6.fejezet

Lefagytam. Elakartam futni. De nem lehetek gyáva, erősnek kell maradnom, muszáj. A lány, egyszerre tűnt idegennek és ismerősnek. Félelmetes volt, hogy kiköpött hasonmása volt önmagamnak. Leszámítva, rövid, egyberészes ruháját, gyönyörűre fésült, fényes haját, szürkés kék szemeit, magassarkú cipőjét és az egész megjelenését. Tipikusan a csini, öntelt, cicababa lányok közé sorolnám. Azokat meg ki nem állhatom. Ez így vicces lesz.

Belenéztem Sophia szemébe, aki láthatólag ugyanúgy meglepődött, mint én. Éreztem, hogy valami hasonló játszódhat le a fejében, mint nekem, csak éppen, úgy, hogy én csöppet sem vagyok csinos. Elnyűtt melegítőmben, kiszakadt mamuszomban, szürke topomban és hanyagul felcopfozott hajammal úgy nézhettem ki mellette, mint egy csöves. Kezdett kínos lenni ez az egész helyzet, mert csak bámultuk egymást, minden szó nélkül.

-Sziasztok.-szólalt meg és elővette vigyorát, így megvillantak tökéletesen fehér fogai. Ó jaj. Akaratlanul is Will jutott eszembe. Belé fog szeretni. Miért is agyalok én ilyeneken? Ah, nem értem saját magamat sem.

-Csá!-intettem neki hanyagul, miközben Colin és Lola döbbenten motyogtak el egy „sziát”. Áhá, nem csak engem lepett meg.

Láttam, hogy összehúzza tökéletesen kiszedett szemöldökét, majd furcsálkodva néz körbe a házban. Fintorgott. Gondolom máshoz van szokva. Elkényeztetett.

-Khm. Sophie, ő itt, Ever.-próbálta oldani a feszültséget anya.

-Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne.-mosolygott rám Sophie. Aha. És mégis miről? Ja, hogy megismerjük egymást. Hulla fáradt vagyok, nincs ehhez kedvem, de muszáj, mert különben anya összetörik. Hanyagul vállat vontam, felkaptam a teáscsészémet és megkértem ikertesómat, hogy kövessen. Ledöbbenve nézett rám. Furcsálkodva pillantottam felé.

-Mi a baj?

-Én vigyem föl a bőröndömet? Hol az inas?-felháborodva pillantott körbe. Én azt hittem, hogy menten elröhögöm magamat. Szánalmas. Kuncogva felkaptam egy karral a bőröndjét és újra megkértem, hogy jöjjön utánam. Nagyon nehéz volt a csomagja és hatalmas is. Nem baj, azért elbírtam. A vendégszobáig vezettem, majd benyitottam. Elég fagyos volt a levegő odabent, az ablakok tárva nyitva. Francba, elfelejtettem bezárni őket. Gyorsan becsuktam őket és begurítottam a bőröndöt a szobába. Sophie dideregve állt meg mellettem.

-Jesszusom! Ez a te szobád? Hogy lehet itt ilyen hideg?-nyafogott.

-Nem, Sophia. Ez a te szobád lesz, majd kidekorálhatod, ha akarod. Hideg, meg azért van, mert nyitva maradt az ablak és mert ilyen miniruha van rajtad.-mutattam végig rajta, nevetve.

-Ne nevess ki! Ez az én szobám?-hitetlenkedve lépett be a helyiségbe. Egyszerű fehér falak keresztezték és egy ágyon, ruhásszekrényen, éjjeliszekrényen és egy üres könyvespolcon kívül semmi sem volt benne.

-Igen, a tied. Mondtam, kifestheted, meg ilyenek. Majd úgy rendezed be, ahogyan akarod.-vontam vállat.

-De-de. Én?-kérdezett értetlenül. Na nehogy már, hogy buta is legyen.

-Igen. De most gyere.-ragadtam meg a kezét és átirányítottam a saját „vackomba”. Leültettem a babzsákfotelek egyikébe. Egy ideig csak bámészkodott, majd megszólalt.

-Mesélj magadról! Szeretnélek megismerni!-mosolygott kedvesen. Amióta találkoztunk azóta ez volt az első gesztusa, ami jól esett. Most nem tűnt annyira ellenszenvesnek. Talán azért is volt, mert túl jó emberismerő vagyok, ennek oka, hogy sokféle emberrel találkoztam már. Ezért egy mosolyból könnyen megtudom állapítani, hogy őszinte-e. És ez most az volt.

-Nos, rendben. A teljes nevem, Ever Gemma Clarkson. New York-ban nevelkedtem, egy elég szar környéken, alig két hete költöztünk ide, Budapestre. Még New York-ban volt egy bandám a haverjaimmal. Énekelek és zongorázok. Táncoltam is. Ez az életem.-fejeztem be. Kihagytam ugyan az összes „fontosabb” részletet, de még nem bíztam meg benne, hogy elmondjam a verekedéseimet, a gettóban töltött életet, a pénzzel való küszködéseket, a sok melózást... Nem tűnik olyan lánynak, mint aki ezt megértené. Hisz nem volt hasonló helyzetben, hogyan is érthetné meg. A nehéz élet messze állt tőle, mind ezidáig.

-Oh. Megkérdezhetem, hogy mit jelent az a „szar környék”?-kérdezte félénken. Hát mégis érdekli? Furcsa. Talán érzi, hogy kényes területen tapogatózik.

-Gettó.-feleltem halkan. -De te jössz!-mosolyogtam rá. Erőltetetten.

-Az nem túl jó. Oké!-vigyorgott. Szeret magáról beszélni, ezek szerint. Jellemző.

-Én Párizsban nevelkedtem, a nagymamámnál, Georgia-nél. Egy hatalmas házban éltünk. Sosem jártam iskolába, magántanuló voltam. Én hegedülni tanultam és balettozni. E melett szeretek rajzolni és festeni, meg könyvet olvasni. Nem igazán voltak még barátaim.-fejezte be. Nem tűnik nagy cuccnak. Tulajdonképpen egész életében ült a seggén és nem csinálhatott semmi mást. Mindent megkapott és mindent tálcán kínáltak neki. Nem irigyeltem. Csak sajnálni tudtam. Szörnyű lehet így felnőni. Hogy nem tudod mit jelent az, hogy küzdeni, álmodni, vágyakozni vagy éppen sikeresnek lenni, ha elérsz valamit, saját magad által. Amit kaptam, azt én vettem magamnak, a pénzemből ami volt, amit én kerestem meg. Soha nem kértem semmit anyától. Ismétlem, soha.

-Jó életed lehetett.-feleltem flegmán.

-Az volt. Szerettem.-mosolygott, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Na, ne és pont olyan, mint anyu. Érzelmileg gyenge. Csodálatos.

-Ne sírj, légyszi'!-kértem.

-Bocsi. Nem szoktál sírni?-kérdezte. Megráztam a fejemet. Láttam, hogy ledöbbent.

-Éhes vagyok.-jelentette ki.

-És?-kérdeztem hanyagul.

-Csinálnál nekem kaját?-kérdezte nem értve, hogy min vagyok úgy fenn akadva. Ne, nem. Ezt nem csinálom! Ha itt lakik, tanulja meg, hogy ő gondoskodik magáról, elég idős már!

-Nem, nem csinálok. Menj le és csinálj magadnak. Nem vagyok a csicskád. Amíg itt laksz, addig magadat kell ellátnod!-rivalltam rá, mire enyhén megszeppent, majd sértődötten kiviharzott a szobámból. Na, nem mintha érdekelt volna. Fáradtam dőltem be az ágyamba és ránéztem az iPhone-omra. Hajnali 2 is elmúlt már. Francba! Felkaptam magamra az alvós gatyámat és a pizsifelsőmet és kimerülten rogytam be az ágyamba. Hosszú volt ez a mai nap, illetve a tegnapi. Össze vagyok zavarodva.

*

Reggel alig bírtam kikapcsolni az ébresztőmet. Idegesítően rezgett a párnám alatt, ugyanis én hülye este odadugtam a telómat. Olyan négy körül aludhattam el és most 6 óra van. Á, de gyűlölöm ezt. Kipattantam az ágyból és felkaptam magamra egy fekete-piros kockás inget, meg a fekete csőfarmeremet. Ásítozva néztem ki az ablakon. Az idő gyönyörű volt, a hangulatomhoz. Borús volt az ég, szakadt a hó és már vagy így is eshetett vagy fél méter. Ilyenkor mennek buszok? Remélem.

Belenéztem a tükrömbe, és ami fogadott, az körülbelül egy szörnyeteg volt. A szemeim vörösek voltak, fel is voltak dagadva, na meg a karikák alatta. Emelett sápadt is voltam. Úgy néztem ki, mint valami holdkóros. Kihúztam alul a szemeimet és tettem fel egy minimális mennyiségű szempillasprált. Ezután végigszántottam néhányszor a fésűt, hosszú hajzuhatagomon, majd magamra kaptam a fekete pulcsimat. Készen voltam. Lerohantam a lépcsőn, felvettem a Conversemet, a dzsekimet, meg a fejembe húztam egy melegebb sapkát és már rohantam is volna kifelé az ajtón, ha anya nem kapja el a csuklómat.

-Mi az?-kérdeztem kómásan.

-Először is: Jó reggelt! Másodszor: Nem kéne megvárnod Sophie-t?-kérdezte szemrehányóan.

-De lekésem a buszt!-tiltakoztam.

-Semmi de! Nincs kifogás! Elviszlek titeket!-mondta, majd visszasétált a konyhába. Reményvesztetten rogytam le a földre. Utálom az ikertestvéremet! Ez rosszabb már nem is lehetne.

A falnak döntöttem a fejem, felhúztam a lábaim és átkaroltam a térdeimet a kezemmel. Lehunytam a szemeim és vártam.

Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettem ott, de arra lettem figyelmes, hogy valaki bökdösi a vállam. Sophie volt az.

-Elaludtál. Indulni kéne. 10 perc múlva nyolc!-sürgetett. Hogy mi? Ez csakis miatta van! Mindent mindig elcsesz. Mérgesen álltam fel és kirontottam a házból, nyomomban az ikertesómmal, anyával és Lolával. Colin már elment, nulladik órája volt.

-Nyugi kincsem, nem mentek be első órára.-nyugtatott anya. Meg sem hallottam, csak dühösen bevágtam magam a kocsiba.

Az út viszonylag csendben telt. Amikor leparkoltunk a sulinál, nagyon ideges lettem. Tördeltem az ujjaimat, harapdáltam a szám szélét és zaklatottan pillantgattam körbe az udvaron. Nem volt ott senki. Szerencsére. Kelletlenül kiszálltam a kocsiból és megindultam anyáékkal a suli felé. Viszont meg kellett torpannom, mert valaki a hátamra ugrott. Lola volt az.

-Én megyek a másik épületbe!-visította. Én elnevettem magam, megfogtam apró kezeit és belehúztam az ölembe. Elkezdtem csikizni a hasánál, mert tudom, hogy ott a legcsikisebb. Csak visítozott az érintésem alatt. Végül, egy hatalmas puszit nyomtam az arcára és letettem a földre. Apró lábaival tesztelte a havat, meg is csúszott, de ügyesen elkaptam. Hálásan rámmosolygott, arca kipirult a hidegtől, majd elrohant a másik irányba. Mosolyogva figyeltem a húgomat, ahogyan rózsaszín tütüjében szökdécsel az általános iskola épülete felé és a régi altatódalt énekli torka szakadtából, amit még anno én énekelgettem neki, amikor kicsi volt. Imádta azt a dalt. Én írtam, még 9 éves koromban. Valaki bökdöste a hátamat. Anya volt az.

-Ne haragudj, de be kéne menni a suliba!-mosolygott biztatóan.

-Bocsi, anya, csináljátok ketten. Én bemegyek az órára.-mondtam hidegen és besétáltam az épületbe. Első óránk kémia volt, így bekopogtam a kémiaterembe.

-Tessék?-szűrődött ki bentről az öreg Tanár Úr hangja. Benyitottam, mire minden tekintet rám szegeződött.

-Elnézést a késésért Tanár Úr, de nem tudtunk hamarabb bejönni.-szegtem le a fejem, mire csak intett egyet. Mindig is kedvelt és ez kölcsönös is volt. Leültem a helyemre és nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy valaki még mindig figyel. Óvatosan körbekémleltem, amikor szemem találkozott a tökéletesen zöld szempáréval a terem túlsó végéből. Göndör fürtjei, csakúgy, mint mindig, most is a szemébe hullottak, viszont egy fejrántással hátrasöpörte őket és eleresztett felém egy kedves mosolyt. Gödröcskéi megjelentek a szája sarkában, nevetőráncai összegyűltek a szeme körül, majd hirtelen elkapta a fejét és írni kezdett a papírjára. Ez fura volt. Inkább én is visszafordultam a füzetemhez és figyeltem az óra további részében. Szünetben megragadtam Fanni karját, aki épp menekülni próbált volna előlem.

-Kérlek, hallgass meg! Beszélnünk kell!-néztem könyörgően a szemébe, mire sóhajtva bólintott.

-Hallgatlak.-tette keresztbe a kezeit.

-Nem itt! Valamit el kell mondanom!-suttogtam a fülébe, mire többen is gyanúsan kezdtek felénk pillantgatni. Jellemző. Az emberek kíváncsiak. Mint mindig. Viszont amikor éppen kiakartunk volna szabadulni a teremből, belépett velem szemben az..ikertesóm. Remek, már csak Ő hiányzott. Mindenki értetlenül figyelt minket, néhányan összesúgtak.

-Mit bámészkodtok? Nem láttatok még ikertesókat? Akkor bemutatom a világ 8. csodáját!.rivalltam rájuk lenézően, majd otthagytam csapot-papot és barátnőmet húztam magam után. Ki az udvarra. Itt beszélhetünk.

-Megmagyaráznád?-kérdezte döbbenten. Bólintottam.

-Tegnap azért voltam bunkó, mert volt egy látomásom, a buszon. Anya azt mondta, hogy tudja mi az, de nem mondta el. Zaklatott lettem és dühös. És mivel nem tudom irányítani a dühkitöréseimet, ezért könnyen meg tudok bántani másokat. Sajnálom, nem akartam. Otthon anya elmondta. Van egy eltitkolt ikertesóm, Sophia, aki most ideköltözött hozzánk. Ez a nagy helyzet.-hadartam, mire láthatóan lesokkoltam. Vártam , míg megemészti. Addig a havas udvart bámultam, a fenyőfákat, amelyek gallyain megmaradt a hó és cukormázként terítette be azokat. A szél egyre viharosabbá vált, egyre hidegebb lett. A hó is szakadni kezdett. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan változik az időjárás.

-Ez..durva. És bocsánatkérés elfogadva.-ölelt meg Tökmag. Olyan jól esett most ez. Visszaindultunk a következő órára és közben beszélgettünk, csak úgy átlagos dolgokról.

*

A nap végén nagy erővel húztam be barátnőmet a lány WC-be. Kicsit zaklatott lettem. Egész nap Will-el egymást bámultuk, meg mosolyogtunk egymásra. Még sosem éltem át ilyet és ez kicsit megijesztett.

-Na, mi a baj?-kérdezte Fanni ijedten.

-Oké, asszem', áh, én...nem... tudom. Szóval, mesélj egy kicsit Will-ről!-kérleltem kétségbeesetten. Ha csak rágondolok teljesen összezavarodok és furcsa melegség önti el az egész testemet, izgatott leszek.

-Jesszusom! Csak nem szerelmes vagy?-bökött oldalba játékosan.

-Nem! Nem is lehetnék, hiszen nem ismerem! De válaszolj!-orroltam le.

-Oké-oké, nyugi Hercegnő!-nyújtotta rám ki a nyelvét, én meg legszívesebben pofon vágtam volna, mert utálom, ha hercegnőnek szólítanak. De nem tettem, mert szeretem.

-Szóval, amit Will-ről tudok, az nagyjából annyi, hogy kosarazik. E melett gitározik egy bandában és a suli 'rosszfiúja'. Nem igazán ismerem, viszont elég sok pletyka terjeng róla, amik szerintem nem igazak. De erről csak akkor bizonyosodhatsz meg, ha megismered és beszélgetsz vele!-mosolygott. Nem hiszem el! Gitározás? Plusz pont. Rossz fiú? Újabb plusz pont. Bakker, nagyon tetszik és ilyen még sosem történt velem azelőtt...

-És már volt barátnője?-kérdeztem félénken. Mielőtt Tökmag válaszolhatott volna kicsapódott az egyik fülke ajtaja és kiviharzott belőle...Anna.

-Igen, volt. Többek között én is. Csak szakítottam vele, mert találtam jobbat. És köszönöm, hogy végig hallgathattam ezt a rendkívül szánalmas eszmecserét, legalább lesz min röhögnie az egész iskolának.-sipákolta irritálóan magas hangon.Nagyon dühös lettem, kizártam a külső és a belső hangokat, csak erősen megragadtam a karját, mire ijedten felsikított.

-Nincs mit mesélni. Nem vagyok szerelmes abba a Henderson gyerekbe, nem is tetszik, csak érdekelt, hogy ki ő. Mert bejelölt Facebook-on, viszont nem tudok róla semmit. Mellesleg az összes idejáró diák érdekelne, hogy ki kicsoda. Új vagyok, valahogy be kell olvadjak.-szűrtem ki a fogaim között a hazugságot. Éreztem, hogy kicsit remeg a kezeim között, pedig csak a karját fogtam.

-Csak nem félsz?-nevettem gúnyosan.

-Nem. Csak ez fáj. Beköplek az igazgatónál.-dobálta a haját. Megelégeltem és inkább elengedtem, nehogy jobban bedühödjek. Mázlija volt. Tehettem volna sokkal rosszabat is. Az idők során elég jól megtanultam, hogy hogyan védjem meg magam, ugyanis mindig mindenki csak bántani akart, ki fizikailag, ki lelkileg, viszont én nem hagyom, hogy csak úgy a földbe tiporjanak és átgázoljanak rajtam. Nem vagyok ijedős, se gyáva.

-Huh.-fújta ki a levegőt Fanni, amikor becsukódott a szőkeség mögött a WC ajtaja.

-Ne haragudj! Nem igazán tudom irányítani az indulataimat.-néztem le kínomban a tornacsukámra.

-Nem gond, megérdemelte.-mosolygott rám, majd megölelt.

-Ezt a beszélgetést meg inkább folytassuk otthon.-súgtam a fülébe, mire egyetértően bólintott. Kiléptünk a helyiségből, ahol síri csend uralkodott. Viszont meghallottam valamit, messzebbről. Egy gitár hangja volt az.

-Bejössz velem a könyvtárba?-kérdezte barátnőm.

-Bocsi, valamit még el kell intéznem. -mondtam és elrohantam a hang irányába. Az előadó teremből szűrődött ki a gyönyörű játék. Rögtön fel is ismertem a dalt. Ed Sheeran- I see fire. Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjem el énekelni. Halkan kitártam az ajtót és beugrottam az egyik szék mögé. Szerencsére nem vett észre a titokzatos személy. Óvakodva kipillantottam búvóhelyem mögül és akkor a színpadon megláttam egy fiút, kezében gitár volt és csukott szemmel játszott. A szívem nagyot dobbant. Will volt az. Izzadságcseppek folytak le a homlokán, göndör fürtjei a szemébe lógtak és önfeledten játszott. Újra kezdte. Most már nem tudtam parancsolni az eszemnek, egy belső hang azt suttogta „énekelj”! Így hát halkan elkezdtem, majd hangosabban folytattam mindenről megfeledkezve körülöttem. Hallottam, hogy a gitár elhallgat, így én is. Lebuktam. Miért nem gondolkozom én sosem?

-Ki van ott?-kérdezte. Hangja megtöltötte az egész termet és visszhangzott. Mély, rekedtes hangja még jobban megdobogtatta a szívemet.

-Ki van ott? Bárki is az jöjjön elő!-mondta már szinte parancsolóan. Félénken felálltam, kiemelkedtem a székek közül.

-Te énekeltél?-lágyult el a hangja.

-Igen.-válaszoltam.

-Csodálatos hangod van.-mondta kábán.

-Na, azért ne túlozz, de köszi.-mosolyogtam.

-Nem túloztam. Nem jössz fel?-kérdezte kedvesen.

-Nem akarlak zavarni.-tiltakoztam, de ő erre letette hangszerét, lejött a színpadról és könnyedén átszelte a köztünk levő távolságot. Szemei csillogtak, gödröcskéi megjelentek, ahogyan rámmosolygott. Magas alakja fölém magasodott, tekintete rabul ejtette az enyémet. Határozottan, de mégis félve megfogta a kezemet és még közelebb húzott magához.

-Énekelj velem!-suttogta. Megremegtem és életre keltek a pillangók a hasamban. De nem adom magam ilyen könnyedén. A kelletténél erőszakosabban húztam ki a kezemet az övéi közül és gyengéden, a mellkasánál fogva eltaszítottam magamtól.

-Engem ennyivel nem veszel le a lábamról. Nem kapsz meg olyan könnyen.-mondtam kihívóan, mire a szája is tátva maradt.

-Oh, igen? Majd meglátjuk Ever! De most csak arra kérlek, hogy énekelj velem!-mondta és újra közeledni kezdett, én meg egyre hátrébb léptem, míg neki nem csapódtam a falnak.

-Játszani akarsz? Oké, akkor játszunk!-kacsintott és még mindig felém közeledett.

-Állj! Honnan tudod a nevem? Hogyhogy nem keversz össze az én tökéletes ikremmel?-kiabálok. Magamtól is megiijedek, olyan kétségbeesett a hangom. Viszont megállt.

-Már, hogy keverhetnélek össze benneteket? Hiszen egymás ellentétei vagytok.Öltözködés, természet, kisugárzás...és még sorolhatnám. De van még valami.-mondta és elém lépett, kezét az arcomhoz tette, mire enyhén elpirultam.

-Ha csak ennyit teszek, ő nem pirulna el.-mosolygott. Megfogta kezemet és mellkasához vezette, ahol a szíve volt. Hihetetlenül gyorsan vert.

-Amikor a közelemben van nem érzem ezt. És hogy neked gyönyörű smaragdzöld szemeid vannak, míg neki kék.-súgta, mire kirázott a hideg. Teljesen levett a lábamról. De nem gyengülhettem el, én nem vagyok ilyen.

-Látom eléggé megfigyeltél.-próbáltam zavarba hozni. Sikertelenül.

-Szívesen megismernélek. De kérlek énekelj velem!-mondta. Nem bírtam neki ellentmondani. Éreztem, hogy egyszer így vagy úgy, úgyis meggyőzne.

-Rendben, ha elengedsz.-mondtam ridegen. Szemeiben csalódottságot véltem felfedezni, amint lefejtette rólam kezeit és követni kezdtem volna fel a színpadra. Ám amikor felléptem, megtorpantam.

-Tulajdonképpen miért is énekeljek veled?-tettem fel a kérdést.

-Mert szeretnék veled énekelni.

-És ez engem mióta hat meg?-faggattam tovább és már magamat sem értettem.

-Arról fogalmam sincs!-rántotta meg a vállát nevetve. Erre erőt vettem magamon és az ajtóhoz sétáltam komótosan, nem siettem. Nem akartam úgy tűnni, mint aki menekül, márpedig ezt tettem.

-Hé, hova mész?-ragadta meg a csuklóm, de leráztam magamról.

-Haza. El kell mennem. Nincs okom arra, hogy itt maradjak veled énekelni.-próbáltam higgadt maradni.

-Nem hiszek neked. Miért menekülsz előlem?-nézett mélyen a szemembe.

-Nem menekülök előled. Csak nem ismerlek.-feleltem.

-Akkor engedd, hogy megismerjük egymást! Mi tart vissza?-kérdezte őszintén. Haboztam a válasszal.

-Őszintén? Fogalmam sincs! Csak ez olyan fura.-hadonásztam, mint egy hülye.

-Micsoda?-mosolyodott el a szerencsétlenkedésemen.

-Az, hogy észrevettél. Te vagy az egyetlen, aki nem kever össze az ikertesómmal. Aki igazán rámmosolyog és aki érdeklődik irántam. Ez csak szokatlan és fura. Mit akarsz tőlem?-fakadtam ki. Látszott rajta, hogy ledöbbentettem a mondanivalómmal. Végül megszólalt.

-Megismerni. Mindennél jobban. Most viszont énekelni, Veled.-hangsúlyozta ki az utolsó szót.

-Miért? Miért pont én?-sóhajtottam.

-Mert amióta megláttalak első nap itt, tudtam, hogy te más vagy. És eléggé kiváncsivá tettél.-kacsintott, majd kinyújtotta a kezét. Nem fogadtam el, hanem mellette felsétáltam a színpadra. Röhögve követett.

-Nem vagy egy könnyű eset.

-Mondták már.-rántottam meg a vállam és odaültem a zongora elé.

-Kezdhetjük?-kérdeztem türelmetlenül. Vonzott a hangszer, minél hamarabb megakartam szólaltatni.

-Igen.-mosolygott. Elkezdtem énekelni az I see fire-t.

Oh, misty eye of the mountain below
Keep careful watch of my brothers' souls
And should the sky be filled with fire and smoke
Keep watching over Durin's son

Ezek után beléptem a zongorával és Will is a gitárral. Láttam, hogy meg van lepődve, az elején játéka is bizonytalan volt, de a végére teljesen felszabadult. Nagyon élveztem. Amint befejeztük felkaptam a táskámat és elindultam a kijárat felé. Sejthettem volna, hogy nem hagy szó nélkül.

-Bakker, k**** jó a hangod, meg ahogy zongorázol is....-szólalt meg és kínosan kezdte el vakargatni a tarkóját.

-Köszi, de ne túlozz.-pirultam el egy kissé. Reméltem, hogy nem vette észre. Gyorsan átszelte a köztünk levő távolságot és derekamnál fogva maga felé fordított. Beleremegtem az érintésébe.

-Eressz!-szűrtem ki a fogaim között.

-Nem.-súgta a fülembe. Elgyengültem az érintése alatt, de itt betelt a pohár.

-Ne csináld ezt! Nálam ezzel nem vágódsz be!-próbáltam kikerülni a szorításából, de még szorosabban húzott magához.

-Majd meglátjuk. Egy hónap, ismétlem, egy hónap múlva garantálom, hogy kedvelni és szeretni is fogsz!-suttogta a fülembe.

-Kötve hiszem. Fogadunk?-kérdeztem felháborodottan.

-Állok elébe. Ha nyerek, veled maradok, viszont, ha te nyersz, akkor leszállok rólad.-vigyorgott önelégülten. Kiszabadultam kezei közül, nagy tenyereit a zsebébe dugta, míg én az ajtó felé igyekeztem.

-Úgy is az enyém leszel. Meg fogsz lepődni!-kiáltotta utánam.

-Álmodban Henderson!-válaszoltam, majd intettem és kirohantam az épületből.