. És eléggé kiváncsivá tettél.-kacsintott, majd kinyújtotta a kezét. Nem fogadtam el, hanem mellette felsétáltam a színpadra. Röhögve követett.

-Nem vagy egy könnyű eset.

-Mondták már.-rántottam meg a vállam és odaültem a zongora elé.

-Kezdhetjük?-kérdeztem türelmetlenül. Vonzott a hangszer, minél hamarabb megakartam szólaltatni.

-Igen.-mosolygott. Elkezdtem énekelni az I see fire-t.

Oh, misty eye of the mountain below
Keep careful watch of my brothers' souls
And should the sky be filled with fire and smoke
Keep watching over Durin's son

Ezek után beléptem a zongorával és Will is a gitárral. Láttam, hogy meg van lepődve, az elején játéka is bizonytalan volt, de a végére teljesen felszabadult. Nagyon élveztem. Amint befejeztük felkaptam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Sejthettem volna, hogy nem hagy szó nélkül.

-Bakker, k**** jó a hangod, meg ahogy zongorázol is....-szólalt meg és kínosan kezdte el vakargatni a tarkóját.

-Köszi, de ne túlozz.-pirultam el egy kissé. Reméltem, hogy nem vette észre. Gyorsan átszelte a köztünk levő távolságot és derekamnál fogva maga felé fordított. Beleremegtem az érintésébe.

-Eressz!-szűrtem ki a fogaim között.

-Nem.-súgta a fülembe. Elgyengültem az érintése alatt, de itt betelt a pohár.

-Ne csináld ezt! Nálam ezzel nem vágódsz be!-próbáltam kikerülni a szorításából, de még szorosabban húzott magához.

-Majd meglátjuk. Egy hónap, ismétlem, egy hónap múlva garantálom, hogy kedvelni és szeretni is fogsz!-suttogta a fülembe.

-Kötve hiszem. Fogadunk?-kérdeztem felháborodottan.

-Állok elébe. Ha nyerek, veled maradok, viszont, ha te nyersz, akkor leszállok rólad.-vigyorgott önelégülten. Kiszabadultam kezei közül, nagy tenyereit a zsebébe dugta, míg én az ajtó felé igyekeztem.

-Úgy is az enyém leszel. Meg fogsz lepődni!-kiáltotta utánam.

-Álmodban Henderson!-válaszoltam, majd intettem és kirohantam az épületből.