7.fejezet

Amint hazaérek, szembe találom magam a testvéreimmel. Megtörten bámulnak.

-Mi történt?-kérdezem ijedten.

-Valamit tudnod kell.-mondta Colin nagyon kimérten.

-Mégis mit?-egyre jobban kezdtem megijedni. Még egy hazugságot, még egy fájdalmat nem tudnék elviselni, de próbáltam pozitívan gondolkodni.

-Anyu ma összesett a munkahelyén.-suttogta Lola.

-Mi? Mi történt?-teljesen ledöbbentem.

-Be kellett vinni a kórházba, ahol megállapították, hogy daganata van, a tüdejében.-mesélt tovább Colin. Azt hittem, hogy menten elájulok. De erősnek kellett maradnom, mint mindig. Viszont az erőm elhagyott, végtagjaim elgyengültek és lerogytam a földre. Nem sírtam, nem tehettem. Csak elterültem, szótlanul bámultam a plafont. Éreztem, hogy bátyám felemel és felvisz a szobámba. Ez szörnyű. Meddig kell még szenvednünk? És miért?

-Sajnálom, hugi. De minden rendben lesz, átsegítjük ezen anyát és ezt is túléljük. Rendben? Pozitívnak kell maradni.-puszilt meg és az ölébe húzott.

-Miért kell mindennek összeomolnia, pont akkor, amikor a dolgok kezdenek a helyükre állni?-kérdeztem elhalt hangon.

-Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy eljön nemsokára a nap, amikor boldog leszel és már nem csak az élet rossz oldalát fogod látni.

-Remélem. Nem tudom, hogy mennyit viselnék még el. Mert én is emberből vagyok és nekem is vannak határaim.-suttogtam.

-Ne hagyd el magad! Segítek és én mindig ott leszek neked, oké? Csak segíts te is anyának!-kérlelt. Bólintottam.

-Kórházban van?-kérdeztem félve, pedig tudtam rá a választ.

-Igen. Simon most éppen bent van nála.-hadarta. Összeszorult a szívem, ahogy Simonra gondoltam, de el kell fogadnom. Anyáért. Érte csinálom ezt az egészet végig.

-Bemegyek hozzá.-jelentettem ki.

-Elkísérjelek?-kérdezte kedvesen.

-Nem kell, köszi. Megoldom.-mosolyogtam rá hálásan, majd kifele indultam a szobámból. Sophie-t pillantottam meg a konyhában. Aggódó tekintettel figyelt. Elővettem minden kedvességemet és odaléptem hozzá.

-Elakarsz jönni a kórházba?

-Mehetek?-kérdezte, szemei felcsillantak.

-Nem csak az én anyám.-nevettem el magam kínosan, ám amikor megölelt megmerevedtem. Olyan váratlanul ért ez a gesztus, de végül visszaöleltem. Annyira jól esett most ez. Először éreztem azt, hogy nem is annyira rossz dolog egy ikertestvér. Hiszen nagyjából ugyanazt érzi, amit te, tudja miken mehetsz keresztül. Megragadtam Sophie karját és húzni kezdtem a buszmegálló felé. A jármű éppen akkor gurult be, így nem kellett sokat fagyoskodnunk a mínusz fokokban. Minél közelebb értünk a kórházhoz, annál zaklatottabb lettem. Nem jó emlékeim vannak erről a helyről. Én is voltam már egy párszor. Legutóbb, amikor.... Nem, nem bírok visszagondolni. Az volt a legrosszabb. Még az emlék is fáj. Soha nem fogom elfelejteni, akkora sebet ejtett a szívemen, az begyógyíthatatlan. Inkább elhesegettem a gondolataimat és lerángattam ikertesómat a buszról, majd a kórházba rohantunk. A portán megmondtam anya nevét és a körmömet rágva léptem be a kórterembe. Az ágyon feküdt, kezéből infúzió lógott és holtsápadt volt. Viszont amikor meglátott minket mosolyra húzta vékony, kiszáradt ajkait. Az egyik legszörnyűbb dolog volt őt így látni. Odarohantam az ágyhoz és letérdeltem mellé. Kezei remegtek, ahogyan végigsimított az arcomon.

-Hogy történhetett ez?-kérdeztem félve. Hangom remegett és közel sem volt olyan magabiztos, amilyennek szántam volna.

-Már tudtam. Néhány hónapja tudtam, hogy beteg vagyok, de még New York-ban azt mondták, hogy semmi komoly.-felelte, az utolsó szónál felköhögött. Hangja száraz volt és erőtlen. A szívem szakadt meg.

-Miért nem mondtad el?-suttogtam.

-Mert nem akartalak megijeszteni. Lássuk be Szívem, így is elég sok mindennel kellett megbírkóznod.-mosolygott.

-De anya! Nekem te fontosabb vagy! Nem érdekel, hogy mennyi mindent kell eltűrnöm, ahhoz, hogy te boldog és egészséges legyél! A lényeg, hogy kibírom. Muszáj. Érted teszem!-próbáltam higgadt maradni és nem ordítani, pedig legszívesebben azt tettem volna. Vékony, beteg kezeivel közel húzott magához és csak ölelt. Egy 'köszönöm'-öt súgott a fülembe. Szipogást hallottam a hátunk mögül. Sophie-nak folytak a szeméből könnyei. Odasétáltam hozzá és megöleltem. Soha nem szoktam ennyire érzelgős lenni, de egyszer mindennek eljön az ideje. A következő pillanatban egy férfi lépett be a kórterembe, két pohár kávéval a kezében. Feltételeztem, hogy Simon az. Kedvesen köszönt, majd odasétált anyuhoz és a kezébe nyomta a gőzölgő italt. Úgy néztek egymásra, mintha tényleg szerelmesek lennének. Jó volt látni anyát, ahogyan ÚGY mosolyog egy olyan férfire, aki ugyanúgy tekint rá.

-Biztosan te vagy Ever.-rázott velem kezet a férfi. Erőltetten rámosolyogtam és bólintottam.

-Te meg Simon.-feleltem.

-Örvendek!

-Szintúgy.-biccentettem, majd kisétáltam a helyiségből. Olyan kínos volt ez az egész helyzet. Kellemetlenül éreztem magam. Sophia még bent maradt kicsit beszélgetni anyával, így én a büfé felé vettem az irányt. Kávét vettem, majd leültem az egyik asztalhoz. Kezeimbe temettem az arcom és segítséget kértem. Nem tudom pontosan, hogy kitől, csak azt kívántam, hogy ne csesződjön el jobban az életem. Kérdeztem, hogy mikor lehetek már boldog. Remélem, hogy erre minél hamarabb választ kapok. Valaki böködni kezdte a hátamat. Hátrafordultam és egy ismerős arccal találtam szembe magam.

-Ever? Ideülhetek?-kérdezte a székre mutatva. Erőtlenül bólintottam. Fáradt voltam elküldeni.

-Na és, te hogyhogy itt?-fürkészett smaragdzöld szemeivel. Haja megcsillant az ablakon át halványan bevilágító napfényben. Elbűvölt. Soha nem találkoztam még ehhez hasonló fiúval, olyannal, mint, Will. Akire életemben először azt tudom mondani, hogy gyönyörű. Ez a megfelelő szó rá.

-Khm..Csak egy ismerősömnél. És te?-hazudtam. Nem akartam sajnáltatni magam, egyébként se ismerem Őt valami jól. Legalábbis még.

-Oh. Nagymamámnál. Tudod, már öreg.-mosolygott, de hamis mosoly volt ez. Megszántam és próbáltam óvatosan kérdezni.

-Megkérdezhetem, hogy mi baja? Csak mert látom, hogy nem csak ez az oka.-mosolyogtam halványan. Láthatóan meglepődött a kérdésemen, habozott.

-Te vagy az első ember aki átlát rajtam. Egyébként volt egy szívrohama, azért kellett behozni.-kínosan elnevette magát, majd lehajtotta a fejét. Legszívesebben megöleltem volna, de nem tettem, hiszen nem vagyok ilyen.

-Sajnálom, remélem hamar rendbe jön.-mondtam és felálltam az asztaltól. De megragadta a csuklómat és egyenesen az ölébe húzott. Gyorsan felpattantam és dühösen ránéztem:

-Te mégis mi a francot képzelsz magadról?-rivalltam rá. Megszeppent.

-Bocsi. Csak tudod volt egy fogadásunk és szeretném, ha biztosan én nyerném.-vigyorgott önelégülten.

-Hát ezt nem hiszem el! Azt hittem, hogy te más vagy és nem vagy ennyire rámenős! Csalódnom kellett! Egy jó tanács: Ezzel nálam soha nem fogsz elérni semmit. De már mással sem. Eljátszottad az összes esélyed.-kiabáltam, majd kirohantam a büféből. Tényleg azt hittem, hogy Ő más. Miért kell ennyi csalódás és fájdalom az életembe? Anya kórterme felé mentem és igyekeztem összeszedegetni magamban a szívem darabjait. Hallottam a lépéseket a hátam mögött, tudtam, hogy követ. De miért csinálja ezt? Miért teszi ennél is nehezebbé? Gyorsan berohantam anya kórtermébe. Sophie és Simon is bent voltak. Will pedig kint állt és tekintetével engem keresett. Amikor meglátott, láthatóan megnyugodott és intett, hogy menjek ki. Haboztam. Anya furcsán nézett rám és a fiúra.

-Menj ki nyugodtan!-biccentett felé. Sophie kacsintott, mire kinyújtottam rá a nyelvem, ő pedig csak nevetett. Meghitt pillanat volt. Sóhajtottam és anyának adtam hűvös arcára egy puszit, majd kisétáltam a fiúhoz.

-Kérdezhetek valamit? De válaszolj őszíntén!-kezdte. Bólintottam.

-Ki az aki miatt itt vagy? Mert még a vak is látja, hogy többet jelent neked, mint egy puszta ismerős!-a végére felemelte a hangját. A karjánál fogva húztam be egy elhagyatottabb sarokba, nem akartam nagy zűrt csapni.

-Nem kérheted, hogy erre válaszoljak! Will, nem ismerlek, nem tudom, hogy milyen vagy! Reménykedem, hogy nem olyan, mint aki a büfében voltál.-tettem hozzá halkabban, de meghallotta. Pechemre.

-Sajnálom. Az az...egy másik oldalam.-halkult el. Nem válaszoltam. Kínos csend állt be közüttünk.

-Mindig ezzel jössz! Hogy 'nem ismerlek'! Nem foglak tudni soha megismerni, ha nem is adsz esélyt és nem is mondasz magadról semmit!-csattant fel.

-Miért? Én többet tudok rólad?

-Nem. Csak nem fér a fejembe, hogy miért taszítasz el így magadtól!-mutatott kettőnkre.

-Azért, mert óvatos vagyok. Eléggé sok dolog van, amiről senki nem tud a bátyámon kívül. Nem is szeretném, ha ez változna. Csak elakarok sok mindent felejteni, de néhány tetted emlékeztet dolgokra..-halkultam el. Közelebb lépett és megfogta a kezem, de hátrébb léptem, kezeimet kiszabadítva szorításából. Reményvesztetten sóhajtott.

-Milyen dolgokra?

-Mindegy. Nem nagy cucc.-rántottam meg a vállam és álmosolyt erőltettem magamra.

-Nem hiszek neked, engem nem versz át a „nincs semmi bajom” álcáddal. Majd egyszer úgyis elmondod. De bármi is az, sajnálom. Őszintén.

-Elég! Nincs szükségem a sajnálatodra! Senkiére nincs szükségem! Miért kell mindent sajnálni? Ott se voltál, nem érzed ugyanazt, ráadásul nem is ismersz! Miért?-már teljesen kiborultam, így a fal mentén csúsztam a földig. Tenyerembe temettem az arcomat. Jó hosszú idő után most volt először sírhatnékom, de nem sírtam. Éreztem, hogy meleg kezek érintették a kézfejemet, majd odébbtolta őket, így a szemébe nézhettem, ami mindig elbűvöl. Most sem történt másképp. Ha a szemébe nézek, minden megszűnik létezni, csak Ő és Én vagyunk az egész világon. De miért gondolok ilyenekre?

-Ki van bent a kórteremben?-kérdezte óvatosan, hangja lágy volt és törődő. Szívem hevesebben vert, ahogyan végigsimított az arcomon, hajamat a fülem mögé tűrte.

-Kérdezd meg Sophie-t. Bocsi, de nincs erőm elmondani.-sóhajtottam, bólintott.

-Nem akarsz valahol találkozni? Csak beszélgetni és ez nem randi.-mosolygott. Most olyan tiszta, igaz volt.

-Talán.-adtam a rövid választ, mire elnevette magát.

-Makacs vagy Clarckson. Ez is egy oka annak, hogy miért akarlak annyira megismerni.-kacsintott, majd felsegített a földről.

-Beszélhetek Sophia-val?-kérdezte mire bólintottam. Ordítani akartam, de nem tettem. Miért gyengülök el mellette? Teljesen megváltozok amikor a közelemben van.

-Minden okés?-kérdezte gyengéden.

-Igen. Csak nem értem saját magamat.-feleltem őszintén.

-Miért?-mosolyodott el, gödröcskéi megjelentek a szája sarkában és úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Elbűvölő volt. De, oh Ever, hülye vagy!

-Mindegy.-legyintettem, majd elsétáltam, otthagyva Őt. Szívemet nem várt üresség töltötte be, mert nem volt mellettem. Olyan érzések kavarognak bennem, amióta találkoztam Vele, amiket még sosem tapasztaltam ezelőtt. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez megijeszt. Nem tudom, hogy pontosan mit érzek. Hazaindultam. Tudtam, hogy Will valahol az ikertesómmal beszél, ezért úgy döntöttem, hogy egyedül indulok vissza a házba. Már korom sötét volt odakint, viszont pont elcsíptem egy buszt, amire gyorsan fel is szálltam. Zsebem rezegni kezdett és megszólalt 'Ed Sheeran- Lego House' című dala a telefonomból. A kijelzőn Tökmag neve villogot.

-Halló?-szóltam bele álmos hangon.

-Ever? Hol vagy?-hangja aggódással volt megtelve.

-A buszon. Ha hazaértem átjöhetnél, ha van kedved.-mondtam közömbösen.

-Honnan jössz? Hogyhogy nem vagy otthon?-bombázott a kérdéseivel.

-Fanni, nyugi. 15 perc múlva nálam legyél és mindent elmesélek. Hozz alvó cuccot!-utasítottam, majd kinyomtam. Kibámultam az ablakon. A város fényeit néztem, az embereket, akik még ilyenkor, késő este is az utcákon rohangáltak. Godolkoztam. Visszagondoltam a New York-ban töltött időkre, évekre. Úgy hiányzik. Bármennyire is éltünk rossz körülmények között, hiányzik a város, a nyelv, az illatok, a barátaim, a környezetem. Vissza szeretnék menni. Budapest szép, de mégsem tudom összehasonlítani New York-kal, Amerikával. Amint megtehetem visszaköltözök, feltéve, ha anya teljesen meggyógyul.

Nemsokára már a konyhában álltam és forró teát készítettem. Lola rohant le az emeletről.

-Csinálsz gofrit kérlek?-nézett rám bociszemekkel.

-Hát persze, Hercegnő.-nyomtam puszit a feje búbjára.

-Köszi Eve.-nyújtotta ki rám a nyelvét, majd elkezdett sikítva rohanni én meg utána. Gyűlölöm, ha Eve-nak hívnak, mert nem ez a nevem, de néha így becéznek. Természetesen hamarosan el is kaptam az én drága húgomat.

-Hahaha, most megvagy.-emeltem fel és jól megcsikiztem. Arca kipirosodott és nevetett a karjaimban. Olyan aranyos volt. Letettem és figyeltem, hogy felsasszézik a lépcsőkön, majd végleg eltűnik a szobájában. Mosolyogva mentem vissza a konyhába és elkezdtem csinálni a gofrit, de a csengő megint megzavart. Dudorászva nyitottam ajtót Fanninak. Ő gyorsan megölelt, majd lepakolta a táskáját és beszélgetve mentünk vissza konyhába.

-Nos mi ez az egész? Miért is jössz a kórházból?-vont kérdőre. Mindkettőnk kezében egy-egy bögre forró tea volt, azt kavargattuk.

-Hát, anyától.

-Mi, mi történt vele?-hangja aggodalmasan csengett.

-Kiderült, hogy tüdőrákos. Bent kell tartani.-feleltem halkan. Tökmag minden szó nélkül odajött és szorosan megölelt. Pontosan erre volt szükségem. Komolyan mondom, egyre érzelgősebb leszek, de mit számít már? Úgyis teljesen megváltoztam...illetve az álcám.

-Nos, és hogy vagy?-kérdezte végül.

-Megleszek.-erőltettem mosolyt magamra, majd eltereltem a témát.

-Nem akarsz megnézni egy filmet?-kérdeztem mosolyogva.

-Dehogynem. Választhatok?-nézett rám boci szemekkel, mire nevetve bólintottam. Én még sietve befejeztem a gofrikat. Rápakoltam egy tányérra őket, megterítettem és kitettem az asztalra nutellát meg lekvárokat. Amikor visszaértem a nappaliba, barátnőm javában benne volt a „keressünk valami csöpögős filmet” akcióban. Tudom, hogy azokat szereti, habár én utálom. Úgy is bealszom rajta, de legalább kipihenem magam. Felrohantam az emeletre és benyitottam Lola szobájába. Full rózsaszín minden, miért is nem lep meg? Kistesóm a barbie-jaival játszott a játékkastélyában.

-Kész a vacsi.-közöltem.

-Juppí!-visított, felugrott majd lerohant. Egy vállrándítással letudtam, majd követtem a földszintre. Már mindenki az asztalnál ült, így én is helyet foglaltam. A telefonom rezegni kezdett, mire ijedten húztam ki a zsebemből. A kijelzőn Colin neve villogot.

-Szia Bátyus!-szóltam bele.

-Hali Moonlight. Csak gondoltam szólok, hogy Sophie-val mindjárt hazaérünk.-hadarta. Moonlight. Nos igen, ez az én igazi becenevem. Régen mindig így hívott, de mára már eléggé hanyagoljuk ezt a 'becézgetősdit'. Anno Sunshine-nak kezdett el hívni, de gyorsan leszoktattam róla, ugyanis nem illik a személyiségemhez és túl elcsépelt. Magyarán, nem igazán szeretem ezeket a bájolgós neveket.

-Okés. Siessetek.-kinyomtam. A telefonom viszont ismételten rezegni kezdett. Értesítésem jött Twitteren, úgyhogy rányomtam. Csak egy újabb követő: @William_Henderson. Na ne röhögtess! De azért ránéztem a profiljára. 1 millió követő. Hát nem kispályás a srác az tuti, na meg hát elég népszerű. Ezért is nem jó, hogy bármiféle érzelem is köt felé. Én is más vagyok, ő is más. Visszamentem a kezdőlapra és megnyitottam az újabb tweet-eket. Megakadt a szemem egyen, ami nekem volt címezve:

@William_Henderson: @Ever_Clarckson sajnálom, már tudom mi a szitu. Tényleg sajnálom!

Lefagytam. Mégis mi a fészkes fenét képzel magáról, hogy ilyet ki mer írni? Na jó most dühös vagyok és az általában -jó, igazából soha- nem jelent jót. Gyorsan válaszoltam is.

@Ever_Clarckson: @William_Henderson te egy hatalmas nagy paraszt és tapintatlan ember vagy ugye tudod? Mégis mi a retkes f**** képzelsz magadról, hogy ilyet kiírsz?

Oké, tudom, nem volt jó ötlet ez a káromkodósdi, de hát ezt muszáj volt. Egyszerűen az agyamra megy ez a gyerek a sok sajnálkozásával, meg a nyomulásával és a hasonló dolgaival. Kopjon le, majd elfelejtem. Nem érkezett válasz -nem is vártam- viszont az utálkozó hozzászólások nem maradhattak ki, természetesen célpontnak tekintve engem. Mások véleményét nagy ívben leszarom, szóval akár vacsorázhatnék is, vagy nem? Így nekiláttam a gofrimnak, amit már mindenki megevett.

-Miért vagy ilyen ingerült?-tette fel a kérdést Fanni, amikor már a nappaliban néztük a filmet.

-Áh, nem érdekes.-legyintettem hanyagul.

-Persze. Ever, nekem elmondhatod!-nézett mélyen a szemembe. Megbíztam benne.

-Csak William.-sóhajtottam, mire kérdőn nézett rám.

-Menj fel Twittere!-mondtam, majd tekintetem újra a képernyőre irányítottam. Nem kellett volna. Gyűlölöm az ilyen romantikus filmeket, márpedig a „Levelek Júliának” ment, úgyhogy inkább előkotortam a telómat és felmentem én is Twitterre. A következő pillanatban a bátyám és Sophie rontottak be az ajtón.

-Sziasztok.-biccentettem feléjük.

-Ever, most azonnal menj fel YouTube-ra!-ordított Colin, mire lefagyva néztem rá. Miért ilyen izgatott?

-Mert?-kérdeztem flegmán.

-Majd meglátod, csak gyorsan menj fel!!-sürgetett. Unottan nyomkodtam a telómat és amikor beléptem YouTube-ra azt hittem, hogy szívinfartust kapok. A legnépszerűbb videók között az első volt az enyém. Több mint 20 millió megtekintés, mindez egy-két nap leforgása alatt. Kommentek ezrei fogadtak, legtöbbjükben ez állt: „Úristen, de szuper! Csodálatos hang, csodálatos ujjáték, csodálatos lány! Ilyen nincs, ez eszméletlen jó!” és még hasonlók voltak. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Igazán jól esett ez a sok biztató szó. Máris 12millió feliratkozó. Na jó, azt hiszem, ez nekem túl sok.

-Mi a szent szar?-tértem magamhoz. Colin csak büszkén bólogatott, Fanni meg sikított (örömében), Sophie meg nem értette, hogy mi van.

-Nos, hugicám, itt az ideje, hogy Ms. Moonlight-nak legyen Twittere és minél több vidije.-kacsintott bátyám. Tökmaggal felrohantunk a szobámba és mindent kitárgyaltunk, amíg Colin és Sophia lent megbeszélték a dolgokat.

-Amúgy láttam Twittert. Ez durva. Ti mennyit beszéltetek már?-tért rá a Will-es témára barátnőm. Sóhajtottam.

-Igazából eléggé sokat. Nyomul, csak azt nem tudom, hogy miért. Eléggé dühös vagyok rá, ugyanis megengedtem neki, hogy drágalátos ikertesóm elmondja neki azt, hogy anyu rákos, mert taliztunk a kórházban. Na mindegy, erre meg kiírja mindenki szeme láttára!-csattantam fel.

-Oh. Megértelek, de nem fújod fel ezt a dolgot kicsit? Végül is nem tudják, hogy mire értette.

-Nem Fanni, nem fújom fel! Nem bízom még benne és ezáltal bárkinek elmondhatja! Ugyanúgy eltudta volna mondani privát üzenetben is, nem kell szétkürtölni az egész világnak!-hadonásztam össze-vissza.

-Oké-oké. Nyugodj meg és inkább csinálj egy új fiókot Twitteren, „zenemáguskám”.-nevetett, mire csak megforgattam a szemeimet és az ölembe vettem a laptopomat. Miután kész lettem, betettem egy álarcos képemet, majd kiírtam az első tweet-m.

@Moonlight_Official: Köszönöm a sok kedves kommentet és feliratkozót a YouTube csatornámra! Hamarosan érkezik a következő videó!;)

Amint kiírtam, máris 100-an RT-ték és több, mint 600-an jelölték kedvencnek. A követőim száma meg egyre csak gyarapodott. Komolyan az eszem megáll. Csak egyetlen egy videót tettem még közzé, és máris ennyi ember rajong azért amit csinálok. Felemelő érzés. Nem értem, hogy mit látnak bennem, hiszen ugyanolyat csináltam, mint más normális ember, kitettem egy videót a YouTube-ra, de ez már eléggé nagy ritkaság. Ekkora népszerűséget ilyen gyorsan.

-Hát ez durva.-szólalt meg mellettem Fanni, aki a telefonját nézte.

-Nekem mondod?-nevettem fel kínosan.

-Juhé, híres a barátnőm!-ugrándozott, mint egy kislány. Megmosolyogtam.

-Na azért az túlzás és amúgy sem tudják, hogy ki vagyok.-mondtam közömbösen.

-Kár érte. Bár így egyszerűbb. Lehetek a menedzsered?-kérlelt csillogó, barna szemeivel.

-Minek nekem menedzser?-nevettem fel jóízűen.

-Mert ilyen népszerű vagy! Lesz nekem is egy titkos nevem és parókám meg minden.-élte bele magát.

-Tökmag, állj le! Nem értem, hogy minek, de ha ez neked örömet okoz, legyen.-röhögtem.

-Köszi!-ugrott a nyakamba.

-Na és, mi lesz az 'álneved'?-kérdeztem játékosan. Erős gondolkodásba kezdett, amin még jobban vigyorogtam.

-Eureka!-mutatta fel a mutató ujját, tekintete a távolban időzött. Komolyan, mint valami filmjelenet. Hangosan kezdtem el röhögni, könnyeim is kibuggyantak, majd hátra dőlve nevettem, mint egy rángatózó víziló, akinek éppen hasi fájdalmai vannak. Na, ez egy szép hasonlat volt.

-Bella.-mondta, mire bólintottam. Király. Van egy menedzserem és több millió „rajongóm” (már, ha lehet őket így nevezni) plusz egyetlen nyamvadt videóm. Képtelen vagyok ezt felfogni.

-Nem akarod megcsinálni a következő videót?-kérdezte izgatottan. Egy kicsit haboztam, de végül beleegyeztem. Van egy másik dal, amit már úgy is befejeztem, szóval gyorsan beöltöztem, ,majd leültem a zongora elé és elvégeztem néhány ujjgyakorlatot. Colin konkrétan beesett a szobámba a fényképész felszerelésével, így hát neki is láthattam. Ujjaim szabad utat jártak a billentyűkön, míg hangom követte a dallamot. A dal címe: Follow the stars. Nem régen fejeztem be ezt a dalt, és bár koránt sem érzem olyan jónak, mint az elsőmet, attól még imádom énekelni. Mert én vagyok. Az én zeném, én játszom, én énekelem, és javarészt rólam szól. Ilyenkor minden gond megszűnik létezni, ez az egyetlen dolog, ami ellazít, ami megnyugtat. Mikor befejeztem mosolyogva álltam fel a zongorától.

-Csodálatos voltál húgi, mint mindig.-nyomott puszit kipirosodott arcomra Colin.

-Köszi.-pirultam el.

-Annyira jó vagy!-ugrott a nyakamba barátnőm és Sophie. Ikertestvérem tettén meglepődte, de igazából nagyon jól esett. Szerintem kezdünk egymáshoz egyre közelebb kerülni, ami jó jel.

-Csináljunk egy utóvideót, amiben beszélek egy kicsit és bemutatom Fannit.-vetettem fel az ötletet, amibe mindenki belement. Barátnőm még kapott egy parókát, meg egy jobb ruhát és kezdhettük is. 1, 2, 3 és...felvétel!

-Sziasztok! Én vagyok Moonlight, ez itt pedig a legjobb barátnőm és egyben menedzserem Bella. Szeretném megköszönni a sok feliratkozót, kommenteket és Twitteren a követőket. Nagyon jól esik, hogy sok embernek tetszik az amit csinálok és örömmel teszem. Ez a második dal amit írtam, aminek a címe: Follow the stars. Remélem, hogy tetszett! Sziasztok!-integettem a kamerába, majd „felvétel vége”. Hú, nem tudom, hogy hogyan fogok ehhez az egészhez hozzászokni. Túl felszínesnek tűnik.

-De jó lesz ez!-tapsikolt barátnőm, mire mosolyogva megforgattam a szemeimet.

-Oké Húgi. Gyorsan összedobom a videót, aztán feltöltöm. De előtte csináljatok Fanninak is ilyen Twittert, és a végére odaírom ezeket.-intézkedett bátyám. Csak egyetértően bólintottam.

-Nos, Bella. Csinálunk neked 'álfiókot'?-kérdeztem 'úrias' hangnemben, mire röhögve válaszolt egy igennel. Miután elkészült, lefotóztam parókában, majd feltöltöttük profilfotónak. Hogy mikbe nem keveredem, 2-3 héttel ezelőtt soha nem vetemedtem volna ilyenre. De nem bántam meg, mert élvezem, csak egyszerűen fura és szokatlan.

-Alszunk?-ásítottam nagyot, mire Tökmag egyetértően bólintott. Beslisszoltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd magamra vettem a pizsimet. Mikor kisétáltam barátnőm már a matracon feküdt és a telefonját nézegette.

-Mi olyan érdekes?-kérdeztem nevetve, mert hirtelen eltátotta a száját.

-Egy csomóan bekövettek. Ezek szerint Colin már fel is töltötte a videót.-mondta kábán.

-Hahó, Föld hívja Fannit!-integettem a szeme előtt, de semmi. Újra megpróbálkoztam és ezúttal sikerült is magához térítenem.

-Ez miért olyan nagy dolog?-kérdeztem értetlenül, mire egy „mosttekomolyanennyirehülyevagy?” fejjel ajándékozott meg. Köszi.

-Hát, mert! Ez tök csúcs!-ugrándozott, mire megvonva a vállam ráhagytam és kiposztoltam Twittere, hogy kész a második videó, majd belinkeltem a YouTube csatornámat. Néhány perc múlva már el is nyomott az álom, ugyanis hosszú napom volt.