8.fejezet

-Ever, kelj már fel!-kiabált valaki a fülembe, de én csak még jobban a fejemre húztam a párnát és morcosan morogtam bele valami olyasmit, hogy: „már aludni sem lehet?” Hangos kacagás ütötte meg a fülemet. Morogtam még egyet, mire lekerült rólam a takaróm. Dideregve kuporodtam össze és megpróbáltam a lehetetlent...aludni.

-Ever Gemma Clarckson! Most azonnal told ki azt a formás seggedet az ágyból és öltözz fel, vagy olyat teszek, hogy az életed végéig bánni fogod, hogy nem keltél fel!-ordította a már jól ismert hang, Fanni. Vigyorogva, de mégis ijedten pattantam ki a jó meleg ágyikómból és néhány ruhával a kezemben berohantam a fürdőbe. Csak a szokásos szett. Fekete csőfarmer és egy Ramones-es póló mellett döntöttem, az én drágalátos fekete pulcsimmal. Egyszerűen nem tudok megválni tőle. Hajamat egy egyszerű lófarokba kötöttem, szempillasprál, szemceruza és már készen is voltam. Nem viszem túlzásba a készülődést, nem az én műfajom.

-Na végre!-sóhajtott barátnőm, amint kiléptem a fürdőből, mire egy nyelvnyújtással ajándékoztam meg.

-Hányadika van?-kérdeztem a földszintre menet.

-Öhm, asszem' 15-e. Mindjárt itt a karácsony!-ugrándozott örömében, amit megmosolyogtam. Habár nem igazán szeretem a a karácsonyt. Tudom, most azt gondolod rólam, hogy milyen idióta egy személy vagyok, hisz' a karácsonyt mindenki szereti....kivéve engem. Azt hiszem, hogy csak egy kicsit hazudok, ha azt mondom, hogy számomra teljesen semleges az a nap, mert nem. Természetesen egy régi emlék, esemény miatt, ami pontosan aznap történt. Négy éve, December 25-én. Egy verekedésbe keveredtem akkor, csak ez volt talán az eddigi legnagyobb. Colin-nal voltunk együtt, de túl sokan voltak ellenünk. Mindketten kórházba kerültünk és kómába estünk. Anya akkor szenvedett a legtöbbet. Fél évig nem keltem fel, azt hitték, hogy meg fogok halni. Talán úgy is lett volna, ha az akkor már felkelt bátyám, nem beszélget velem. Minden szóra emlékszem a mai napig...

-Nos, szia húgi. Nem tudom, hogy hallod-e amit mondok, de ha igen, akkor remélem, hogy figyelmesen- bár hogy máshogy- de végighallgatsz és megfontolod a dolgokat. Valaki azt mondta, hogy a kómában fekvő emberek, maguk dönthetnek a sorsukról. Ők döntik el, hogy befejezik-e az életet, vagy. Nem tudom, hogy hol vagy most, mit érzel, mit csinálsz vagy min gondolkodsz, de remélem, hogy az életeden. Tudom, hogy nem volt egy fényes életed soha, de mégis nem is éltél annyit, hogy úgy érezd fel kell adnod. Mert bár lehet, hogy te hamarabb tapasztaltad meg, hogy az élet milyen kemény is valójában, de ez nem tántoríthat el attól, hogy megtaláld benne a szépet. Nem akarok hiú ábrándokat kergetni benned, mert valóban, az élet nagyon-nagyon nehéz, de megéri a sok szenvedés. Ever, még alig tapasztaltál az élet boldog perceiből, de gondolj csak vissza az eddigi évekre. Voltak boldog pillanataink, ezt le sem tagadhatod. Még fiatal vagy, van időd. Mi értelme lenne megfutamodni, ha semmit sem tudsz a jövőről? Tehetséges vagy, van egy szerető családod – aki nem mellesleg nagyon aggódik érted-, vannak barátaid és nagyon sokra fogod még vinni az életben. Egy nagyon értékes és különleges lány vagy, ezt soha ne feledd. Ha nem is magad miatt, de leglább a családodért tedd meg, hogy velünk maradsz. Ez a Te döntésed és tiszteletben is tartom, de én még annyi mindent szerettem volna neked tanítani az életben, átélni boldog pillanatokat. Olyan tehetetlennek érzem magam, nekem már csak a remény maradt. Kérlek szépen gyere vissza és ne add fel! Nincs értelme elmenned, mert itt mindenki szeret. Az életben sok a fájdalom, a szenvedés, a kín, és a csalódás, de emelett ugyanolyan sok boldog pillanat, és még ezernyi apró örömteli dolog van, ami miatt érdemes küzdeni. Ezeket kiérdemelni kell és mindenkinek egyszer eljön az ideje, hogy boldog lesz. Ígérem, hogy a te időd is hamarosan eljön, biztos vagyok benne. De nem tudhatjuk előre, hogy mit hoz a jövő, és jobb is így. Mert akkor nem lenne izgalmas. Olyan adottságaid vannak, amik csak nagyon kevés embernek adatik meg. Mi értelme lenne ezt mind eldobni? Szerinted más nem küzd eleget csak egyetlen egy boldog percért? Pedig de. Az élet egy végeláthatatlan küzdelem, ne hagyd, hogy Ő nyerjen. Győzd le, légy erős és SOHA NE ADD FEL! Mert szükségem/szükségünk van rád!-azzal arcon csókolt és sírva kirohant a kórteremből.

-Hahó! Figyelsz te rám?-hallottam meg drágalátos barátnőm csinlingelő hangját.

-Jah, ühm. Igen, persze, csak elbambultam. Bocsi.-erőltettem mosolyt magamra. Még túlságosan az emlék hatása alatt voltam, mintha újra átéltem volna. Annyira szerencsésnek érzem magam Colin-nal, mert ha Ő nem lenne, már bizony valószínűleg nem élnék. Tudom, ez erős kifejezésnek tűnik, pedig kicsit sem az. Megtapasztaltam, hogy milyen élet-halál közötti állapotban lenni. Mindent kívülről szemlélhettem, és amit gonodoltam az úgy volt rám hatással. Akkor, ott és abban pillanatban döntenem kellet. Élet vagy halál? De nem maradtam önző és az első mellett döntöttem. Nem hagyhattam ott a családomat egyedül, nehéz körülmények és fájdalmak között. Nem lettem volna rá képes.

-Jól vagy?-kérdezte Tökmag agóddó tekintettel. Észre sem vettem, hogy kezeim és lábaim remegtek, valamint enyhén izzadni kezdtem és szaporábban lélegeztem. Igen, ez nem egy olyan dolog amiről könnyen beszél az ember, még az emlék is fáj. Kicsit hibásnak éreztem/érzem magam, amiért meg is fordult a fejemben, hogy ott hagyok mindent 13 évesen. Nem lett volna értelme. Már rájöttem, hogy mindenkinek eljön az ideje. Nekem is elfog, talán ma, talán holnap, esetleg egy év múlva...A jövőt nem tudhatjuk előre, de egy biztos: mindennek eljön a maga ideje.

-Persze.-habozva válaszoltam neki, majd a konyhába léptem. Megmostam az arcomat hiddeg vízzel és kávéval akartam magamat felébreszteni, hátha a gondolatokat is elűzi belőlem. De nehéz, pláne, hogy a karácsony közeledik.

-Sietni kéne.-simított végig hátamon Fanni, mire bólintottam, felkaptam Lolát az ölembe, majd Sophie-val és Colin-nal az oldalunkon léptünk ki a fagyos levegőre. Mindent hó borított és hatalmas hóvihar volt. Szeretem a telet, de most már várok egy kis napsütésre is. Szeretem, amikor a madarak csicseregnek, a nap lágyan simogatja a bőrömet és minden szép zöld. Olyankor könnyebb megfeledkezni a problémákról.

Az iskolába érve meg is csörrent a telefonom, ismeretlen szám, ezért kicsit megijedtem, márpedig nem vagyok az az ijedős-fajta.

-Halló? Ever Clarckson-nal beszélek?-hallottam egy száraz, férfihangot a vonal túlsó végéről.

-Igen. Milyen ügyben keres?-válaszoltam.

-Martin Doktor úr vagyok. Az anyukájával kapcsolatosan telefonálok. Már ma hazamehet, viszont ne lepődjön meg, mert a haját már leborotváltuk, ugyanis hullani kezdett. A héten kezdi az első kemoterápiás kezelését. Ne aggódjon, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kigyógyítsuk Holly-t ebből a csúnya betegségből!-próbált biztatóan beszélni, de nem igazán hatott meg. Próbálkoztam. Tényleg próbáltam elhinni, amit mond, de nehéz ilyen helyzetben pozitívan gondolkodni, de muszáj ezt tenni.

-Köszönöm Doktor Úr. Délután bemegyek érte!-próbáltam nyugodtan beszélni, de nem igazán ment. Erőltetett volt minden tettem, mert ideges, feszült, frusztrált és ijedt voltam. Be kell, hogy valljam, beparáztam. Féltem anyát, nem akarom soha elveszíteni. Habár tudom, hogy ez nem rajtam múlik, de mindent meg fogok tenni, hogy boldog legyen és meggyógyuljon. Ha ehhez pedig optimistán kell gondolkodnom, akkor azt fogom tenni, megerőltetem magam. Most az egyszer legalább nem az önfejű, makacs lányt fogom anya felé is mutatni. Ennyit minimum megérdemel.

-Ki volt az?-lépett mellém ikertesóm.

-Az orvos. Anya délután kijöhet.-feleltem tömören. Ő pedig minden szó nélkül szorosan magához húzott.

-Minden okés lesz vele.-suttogta a fülembe, ami igazán jól esett. Mikor elengedtük egymást több érdeklődő szempárral találtuk szembe magunkat, de mikor szúrósan rájuk emeltem a tekintetem, folytatták a tevékenykedésüket. Tökmag visitozó hangjára lettem figyelmes, amint felém szökdécselt valamivel a kezében. Nevetve figyeltem, amíg elém nem érkezett és meg nem lengette a kezében lévő papírdarabot.

-Mit gondolsz, mi ez?-kérdezte huncutul, hatalmas vigyorra húzva a száját.

-Nem tudom.-feleltem értetlenül.

-Na jól van, Te értetlen lány. Ez bizony a Karácsonyi Bálnak a szórólapja!-dugta az orrom alá, itt-ott el is csuklott a hangja az izgatottságtól. Soha nem értettem, hogy a lányok miért izgulnak, meg kerítenek ekkora feneket ennek „bálozás dolognak”. Engem sosem érdekelt vagy izgatott volna.

-És?-kérdeztem, talán egy kicsit túlságosan is flegmán.

-Hát ez tök izgi! Meg remélem, hogy elhív...-kezdett el beszélni, de hirtelen elhallgatott.

-Még is ki hív el?-kérdeztem kacéran.

-Oh, senki.-pirult el Fanni.

-Haha. Most vagy elmondod magadtól vagy kiszedem belőled, de akkor ígérem, hogy fájni fog!-fenyegettem meg játékosan.

-Oké-oké. Elmondom.-tette maga elég védekezően a kezét.

-Tudod Will-nek a legjobb barátja Dávid.-suttogott.

-Na, ne! Pont neki a legjobb barátja? Komolyan, mint azokban a csöpögős filmekben!-nevettem fel kínosan, mert kényes témát érintettünk, azt hiszem. Will-re haragszom, a tegnapi miatt, viszont nem hiszem, hogy még sokáig haragudni fogok tudni rá. Túlságosan is hatalmas az űr bennem, ha nem beszél hozzám. Ez veszélyes, az érzések amiket felé táplálok, ijesztőek és szokatlanok. Valamilyen láthatatlan mágnes vonz hozzá és minél jobban megismerem, ez a kapocs annál erősebb lesz. Kicsit félek, mert elgyengülök mellette, még ha ezt nem is mutatom igazán, belül érdekes dolgok játszódnak le bennem.

-Márpedig de. Remélem, hogy elhív.-zökkentett ki szerelmetes barátnőm hangja gondolataimból. Barna szemei csillogtak, arca kipirult volt és valakit nagyon figyelt. Oda kaptam a fejem és akkor megláttam Őt. Göndör hajába éppen lazán beletúrt majd egy kisfiús vigyorral bicentett barátja – valószínűleg Dávid – felé. Aztán lepacsiztak és tekintetünk találkozott. Csak szótlanul bámultuk egymást, szemeiben megbánást, sajnálatot és mintha bizonytalanságot véltem volna felfedezni. De lehet, hogy csak képzelődtem. Még mindig nem emeltük el egymásról a tekintetünket, viszont csengettek. Az egyik legnagyobb fájdalom volt, hogy ott kellett hagynom. Jó volt bámulni, bármily' furcsának is hangzik, ez megnyugtatott. A még kissé szokatlan bizsergés járta át testem minden egyes pontját és lepkéim a gyomromban ismételten életre keltek. Szívem oly' hevesen dobogott, hogy alig kellett egy kicsi hozzá, hogy szétrobbanjon. Pedig csak néztük egymást, egyetlen egy pillantásával ilyeneket indított meg bennem. Én meg egész órán csak őrlődtem a kérdések között: Vajon mit érezhet? És én tulajdonképpen mit is érzek? Hol van a régi Ever? Miért ilyen fontos Ő számomra? Nem voltam kibékülve se magammal, se az érzéseimmel, se ezzel az egész helyzettel. Túl furcsa, szokatlan és váratlan volt minden. Mint azt olyan sokszor teszem, most is a zenébe menekültem. Óra után, rögtön a tegnapi úton rohantam az előadóterem felé és megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor nem találtam ott senkit. Hangtalanul feszaladtam a színpadra, leültem a zongora elé és játszani kezdtem, majd énekelni. Számomra ismeretlen dallam és szöveg volt. Ujjaim saját életre keltek, hangom is a saját szövegét énekelte. Ami a szívemen, az a számon. Ez a mondás ehhez a helyzethez pontosan megfelelő volt. Tudtam, hogy mit teszek, de cselekedeteim mégsem voltak tudatosak. Pláne amikor kiejtettem azt a bizonyos szót, akarva-akaratlanul is igen, én Ever Clarckson a szerelemről írtam egy dalt. Először. És akkor megértettem. Csak ütöttem a billentyűket és egyre hangosabban énekeltem. Fel akartam robbani, tombolni akartam, törni-zúzni. Haragudtam a szívemre, amiért teljesen a tudtom nélkül ilyen érzéseket hozott felszínre. Habár neve nem szerepelt a szövegben, leesett, hogy miatta volt ez az egész, hozzá szól ez a dal. Másnak sosem fogom beismerni, de legalább magamnak megtettem. Fájt és szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge vagyok. Még sosem voltam igazán szerelmes, márpedig most sem lehetek az, hisz' nem is ismerem igazán Will-t. Hogyan eshettem hirtelen és ilyen gyorsan ekkora hibába? Elhordtam magam mindennek, de természetesen ez nem segített semmin.

***

Ebédszünetben, úgy, mint általában Tökmaggal és Sophie-val kajáltam és beszélgettünk. Az ikertesómmal egyre jobban kijövünk egymással, aminek őszintén örülök. Kellemeset csalódtam benne. Éppen Sophie egyik vicces történetén nevettünk, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. Az egész ebédlőre csend telepedett, majd mindenki frusztráltan és érdeklődve kezdte figyelni a mögöttem levő embert és engem. Nem értettem, hogy miért nagy dolog ez, de amikor megfordultam teljesen letaglóztam. Will volt az. Vigyorogva figyelt, amint szám 'o' alakot formált, majd értetlen arckifejezést felvéve néztem rá, miszerint „Mit akar?”. Láttam a szemében, hogy tudja mire gondolok, de nem válaszolt, csak megragadta a csuklómat és a beleegyezésemre várva, nézett szemeimbe. Mint mindig, most is megbabonázott smaragzöld íriszeivel. Megsemmisültem. Nem akartam hagyni magam, de szégyenemre engedtem neki. Nem tudom, hogy mi vezérelt, de úgy éreztem, hogy muszáj beszélnünk, habár egy kicsit még mindig nehezteltem rá. Az udvarig loholtam utána, mert bár kézen akart ragadni, nem fogadtam el ezt a gesztust. Végre egy fa árnyékában meg is torpnatunk.

-Nos?-kérdeztem karba tett kezekkel.

-Muszáj volt beszélnünk. Sajnálok mindent. Amit kiírtam Twiterre, ahogyan viselkedtem Veled..Tudom, nem szereted, ha sajnálnak, mert ettől gyengének tűnhetsz- márpedig nem- de ezt most tényleg így gondolom és addig nem nyugodtam le, míg ezt el nem mondtam neked. Nagyon meg szeretnélek ismerni, mert megfogtál. Legyünk barátok és adj egy esélyt, hogy jobban megismerhessük egymást!-szinte már könyörgött. Igazából eléggé ledöbbentett. Nem számítottam volna rá, hogy ilyen jól kiismer. Ő az első ember eddig, aki nem tud rólam semmit, de mégis tudja, hogy nagyjából milyen vagyok. Szívesen lennék a barátja, mert elkéne már egy fiú barát itt is, hisz a régiekkel az időeltolódás miatt alig tartom a kapcsolatot. Félek, hogy mi lesz, ha még többet fogok érezni iránta, de akkor már nem tehetek ellene semmit. Önző dolog lenne egy barátságot, úgy összetiporni. De lehet, hogy elmúlik az érzés és akkor nem örlődnék így magamban. Bevallom, hogy szívesen megismerném, kíváncsi vagyok az életére. Végül döntöttem.

-Oké. Szívesen lennék a barátod Henderson.-kacsintottam, elő véve a régi énemet. Úgy hiányzott már ez.

-Komolyan?-úgy nézett rám, mint aki még nem látott fehér embert.

-Aha.-kuncogtam, meglepődött arcát figyelve. Egy kis idő után leesett neki a dolog és akkor vigyorra húzta ajkait, majd megölelt, de nem öleltem vissza. Értetlenül vált el tőlem.

-Ne légy érzelgős!-nevettem, kicsit „megdorgálva” őt. Erre csak egy hatalmasat kacagott. Ó az a nevetés!

-Rendben Ms. Clarckson! Akkor most fusson az életéért!-váltott vicces hangnemre és felém kezdett rohanni, mire rögtön kapcsoltam. Nevetve rohangáltam össze-vissza a suli udvarán. Hirtelen két kéz fonódott a derekamra és egy erős mellkasnak ütköztem. Éreztem az illatát, azt a különleges illatot, amit magával hordoz, így hát tudtam, hogy Ő az. Magával szembe fordított, így felnéztem rá. Haja kócosan állt össze-vissza, szemei körül nevetőráncai összegyűltek és éppen megnyalta az alsó ajkát. Ez egyfajta szokása. Megfigyeltem, hogy elég sokszor szívja be ajkait, majd nyalja meg őket.

-Megvagy.-suttogta, mire remegés szántott végig testemen.

-Eressz Henderson, vagy rosszat teszek!-fenyegettem meg nevetve, mire alsó ajkait lebiggyesztve engedelmeskedett.

-Nem lenne kedved ma átjönni hozzám?-kérdezte, amivel teljesen ledöbbentett.

-Khm, mert?-kérdeztem közömbösen, próbáltam leplezni az izgatottságot és a feszültséget hangomból.

-Csak beszélgetni, ismerkedni. Mire valók a barátok?-kérdezte mosolyogva.

-Oh. Hát rendben. Mikor?

-Délután, ha az úgy jó.-bólintottam. Újra közelebb akart húzni magához, de gyengéden eltaszítottam és incselkedve kinyújtottam rá a nyelvem.

-Majd egyszer Henderson.-kacsintottam és minden további szó nélkül visszasétáltam az épületbe. Tekintete lyukat fúrt a hátamba, de nem fordultam meg. Tudtam, ha megteszem, elgyengülök, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Még nem.

Suli után buszra szálltam és a kórház felé vettem az irányt. Feszültem tördeltem az ujjaimat, ahogyan beléptem a már olyan jól ismert helyre. Elfogott a hányinger, rossz illatok terjengtek a folyosókon, feltörtek a rég elnyomott emlékek és remegve indultam meg anya kórterme felé. Amint megláttam szívem szúrni kezdett és légzésem nehezebbé vált. Ott ült az ágya szélén, kórházi köntösben és lógatta a lábait. Nem volt haja, arca meggyötört volt, ráncaiból mintha több lett volna már. Nesztelenül léptem be hozzá, de észlelte, hogy ott vagyok. Amint meglátott megeresztett felém egy halovány, erőltetett mosolyt. Odaszaladtam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Éreztem, ahogyan meleg könnycseppek folynak végig a hátamon, az övéi voltak. Megtört. Gyengéden felsegítettem az ágyról, kezembe vettem a cuccait és elkezdtem kitámogatni az épületből. Megkönnyebbült sóhaj szökött ki ajkaim közül, amint kitettük a lábunkat arról a szörnyű helyről. Taxit hívtam, ami kis idő elteltével meg is érkezett és hazamentünk. Még nem ért haza senki, ezért leültettem a nappaliba, csináltam neki egy teát és ledobtam magam mellé. Mélyeket lélegeztem, féltem, hogy ha megszólalok, hangom remegni fog. Hideg kezek fogták meg az enyémeket. Óvatosan vezettem fel tekintetem anyára. Szemei könnyesek voltak, szája lila volt és remegett. Úgy nézett ki, mint egy összetört kislány. Megszorítottam kezeit és szemem azt sugallta, hogy „Minden rendben lesz!” Mintha megértette volna, bólintott. Ráterítettem egy pokrócot és megszólaltam.

-Hogy vagy?-a lehető legszánalmasabb kérdés volt ez, mégis sokat jelentett.

-Jól leszek, Drágám.-sóhajtottam egy újabbat.

-Hogy-hogy nem Simon ment el érted?-faggatóztam.

-Mert dolgozott.-felelte. Éreztem, hogy ez nem az igazság, ezért kérdőn néztem rá, jelezve, hogy ezt nem veszem be.

-Utálom, hogy ennyire jól ismersz.-nevetett fel kínosan. Mosolyogtam.

-Azért, mert nem is szóltam neki, hogy hazaengedtek. Nem akartam, hogy így lásson.-sírta el magát a hajára utalva. Némán húztam magamhoz és hagytam, hogy a mellkasomon kisírja magát. Szótlanul simogattam reszkető testét és vártam, hogy abbahagyja. Sosem voltam jó az ilyenekben. Mikor elhalkult rámnézett.

-Anya.-suttogtam, mire érdeklődve figyelt. Szemei vörösek voltak, arca nedves a sok könnytől.

-Láttam, hogy szereted Simont és Ő is téged. Ne félj attól, hogy így meglát, mert ha igazán szeret, akkor neki így is gyönyörű leszel. De biztosan rosszul esik neki, hogy nem bízol meg benne. Megértelek, de ha mindent elhallgatsz és mindentől félsz amit gondolhat rólad, akkor sosem leszel igazán boldog. Biztos vagyok benne, hogy Simon melletted fog állni, tegnap is ott volt veled a kórházban. Fontos vagy neki és, ha számodra is fontos, akkor ne hagyd elveszni. Az élet rövid ahhoz, hogy ennyit gondolkodjunk! Cselekedj, nincs veszteni valód!-fejeztem be a hegyi beszédemet. Remélem, hogy megtudtam győzni, mert nem igen vagyok hozzászokva ezekhez a vigasztaló meg bátorító beszédekhez. De a szívemből szóltam. Anyától egy ölelést kaptam, majd tárcsázta is a férfi számát. Ebben a pillanatban nekem is megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám, már a mai napon másodszorra.

-Halló?-szóltam bele bizonytalanul a telefonba.

-Ever? Will vagyok! Mikor jössz?-mély hangjától hideg és meleg futkározott a testemen és nem is vettem észre, hogy mosolygok.

-Oh. Nemsokára. De egyébként hol is laksz?-nevettem el magam kínosan. Megmondta a címet, majd letettük. Elmentettem a számát és a nevének csak ennyit írtam: „Henderson”. Erről rögtön tudni fogom, hogy Ő az.

-Ki volt az?-anyám mosolygó, kiváncsiskodó hangja zökkentett vissza a valóságba.

-Ja, csak egy barátom.-legyintettem, de természetesen nem győztem meg.

-Aha, persze. A tegnapi fiú?-kérdezte sokat sejtetően.

-Igen. Egy jó barátom....azt hiszem.-tettem hozzá halkan.

-Helyes gyerek, különleges.-kacsintott, mire játékosan felnevettem.

-Ne kombinálj! Nincs köztünk semmi!-”teremtettem le”.

-Jó-jó.-tette maga elé védekezően a kezét.

-Hol van Colin?-tereltem témát.

-5 perc és itthon van. Boltba küldtem.

-Oké. Csak, mert el kéne most mennem, de megvárom még akkor.-mondtam, majd felrohantam a szobámba, ahol rendbe szedtem magam. Vagyis nem, az nem én lennék. Ehelyett sietve felnéztem Twiterre. Először a sajátomra, ahol nem történt semmi. Utána pedig Moonlight-éra. 5 millió követő. Húha. Emellett tweet-ek ezrei fogadtak. Az egyiken megakadt a szemem.

@CintiaHastings: Kedves @Moonlight_Official csodálatos egy lány vagy te! Londoni riporter vagyok és szívesen látnálak egy interjún, itt Londonban! Mindenki kíváncsi, hogy ki is vagy valójában! Üzenetben megbeszéljük a részleteket! Hihetetlen amit csinálsz!

Üdv: Cintia Hastings

Lefagyva olvastam a sorokat. Nem tudtam, hogy hogyan is kéne döntenem. Nem akarom magam felefedni. Ez az egész YouTube-os dolog egy nagy hülyeség volt. Mit is gondoltam? Persze, hogy mindenkinek a személy kell! Nem elég a hang? Így is eleget tudnak rólam az emberek, hisz az életemről, az érzéseimről írom az összes dalomat, mintha ez nem lenne elég egyértelmű. Egy kicsit dühös lettem, ezért szó nélkül viharzottam ki az ajtón és indultam meg Will-ék felé. Lábaim szinte maguktól találtak el a három utcával feljebb lévő házhoz. Csöngettem, mire egy mosolygós 40-es éveiben járó nő nyitott ajtót.

-Jó napot! Will-t keresem.-szólaltam meg kicsit bizonytalanul, mire a nő meglepett fejet vágott, majd egy kedves mosolyt eresztett meg felém és megszólalt:

-Szia! Én Will anyukája vagyok Diana, gyere csak beljebb!-tárta ki az ajtót előttem, mire elmotyogtam egy 'köszönöm'-öt. Otthonos egy ház volt az biztos. Az előszobában idegenkedve néztem körül és mindent alaposan szemügyre vettem.

-Téged hogy hívnak?-kérdezte Diana. Nagyon hasonlított a fiára. Gödröcskéi ugyanúgy megjelentek az arcán, amikor mosolygott, barna hullámos haja a vállára omlott, szeme viszont barna volt, ellentétben William-ével.

-Ever.-feleltem, már én is mosolyogva. Nemsokára lábdobogás ütötte meg a fülemet, valaki lerobogott a lépcsőn. Szívem hevesebben kezdett verni amint megláttam magas alakját közeledni. Göndör fürtjei kócosan álltak szanaszét és lusta mosoly bújkált ajkain. Bénán intettem neki, mire karon ragadott és felvezetett az emeletre. Ugyan ki akartam szabadítani kezem a szorításából, de az anyja előtt inkább nyugton maradtam. Nem tudom, hogy miért, de érdekelt Diana véleménye rólam. Nem szerettem volna rossz benyomást kelteni a szemében, habár koránt sem vagyok egy tiszta személy. Mindig is én voltam az úgy nevezett 'rossz kislány' a volt sulimban. Göndörke egy fiús szobába vezetett. Természetesen hatalmas kupleráj fogadott, szétdobált boxeralsók, pólók. Mintha csak a bátyám szobájában lettem volna. A szoba sarkában egy gitárt is megpillantottam, amit mosolyogva térképeztem fel.

-Minden okés?-ült le az ágyára, így én is helyet foglaltam a babzsákfotelében.

-Fogjuk rá. De akkor ismerkedjünk, a te szavaiddal élve.-kacsintottam játékosan, mire felnevetett. Mély hangja betöltötte a szoba minden egyes szegletét. Beleremegtem, természetesen jó értelemben.

-Akkor kezdem.-kezdte. -A teljes nevem William James Henderson. New York-ból származom. Van egy nővérem, Noel, akit nagyon szeretek, persze állandóan 'öljük' egymást. Anyuval és a nevelőapukánkkal élünk, mert anyu meg apu még régen elváltak. Gitározom egy bandában, dalokat írok és hát nem mondhatni, hogy valami jó hírem van a suliban. Kosarazom is, de arra már sajnos alig van időm. Nem igazán tudom, hogy mit hallottál rólam eddig. Van egy kutyánk is, Scotty. Titkom, hogy imádom a kisgyerekeket, van egy keresztlányom is Lucy, akire, ha csak tehetem szívesen vigyázok.-mesélt mosolyogva. Igazából nem ilyennek képzeltem, de kellemeset csalódtam. Nem éreztem volna még, hogy megbízhatok benne teljesen, de tudom, hogy akaratom ellenére is biztos, hogy meg fogok nyílni neki. Most viszont rajtam volt a sor.

-Ever Gemma Clarckson a nevem.Van egy bátyám Colin, egy húgom Lola és egy ikertesóm Sophia. Anyával és a tesóimmal élek, mert sosem ismertem az apámat, de nem rég meghalt, mint anya mesélte. Többek között ezért is költöztünk ide. Imádok zongorázni, énekelni és táncolni. Emellett harcművészetet és önvédelmet is tanultam elég sokáig, ugyanis....bocsi de még nem tudom elmondani.-akadoztam. Tulajdonképpen most először ijedtem meg, most először tántorított meg az, hogy a múltról kell beszélnem. Nem akartam, hogy emiatt elítéljen, rosszat feltételezzen rólam, vagy sajnáljon. Egyszerűen csak meg akartam válni a rossz emlékektől és leakartam zárni ezt a részét a múltamnak. Márpedig csak ilyen része volt. Ő volt az első ember, aki nem faggatott tovább, hanem odajött és az ölelésébe vont. Nem ellenkeztem, most szükségem volt erre. Az Ő ölelésére.

Néhány perc elteltével viszont elváltunk. Hiányérzetem támadt, de próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést.

-Ilyenekre ne nagyon számíts a továbbiakban!-figyelmeztettem játékosan, mire nevetésben tört ki.

-Észben tartom.-felelte még mindig a kacagással küszködve. Csak mosolyogtam egy jót rajta.

-New York melyik részén éltél?-tette fel a kérdést.Válaszolni akartam rá, őszintén. Csak olyan nehéz volt. Ez az egész helyzet kínos és gyomorforgató volt, de úgy gondoltam, hogy most az egyszer megnyílok neki és ezt az EGY dolgot, elmondom neki.

-Gettó.-motyogtam, majd lehajtottam a fejemet. Nem mertem a szemébe nézni, de államnál fogva kényszerített, hogy ráemeljem tekintetem. Csak szótlanul bámultuk egymást, mikor is megszólalt rekedtes, lágy hangján:

-Ne szégyeld! Biztos nehéz lehetett.

-Kibírható.-rántottam vállat hanyagul, mire mosolyogva megrázta a fejét.

-Mi az?-kérdeztem kissé ingerülten, ugyanis nem értettem, hogy mi olyan vicces.

-Semmi-semmi. Csak te vagy az első lány akivel eddig találkoztam, aki nem szeret beszélni a problémáitól és nem mutatja, ha valami fáj.-mondta.

-És?-kérdeztem flegmán.

-Ez jó.-kapta el rólam tekintetét, mire elröhögtem magam. Már a földön fetrengtem a nevetéstől. Büszke voltam magamra, hogy életemben először zavarba hoztam egy fiút. Amikor jó 5 percre rá abbahagytam, ő még mindig az ágyán ült és durcásan figyelt. Tettette a sértődött kisfiút, mire egy nyelvnyújtással ajándékoztam meg, amire közeledni kezdett. Megjelent az a ravasz vigyor az arcán én pedig egy lányosat sikítva hártáltam. Végül már nem tudtam szabadulni, ezért hagytam, hogy felkapjon és rádobjon az ágyára. Fölém kerekedett és csikizni kezdett, én meg fulldokolva nevettem teste alatt. Nem sokáig hagytam viszont előnyben, ezért váratlanul fordítottam a helyzetünkön és ráugrottam. Egyik kezemmel befogtam a száját, míg a másikkal csikizni kezdtem. Teste rázkódott alattam, arca egyre jobban pirosodott és értetlenül kaptam el a kezem a szájáról, amikor is valami nedveset éreztem a tenyeremen. Megnyalta a tenyeremet.

-Olyan vagy, mint egy kiskutya!-röhögtem fel.

-Te meg, mint egy ló.-vágott vissza, majd megvakarta a fejét.

-Majom.

-Csacsi.

-Na jó ezt fejezzük be, mert már az oviban érzem magam.-boxoltam gyengéden vállba, mire tettett fájdalommal a szemében a 'fájó' ponthoz kapott.

-Ez fájt.-vágta be a műdurcát, mire lazán vállat vontam.

-Hidegen hagy.-nyújtottam ki rá a nyelvem.

-Leharapom.-'fenyegetett meg'.

-Azt próbáld meg Henderson!-kacsintottam. Csak akkor esett le, hogy még mindig rajta ülök. Látszólag ez benne is most tudatosult, ugyanis perverzen elvigyorodott, mire sietve lekászálódtam róla. Még mindig mosolygott, amikor már előtte álltam, de végül megrázta a fejét.

-Nem akarsz énekelni megint egyet?-emelte rám tekintetét, mire nagyot nyeltem. Erre ki tudna ellent mondani? Hm...mondjuk én.

-Nem igazán.-feleltem karba tett kezekkel.

-Na, légyszi'! Ismered Boyce Avenue- Dare to believe című számát?-kérlelt. Eléggé jól találgat, ugyanis kitalálta az egyik kedvenc bandámat és tőlük az egyik kedvenc számomat. Milyen ironikus.

-Csak a dal miatt teszem.-sóhajtottam, majd elhelyezkedtem a babzsákfotelben, amíg ő odasétált a gitárjához és a hangszerrel az ölében vissza nem ült az ágyára.

-Kezdhetjük?-bólintottam. Eljátszotta a kezdő akkordokat, majd mind a ketten beléptünk az énekkel. Nagyon jól énekel, különleges hangja van. Mély, rekedtes, kellemes és megnyugtató. Ha meghallod ellazulsz és minden gondod elszáll. Így tudnám leginkább jellemezni. Azt kellett észre vennem, hogy jól szólunk együtt, örömmel hallgattam. Imádom ezt a dalt, gyönyörű. Mikor befejeztük nyílt az ajtó és egy nálunk nem sokkal idősebb, csodaszép lány lépett be rajta. Kísértetiesen hasonlított William-re.

-Sziasztok. Bocsi a zavarásért!-tekintete köztünk cikázott. Mogyoróbarna szemeivel kiváncsian figyelt.

-Hello No. Ő itt egy jó barátom, Ever. Ever, ő Noel, a nővérem.-mutatott be minket egymásnak a fiú. Kezet akartam vele fogni, de ő ehelyett megölelt. Igazán szimpatikus lány és gyönyörű. Vonakodva ugyan, de viszonoztam a gesztust. Noel-nek aranyszőke haja volt, akárcsak a húgomnak, barna szemeit és hajzuhatagát leszámítva William szakasztott mása volt.

-Will csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Most indul a gépem Londonba.-húzta a száját és odalépett öccséhez.

-Máris?-a srác hangja kissé megtört volt, csalódott.

-Sajnálom, öcskös. De a munka, az munka és még is csak ott élek.-túrt bele Will hajába játékosan. Nem értettem az egészből semmit. Kicsit sajnáltam őket, mert látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást és ragaszkodnak a másikhoz. Jó tudni, hogy nem csak én és Colin vagyunk ilyen viszonyban egymással. A két testvér egymás ölelésébe burkolózott és szavakat suttogtak egymás fülébe. Nem hallottam belőle semmit, de egyszer, amikor No öccse fülébe súgott, Will rámpillantott. Ekkor már biztos voltam benne, hogy rólam is szó esett. Kicsit feszélyezve éreztem magam a környezetben. Végül a lány odalépkedett mellém, kicsit magasabb volt nálam, szemei csillogtak. Talán szomorú volt? Szorosan megölelt és a fülemhez hajolt.

-Remélem, hogy jól meglesztek. Ha majd igazán megismered akkor tudni fogod, hogy mennyire nem az akinek mutatja magát. Kérlek segíts neki megtalálni önmagát!-súgta, mire megborzongtam. Nem értettem az egészből semmit, de azért megígértem. Tényleg nem ismerem még, kíváncsi vagyok Rá. Noel egy utolsó puszi után, kilépett az ajtón és az rögtön be is csukódott utána. William még mindig az ajtót bámulta, remélve, hogy visszajön. Megértettem, hogy nagyon fontos neki a nővére. Odalépdeltem hozzá és megálltam előtte. Tekintetét rámemelte és halványan elmosolyodott. Olyan megtörtnek, elveszettnek látszott. Megsajnáltam, úgy éreztem, hogy szüksége van valakire. Készen állok megváltozni, miatta. Akkor és ott olyat tettem, amire nem hittem, hogy valaha is képes leszek. Megöleltem. Megrezzent, de visszaölelt és jó szorosan húzott magához. Belélegeztem az illatát, hogy örökre elraktározhassam magamban. Lehelete csiklandozta a nyakamat és mélyen szívta be a levegőt.

-Mikor jön vissza?-suttogtam.

-Egy év múlva.-válaszolt és fogása erősödött a derekam körül. Fogalmam sem volt róla, hogy mit érezhetett akkor. Soha nem voltam távol egyik testvéremtől sem ilyen hosszú ideig, nem is bírtam volna ki. Nekem a bátyám volt a támaszom. Ha ő nem lenne, akkor...nem tudom, hogy hol lennék most.

Csak csendben öleltük egymást, sóhajaink voltak az egyetlen árulkodó jelek, hogy még ott vagyunk a szobában.

-Köszönöm. Tudom, hogy nem szeretsz ölelkezni, de erre most tényleg szükségem volt. Köszi!-eresztett el és mosolyt erőltetett az arcára. Visszamosolyogtam és bólintottam, hogy minden oké, nem kell semmit sem köszönni.

-Ne haragudj, de mennem kell. Anya már otthon van és nem igen szeretném most egyedül hagyni.-mentegetőztem, amivel magamat is megleptem, ugyanis nem igen szokásom ezt tenni, de most próbáltam nem tapintatlan lenni. Bólintott és lekísért az előszobáig. Megvárta, míg felhúzom a tornacsukámat, felveszem a kabátomat és kisétálok az ajtón. Komolyan képes lettem volna így otthagyni Őt? Mintha ugyanazon gondolkodott volna kivágódott az ajtó és egy szál pólóban a szakadó hóesésben rohant felém. Teljesen legfagytam, megsemmisültem, ahogyan felém száguldozott. Haja össze-vissza állt, miközben fel-felszisszent amikor a hideg hó érintette fedetlen talpát. Amikor már elért, felkapott és megpörgetett. Soha nem éreztem magam még olyan boldognak, mint akkor, abban percben. Karjai a derekam köré fonódtak, lábaim már nem érintették a talajt, forogtunk körbe-körbe, miközben mélyen a szemembe nézett. Kezeim ösztönösen csúsztak nyaka köré és arcomon egy hatalmas vigyor ült. A tudatalattim tette mind ezt. De olyan jó volt. Mellette más vagyok, meg tudok feledkezni a rossz dolgokról és úgy érzem, hogy minden lehetséges a világon. Meleg ajkak érintették az arcomat, mire lepkéim heves szárnycsapásokkal keltek életre a gyomromban. Idejét éreztem annak, hogy visszapusziljam, de nem tettem meg. Ilyen gyorsan nem változok ekkorát, majd mindennek eljön az ideje. Amikor letett a földre, szája már lila volt, de mosolygott. Gödröcskéi édesen megjelentek a szája sarkában, ezáltal gyermeki külsőt varázsolva neki.

-Most már tényleg mennem kell...Viszlát Henderson!-intettem és elsétáltam. Szeretem így hívni, mert így nem tűnök érzelgősnek, a William meg olyan, nem is tudom, mesebeli név?. Hercegekhez szoktak ilyen nevek társulni, ezért is olyan különleges.

A teámat szürcsölgettem a kanapén és valami hülye sorozat ment a tévében, amit Lola olyan nagy érdeklődéssel figyelt. Anya már alszik remélem, mert az orvos azt kérte, hogy pihenjen sokat, ezért korán ágyba küldtem. Lesem minden kívánságát. Jó pont viszont, hogy már nem annyira letört, azóta, hogy beszélt Simonnal. Örülök, hogy van egy férfi az életében, aki boldoggá teszi és mindig mellette van. De, ha össze meri törni a szívét, akkor velem gyűlik meg a baja. Colin a szobájában tanult, míg Sophia a fürdőben zuhanyzott.

-Ever?-kis kezek simítottak végig a karomon.

-Hm?-mosolyogtam a húgomra.

-Kérhetek enni?-kérdezte csilingelő hangján. Mint mindig most is egy rózsaszín tütüben, dresszben és egy balett cipőben volt. Arany színű, göndör haja a vállára omlott. Az ujjam köré tekertem az egyik fürtjét és puszit nyomtam a feje búbjára.

-Mit szeretnél enni?

-Palacsintát!-kiáltotta el magát, tengerkék szemei felcsillantak. Hát persze, a palacsintát mindenki szereti. Nevetve sétáltam be a konyhába és álltam neki a palacsinta készítésének.

Idő közben Sophie is lejött a földszintre és segített az étel elkészítésében. Amerikai palacsintát csináltam, mert ebben a házban az mindenki kedvence és ahhoz is vagyunk szokva.

-Na és hol voltál délután?-vont kérdőre ikertesóm.

-Öhm...egy barátomnál.-feleltem titokzatosan, mire, mintha megérezte volna, lágyan meglökött a vállamnál.

-Na jó, az ikertesód vagyok, nem pedig hülye. Ki a szerencsés fiú?-mosolygott. Hihetetlen, hogy mennyire ismer, pedig csak néhány napja van itt, talán egy hete.

-Senki. Csak van egy fiú barátom, Will.-mondtam és próbáltam közömbösséget csempészni a hangomba, kisebb-nagyobb sikerrel.

-De jó! Az a Henderson?-faggaztózott.

-Ja.-ezzel le is rendeztem, mire nevetve csatlakozott a sorozatot néző húgomhoz, én pedig mosolyogva tettem rá a tálcára a nutellás palacsintával teli tányért és vittem be a nappaliba.

-Jó étvágyat!-mondtam, majd felrohantam a szobámba. Bekapcsoltam a laptopomat és rögtön felléptem Twiterre, ebay-re és Facebook-ra. Twiterren volt néhány új követőm, facebookon visszajelölgettem pár embert, majd áttértem az ebay-re. Lázasan álltam neki keresgélni karácsonyi ajándékokat a családomnak és Tökmagnak. Ennél a témánál mindig Will is megfordul a fejemben, de még nem vagyok biztos magamban. Először húgomnak találtam ajándékot, egy új balerina ruha és egy barbie baba mellett döntöttem. Biztosan örülni fog neki, mert szereti az ilyesmi dolgokat, na meg a csillogást. A ruha egyberészes, szoknyája tüll és az egész csillogó, rózsaszín és lila színekben pompázik. A kosárba tettem, majd folytattam a 'kutatást'. Sophiával még el kell beszélgetnem egy-pár dologról, hogy mit szeret csinálni, stb. Colin következett a sorban. A tökéletes ajándékot szeretném megvenni neki, ami jelen esetben egy új hiper-szuper kamera. Tudom, hogy már nagyon régóta vágyik rá és azt is, hogy ez nagyon drága. Mázlim viszont, hogy karácsonyra mindig külön gyűjtök, ezért megengedhettem magamnak. Soha, de soha nem költöttem a pénzemből még igazán, csak apróbb dolgokra és ez most jól is jött. Megrendeltem a kamerát. Tudom, hogy bátyám ezért kicsit meg fog dorgálni, de abban is biztos vagyok, hogy boldog lesz. Anyának találtam két könyvet, de megakadt a szemem egy parókán. Hasonlít az eredeti hajához, ami már nincs. Végül azt is megvettem, nem muszáj hordania, nem is szeretném a betegségére emlékeztetni ezzel, de hátha jól jön majd. Már nagyon fáradt voltam, ezért lecsuktam a gépem és Sophie-nak meg Fanninak függőben hagytam ezt az ajándék választást. Majd holnap, addig valahogy kiszedem belőlük, hogy mire vágynak igazán. Lezuhanyoztam és megmostam a hajamat, majd bekopogtam bátyám szobájába. A könyvei fölött összegörnyedve tanult. Görcsösen próbálta visszamondani magának az imént olvasott sorokat. Arca piros volt, fújta az orrát és tüsszögött. Teste remegett és meg-megfeszült, amikor köhögött. Aggódva futottam oda hozzá.

-Colin? Hogy vagy?-kérdeztem feszülten. Nem válaszolt, hanem minden szó nélkül berohant a fürdőbe. Sejtettem, hogy mi következik, ezért követtem. Simogattam a haját, hátát, miközben a WC felett kiadta magából amit kellett. Beteg, még ez is. Mikor végzett teste már elgyengült, ezért visszatámogattam a szobájába. Leültettem a székébe, amíg az ágyáról mindent le nem dobáltam, majd odavezettem. Még mindig remegett, szája lila volt. Megfogtam a homlokát, ami tüzelt, szinte égette a kezemet. Nagyon aggódtam érte. Levetette ruháit és immáron alsógatyában mászott be az ágyába. Betakargattam és még egy pokrócot is ráterítettem, majd leszaladtam a konyhába gyógyszert keresve. Találtam is lázcsillapítót, meg köptetőt. Egy pohár vízzel adtam be neki, mire halkan suttogott egy „köszönöm”-öt. Készítettem egy kancsó teát is, így a gőzölgő italt is lenyelettem vele. A láza 40 fokos volt, de a lázcsillapító levitte 38-ra. Simogattam és nyugtatgattam, míg végül álomba nem szenderült.