5.fejezet

Izgatottan keltem, hiszen ma leforgatjuk az első klipünket, ami elég nagy dolog és még Fannival ki is festjük a szobámat. Lerobogtam a földszintre egy kis reggeliért, aztán vissza a szobámba, ahol először viselkedtem úgy, mint egy igazi lány. Ugyanis a szekrényem előtt álltam és azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Tanácstalanságomban megvakartam a tarkómat, majd felhívtam Fannit.

-Szia!-szóltam bele a telefonba.

-Szia.-köszönt barátnőm és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Át tudnál jönni, már most?-kérdeztem, mire a válasz egy „persze” volt és 2 perc múlva már csöngettek is. Lesiettem és ajtót nyitottam. Tökmag állt ott és mosolyogva megölelt.

-Miben segítsek?-kérdezte, miközben a lépcsőn közeledtünk a szobám felé. Nem válaszoltam, csak kínos vigyorra húztam a számat, mire hangos nevetés tört elő belőle.

-Ugye ruhagond??-kérdezte még mindig nevetve.

-Honnan tudtad? De ne nevess!-”szidtam” le, miközben beléptünk a „birodalmamba”.

-Ismerlek.-legyintett, majd magabiztosan turkálni kezdett a ruháim között. Végül elővett egy sötétzöld egyberészes ruhát, aminek a szoknyája tütü volt.

-Hát, nem állna jól.-húztam a számat.

-Ne hülyéskedj már Ever! Tökéletesen kiemeli a vörös hajadat és a zöld szemeidet!-mondta és odadobta ruhát.

-Vedd föl!-adta ki az utasítást, mire sóhajtva beléptem a fürdőbe és már az új ruhámban léptem ki Fanni elé, aki elégedett pillantással méregetett.

-Tökéletes.-mondta és elsietett a fürdőmbe. Nem értettem mit csinál, de ráhagytam és inkább kimentem az erkélyemre. A levegő csípős volt és hideg. A nap sugarai halványan világították meg a tájat, viszont a távolban goromba felhők gyülekeztek. Egy kezet éreztem a vállamon, mire ijedten fordultam meg.

-Minden rendben?-kérdezte aggódva barátnőm.

-Persze, csak megijesztettél.-mosolyogtam és visszamentem a meleg lakásba. Fanni leparancsolt a székemre, mire engedelmesen helyet foglaltam rajta. Ő hátra fésülte a hajamat, majd babrálni kezdett a hullámos, hosszú fürtökkel.

-Van valami elképzelésed?-kérdezte végül.

-Szerintem hagyjuk így.-feleltem, mire bólintott és még egyszer átfésülte, vörös hajamat és úgy hagyta. Tett egy halvány sminket is, ami fehér csillámpórból, szempillaspirálból és szemceruzából állt. Még kaptam egy fekete bolerót és a sárga converse-met, majd lefele indultunk a lépcsőn. A konyhában összetalálkoztunk Colin-nal, aki mosolyogva nézett végig rajtam.

-Először a szobádban vesszük fel a dalt, aztán nekiállunk a klipnek és majd összevágom.-mondta, én pedig bólintottam. A szobámban ültünk Tökmaggal az ágyamon, amíg Colin szerelte a, hát a dolgokat. Hirtelen eszembe jutott valami és gyorsan odarohantam a szekrényembe és előkerestem az velencei álarcomat.

-Az meg minek?-kérdezte barátnőm meglepetten.

-Máshogy nem vagyok hajlandó feltenni a dalomat a YouTube-ra, mint, hogy álnévvel és egy álarcban, hogy senki se ismerhessen fel.-jelentettem ki határozottan, ők pedig habozva ugyan, de végül rábólintottak és elkezdhettem a dalt. Zongoráztam és énekeltem, olyan jó érzés volt. Mikor befejeztem életem legeslegelső teljesen elkészült dalát, vigyorogva vettem le a maszkomat és kérdőn néztem rá a bátyámra.

-Csodálatos voltál hugi!-ölelt meg.

-Köszi. Nos mi legyen az álnevem?-kérdeztem.

-Nem tudom, mondjuk „Az álarcos zenész”?-kérdezte Colin, mire hevesen ráztam a fejemet.

-A-a, valami eredetibbre gondoltam.-mondtam és az agyam ezerrel kattogott és szortírozta a helyes neveket.

-Megvan!-kiáltottam fel. Fanni és a bátyám izgatottan néztek rám.

-”Moonlight”.-feleltem, mire Colin-ék egyetértően elmosolyodtak. Ez egy régi becenevem, de erről majd később.

-Ne is csináljunk klipet, csak vágd össze és ennyi!-adtam ki az utasítást, mire bátyám egy „oké”-val elvonult a szobájába szerkeszteni, én pedig átöltöztem egy macinadrágba, meg egy hosszú ujjú felsőbe és barátnőmmel nekiálltunk a bútoraimat betolni a szobám közepére, hogy nekiláthassunk a festésnek.

Barátnőm csodálatos munkát végzett. Az elképzelésem szerint csinált mindent és most már az egész szoba, teljesen én voltam. Még egy feliratot viszont a ˝zenesarkozmhoz˝ biggyesztett és természetesen ezt: ˝Moonlight˝. Boldogan néztem körül, végül pedig Tökmag nyakába ugrottam, mire nevetve tolt el magától. A következő pillanatban viszont egyszerre rázkódtunk össze az ijedségtől, ugyanis odakint az ég egy hatalmasat dörgött, majd villámlott, így jobbnak láttuk csak bukóra nyitni az ablakot, hogy kimenjen a festék szag. Mindketten felvettük a mamuszunkat és lebattyogtunk a konyhába, egy meleg kakaóért.

-Na és mit gondolsz Will-ről?-kérdezte barátnőm, miközben szürcsölgettük a gőzölgő kakaónkat.

-Hogy kiről?-kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Hát Will-ről, aki kiállt érted Anna miatt! A zöld szemű, göndör hajú!-mondta, mire rögtön beugrott és remegni kezdtem.

-Hát..-hebegtem.

-Uramisten! Ever, ugye nem?-kérdezte barátnőm döbbenten.

-Mit nem?-kérdeztem értetlenül.

-Ugye nem vagy szerelmes belé?-kérdezte, mire elpirultam és már az ájulás kerülgetett, amikor kiböktem:

-Dehogy, vagyis, hát talán. Erre Fanni elkezdett visítani és a nyakamba ugrott, majd felrángatott a szobámba és utasított, hogy lépjek be Facebookra, mire engedelmeskedtem. Egy barátfelkérésem érkezett és amikor megnyitottam, teljesen lefagytam. William Henderson ismerősnek jelölt. És igen, visszajelöltem. Soha nem gondoltam volna, hogy nekem egy nyamvadt barátfelkérés, még ennyit fog jelenteni....

-Nem szeretnél ma itt aludni?-kérdeztem Fannit, még mindig döbbenten.

-Dehogynem, szívesen.-mosolygott.

-Nézd, fent van!!!!-mutatott rá a Facebook falamra.

-És? Nem érdekel!-nevettem.

-Írj rá!-magyarázott tovább barátnőm.

-Dehogyis Tökmag! Te megvesztél?-ütöttem vállba gyengéden, majd gyorsan ki is léptem.

-Óóó.-biggyesztette le a száját szomorúan.

-Bocsi! Nem vagyok annyira könnyű eset.-rántottam meg vállam mosolyogva.

-Igen erre már rájöttem. És makacs is vagy.-vigyorgott. Erre nem válaszoltam, csak a gondolataimba merülve mosolyogtam. Először az életemben boldog vagyok, ha csak egy kicsit is, de legalább az vagyok, ugyan semmi okom rá, na de akkor is.

Másnap karikás szemekkel keltem. Alig két órája fekhettünk le, viszont indulni kell suliba. Kelletlenül kikászálódtam az ágyamból és felkeltettem Fannit, aki nyöszörögve dörzsölgette szemeit. Bementem a fürdőbe egy kupac ruhával és elkészültem. Olyan fura érzésem volt, mintha valami hiányozna. Jah, igen. A nagy, fekete pulcsim. Ezt az egy ruhadarabomat megengedte a barátnőm, hogy megtartsam, ezért ki is használtam az alkalmat és magamra kaptam. Nem akartam testhez álló cuccokban a suliban „pucc-parádézni”, de, ha nincs másom akkor sajnos ez van. Egy fekete csőfarmer volt rajtam, a fehér Convers-emmel, egy kissé kivágott fehér felsővel, no meg a pulcsimmal. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat. A fejembe nyomtam egy baseball sapit, amit oldalra toltam, felkaptam a dzsekimet meg a táskámat és Tökmaggal már rohantunk is a buszhoz.

-Mikor fogod bepótolni ezt a sok alváshiányt? Mert én tuti délután.-ásított nagyokat a kis álomszuszék a buszon.

-Nos, ez egyszerű. Bioszon, matekon, kémián, na meg az összes többi órán.-kacsintottam viccesen, mire elkerekedett szemekkel nézett rám, mire megrántottam a vállam. Kinéztem az ablakon. A hó éppen elkezdett szállingózni, és az apró pelyhek egyre sűrűbben terítették be az utcákat. Nagy volt a forgalom, mindenki sietett munkába, találkozóra vagy éppen suliba. Megszoktam már ezt a nyüzsgést, New York is épp ilyen, volt, csak talán még rosszabb. Sétáló emberek csoszogtak az utcákon, szerelmes párok enyelegtek a padokon, gyerekek rohangáltak a parkokban. Úgy ment az élet, mintha sosem állt volna meg, egy percre sem. Annyira fura, hogy mindig mindenki a dolgát teszi. Minden nap ugyanaz a rutin. Mindig minden ugyanaz, amíg valami esemény meg nem gátolja ezt, és akkor az összes dolog felborul. Velem is ez történt. A szívem sajogni kezdett és furcsa érzés fogott el. Valami nagyon fájt és beugrott egy arc. A sajátom. Kísértette az elmémet. Furcsa képkockák forogtak a fejemben. Először az én arcom, párizs, aztán kórház és végül síró emberek... Tisztán láttam az arcukat, de egyiket sem ismertem, sehonnan sem. Össze voltam zavarodva. Ilyenkor az a legjobb, ha felhívom anyát.

-Szia, Ever! Mi történt, baj van?-faggatott aggódva. Nem csodálom, nem nagyon szoktam hívogatni. Általában, csak, ha nagyon nagy a gond, mert a többit elintézem.

-Nem, semmi különös. Csak, izé, furcsa látomásom volt.-mondtam feszengve és lehetőleg olyan halkan beszéltem, amennyire csak tudtam, de Fanni így is meghallotta. Remek, lesz mit magyaráznom.

-Látomás? Mi? Az nem lehet!! Ez nem történhet meg...-kezdett el kiabálni a telefonba. A hideg is kirázott. Megrémültem. Tud valamit?

-Anya? Mi történik?-kérdeztem.

-Nem tudom, de attól tartok ez nem jelenthet semmi jót, se rád, se ránk nézve, szóval elmondom, ha hazajöttél a suliból. Légy jó és, ha bármi van hívj fel! Szia.-mondta és kinyomta. Hát ez király. Most mégis mi a fene van? Nem értek semmit!

-Ever?-kérdezte félénken barátnőm.

-Ne most!-torkolltam le flegmán. Nem direkt volt, nem akartam megbántani, csak kicsit indulatos lettem. Akaratom ellenére is sikerült sebet ejtenem rajta, ugyanis, amikor leszálltunk, ő szó nélkül berohant a suliba. Basszus, mindig elfelejtem, hogy milyen sértődékeny. Na jó, majd később beszélek vele, most inkább nem megyek senki közelébe, mert harapós vagyok és még a végén komolyan ártok valakinek. Lazán zsebre dugtam a kezem, bedugtam a fülhallgatómat a fülembe és ráérősen besétáltam a suliba. Nem akartam feltűnést kelteni, de sajnos sikerült. Mindenki abbahagyta azt amit éppen csinált és bámult. De én nem törődve ezzel baktattam a szekrényem felé. Megértem, hogy bámultak, hisz vörös hajam, hullámosan omlott a hátamra, lábamat pedig kiemelte az erősen rám tapadó csőfarmer. Nah, nem gond. Majd megszokják, még nekem sem volt elég időm, hogy elfogadjam „új énemet”.

-Ni csak, ni csak! Csak nem a 'Rútkiskacsa'?-hallottam magam mögött a fülsértően magas hangot. Anna volt az.

-Ni csak, nicsak! Csak nem a 'Pöffeszkedő hólyag'?-utánoztam a hangját és elindultam a terem felé, de követett. Nem tudja, hogy most ezzel magának fog ártani. Ugyanis dühös vagyok és ilyenkor bármikor betudok egyet húzni valakinek, nem tudom kontrollálni az indulataimat. Érzem, ahogyan lüktet a vér az ereimben és egyre mérgesebb leszek. Ha még egyet beszól, nem fogom tudni magam majd leállítani. Veszélyes vagyok. Lehet, hogy más ruhákban járok, de belül ugyanolyan maradtam. Ugyanúgy vakmerő vagyok és kiállok magamért. Egyre jobban ökölbe szorul a kezem, ahogyan megragadja a pulcsim szegélyét. Játszani akar? Rendben, játszunk, de a végén garantálom, hogy én nyerek.

-Mit akarsz tőlem?-szűröm ki a fogaim között, ahogyan felé fordulok.

-Semmit. Szekálni, megalázni, bántani, ahogy csak tudlak. Meg kell tanulnod, hogy nem a tied az iskola és, hogy nem te vagy itt az úgynevezett „uralkodó” és, hogy én vagyok a legnépszerűbb. Gondoltam közlöm.-mondta és hátradobta festett szőke loboncát az egyik vállán, majd mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe. Erősen kisminkelt kék szemében az önelégültség és a harag egy csepp szikráját véltem felfedezni.

-Miért mondod ezt el nekem? Vetélytársnak gondolsz? Csak, hogy tudd, soha a büdös életben nem érdekelt a hírnév, ezután sem fog. Egyszerűen csak azért szólok vissza, ,mert nem hagyom, hogy olyan alázzon a semmiért, akit nem ismerek. Mi alapján ítélkezel rólam? Az alapján, ahogy öltözködöm? Megvan rá a saját okom, ami nem tartozik rád. Csak kopj le, mert ennek nem lesz jó vége, ha így folytatod. Ez nem fenyegetés, csak figyelmeztettelek.-suttogtam a fülébe és láttam, hogy ledermed. Aztán megfordultam és ott hagytam minden további szó nélkül. Beléptem a terembe és hanyagul ledobtam a táskámat a padom mellé. Kedvetlenül ültem a széken és gondolkoztam a látomásomról. Nem lehettem az a lány én, hiszen nem élek se Párizsban, és nincs is olyan dolog, amiért olyan embereknek sírnia kéne miattam, akiket nem is ismerek. Valaki más volt, bármennyire is pont úgy nézett ki, mint én. Valami mégis más volt benne és ez megijesztett. Azt, hiszem, hogy féltem. A pulzusom az egekben járt, szédültem és remegtek a végtagjaim. Mi ütött belém? Ez csak egy hülye látomás, aminek valószínűleg semmi értelme. De akkor anya miért reagált volna rá így? Túl sok a megválaszolatlan kérdés...

-Szia. Leülhetek?-lépett mellém valaki és a mellettem levő székre mutatott. Nem néztem föl, nem volt kedvem, inkább csak aprót biccentettem. Hallottam a szék nyikorgását, ahogyan ráhelyeződik valakinek a testsúlya. Óvatosan odapillantottam és csodálkozásomban még a számat is eltátottam. Will volt az. Göndör haja az arcába hullott, így nem engedte láttatni smaragdzöld szemeit, a nyakán az ér megfeszült, miközben kinyújtózott. Olyan mesebelinek tűnt. Még sosem éreztem ilyet, ha valaki a közelemben volt. Lepkéim életre keltek a gyomromban és szaporábban kellett vennem a levegőt. Hm...fura. Szokatlan ez az érzés. Teljesen megváltoztam volna?

*

Az egész napot egyedül töltöttem, nem volt bátorságom odamenni Tökmaghoz, hogy bocsánatot kérjek tőle. De ő sem kereste a társaságomat. Jó, tudom, hogy durva voltam vele, de nem tehettem róla, vagyis...igen. A baj az, hogy nem bírom irányítani az érzéseimet és visszafogni magamat, anélkül bántok meg valakit, hogy azt észrevenném. Ezt is utálom magamban.

Amint hazaértem anya hálószobája felé rohantam. Amint beléptem, olyan fogadott, amit inkább nem akartam látni. Az ágyban nemcsak anya volt...egy férfi is. Nem ismertem. Hitetlenkedve bámultam a francia ágyon meztelenül fekvő felnőttekre, akik úgy tűnt, ugyanúgy meglepődtek, mint én. A szívem szakadt bele, hogy ezt láttam. Ez...gyomorforgató. Nem jött ki hang a torkomon, hanem dühösen átrohantam a szobámba és becsaptam magam után az ajtót. Lehetne ez a nap ennél borzalmasabb? Rajtakaptam anyát, hogy éppen...khm, szóval. Ez mindig is egy kényes téma volt. Természetesen randizgatott New York-ban is, de sosem volt kitartó kapcsolata, apa óta. Kár, hogy ezt így kellett megtudnom. Fájt, bevallom. De eddig is annyira sok minden sebzett már meg, hogy még egy emlékkép már meg se kottyan. Egyre több teher nehezedik a vállamra, és bár még elbírom, nem tudom, hogy mennyi ideig fogom még tudni elcipelni. Túl sok rossz történik velem, ezért nem egyszer megfordult már az öngyilkosság gondolata a fejemben, de semmi több. Soha nem voltam annyira önző, hogy meg is kíséreljem. Ahhoz túlságosan szeretem azt a kevés embert, akik közel állnak a szívemhez. Annyira csekély a száma azoknak, akikben megbízok, túl makacs vagyok és zárkózott. Nehezen nyílok meg, nem sok embernek van türelme, ahhoz, hogy kivárja, amíg meg nem tud rólam minden eddigit, éppen ezért van ilyen kevés barátom.

Az ágyamon háttal feküdtem és szótlanul meredtem az üres plafonra. Kócos hajam szétterült a párnán körülöttem, szám kiszáradt és nehézkesen vettem a levegőt. Gondolkodtam. Csak úgy általában. Egy kopogás zavart meg elmélkedésemben. Nem mozdultam, csak mereven folytattam a tevékenységemet. Hallottam, ahogy nyikordul az ajtó és léptek közelítenek az ágyam felé. Felültem és szembe néztem anyával. Rövid barna haja kócosan omlott a vállára, barna őzszemeivel aggódva vizslatott és a fehér köntösét viselte. Kezei remegtek, amint közelített, hogy fogjam meg azokat, de én gyengéden eltoltam. Nem akartam durva lenni, de most haragudtam rá. Nagyon. Ráadásul ezt a látomásos-dolgot is meg kéne beszélnünk.

-Sajnálom.-suttogta. Éreztem, hogy küszköd a könnyei ellen. Anya soha nem volt olyan, mint én. Tulajdonképpen szöges ellentéte volt nekem. Külsőleg, belsőleg, mindenhogy.

-Ne sajnáld. Tudod, hogy utálom. Inkább mesélj.-mondtam érzelemmentes hangon. Nagyot sóhajtott, majd leült mellém az ágyra.

-Először is. Az előbbit sajnálom, hogy látnod kellett. A férfi neve Simon és amióta itt vagyunk randiztunk párszor, ez pedig, nah, szóval tudod. Nagyon kedvelem őt. Azt szeretném, ha megismernétek. Rendes ember. Egy munkahelyen dolgozunk. Van egy fia, aki nálad egy fél évvel fiatalabb és elvált. És én tényleg nagyon kedvelem, de nem bírnám elviselni, ha utálnád az előbbi miatt. Ne haragudj!-szegte le a fejét. Jajj, ezt úgy utálom. Anya olyan ártatlan, őszinte és sebezhető, hogy nem nehéz megsajnálni. Tudom, hogy neki sem volt soha könnyebb az élete, de, ha tényleg kedveli ezt a Simont, akkor adok egy esélyt neki. Anya kedvéért.

-Rendben. Megismerkedem vele, de csak azért, mert úgy szeretlek.-mondtam nevetve és megöleltem. Váratlanul érte ez a hirtelen jött gesztus, de visszaölelt. Kezei még mindig remegtek és rázkódott a válla. Tudtam, hogy sír. Reszketett a szorításom alatt. Én erősebb vagyok lelkileg, de ez mindig is így volt. Simogattam a haját és próbáltam megnyugtatni.

-Köszönöm. Én is nagyon szeretlek.-suttogta és elhúzódott tőlem. Küldtem felé egy erőltetett mosolyt, csak, hogy megnyugodjon.

-Na, de mi van a látomásommal.-tereltem a témát. Erre elkomorult és megfeszült a teste. Mélyebben vett levegőt és száját egy vékony vonallá préselte össze. Ezzel megijesztett.

-Ez egy elég bonyolult dolog. Tudtam, hogy eljön ez a nap is. Amikor meg kell tudnod ezt is. De még nem állok rá készen, hogy elmondjam neked, de kénytelen leszek.-sóhajtott. Á, egy újabb titok.

-Mennyi dolog van még, amit nem mondtál el nekem a múltamról hm? Meddig fogsz még titkolózni? Mikor leszel velem őszinte? Mi ez az egész? Teljesen össze vagyok zavarodva!-emeltem fel a hangom, mire láthatóan megszeppent. De most nem szántam meg. Elegem van, hogy sosem tudok, semmiről, ami velem kapcsolatos.

-Sajnálom.

-Ne, kérlek ne! Inkább magyarázd el!-utasítottam keményen. Egy újabb reményvesztett sóhaj szökött ki ajkai közül és erőtlenül fogta meg a kezem. Elakartam rántani, de szemeivel szinte könyörgött, hogy ne tegyem. Így becsuktam a szemeim, megpróbáltam lenyugtatni magam. Elszámoltam háromig, mikor újra kinyitottam őket és vártam. Vártam, hogy elmondja a teljes igazságot.

-A látomásodban magadat láttad ugye?-kezdte bizonytalanul, mire aprót bólintottam.

-Szóval az nem te voltál. Hanem egy valós személy, aki eddig Párizsban élt, de ő a testvéred. Az ikertestvéred.-vitte le a hangját a mondat a végén. Hogy mi? Azt hittem, hogy elájulok. Még egy testvér? Még egy titok? De egy ikertestvér. Hogy titkolhatta ezt el előlem idáig?

-Hogy voltál képes ezt eddig eltitkolni előlem?-rivalltam rá. Megrándult, arckifejezése szánakozóvá és csalódottá vált.

-Saj...-kezdte, de félbeszakítottam.

-Ne! Ki ne mond még egyszer azt a szót, mert nem tudom mit csinálok! Hogy tehetted ezt velem? És mi az, hogy csak eddig élt Párizsban? És miért volt róla látomásom?-hadartam dühösen.

-Kicsim, tudom, hogy ez nehéz. De kérlek hallgass meg! Nem azért nem mondtam el, mert nem akartam, hanem, mert nem tehettem. Apáddal állapodtunk meg ebben. Igazából megfenyegetett, amikor megszülettetek. Tudod, bűnöző volt. Nem szólhattam és, ha meg is szegtem volna, akkor sem tudtam volna, hogyan elmondani. A látomás meg valami ikertesós dolog. A szülészorvos felkészített minket erre is. Amikor apád meghalt, akkor gondolkodtam, hogy elmondom, de eldöntöttem, hogy csak, ha majd jelentkezik az első látomás. Azt pedig, hogy eddig élt Párizsban, úgy értettem, hogy ideköltözik. Ma éjjel érkezik. Mivel meghalt apád és az anyósomnál élt addig. Most ideköltözik. Nehéz lesz, tudom.-fejezte be. Engem pedig teljesen lesokkolt. Erőtlennek éreztem magamat. Ez a sok információ teljesen elszívta az erőmet. Ez túl sok volt egyszerre. Szóval, van egy eltitkolt ikertestvérem, aki ma ideköltözik. Hozzánk. Remek.

-Mesélj róla!-kértem halkan. Ez volt mindössze, amit kitudtam nyögni. A szemem sarkából láttam, hogy anya halványan elmosolyodik és megkönnyebbülve sóhajt egyet.

-Sophia Jillian Clarckson a neve. Ő született előbb, 10 perccel. Az egyetlen megkülönböztető jeletek, hogy neki kék a szeme, akárcsak apátoknak volt. Ezerszer jobb körülmények között nőtt fel, mint te, Párizsban. Apátokat bezárták a börtönbe, ezért egy milliomos, nagyon gazdag és előkelő úri családban nevelkedett. Az anyósomnál. Nem tudok róla többet sajnos. De van egy olyan sejtésem, hogy teljesen más, mint te.-mesélte. Magam elé képzeltem saját magamat, kék szemekkel, mosolyogva, egy báli ruhában, egy kastélyban. Olyan szürreális volt ez az egész. A csaj minden bizonnyal szöges ellentéte lesz nekem, annak ellenére, hogy az ikrem.

-Mikor érkezik?-kérdeztem halkan. Még mindig a sokk hatása alatt voltam.

-Fél óra múlva. Kimegyek érte a repülőtérre. Velem szeretnél jönni?-kérdezte. Megráztam a fejemet. Csalódottan kisétált a szobámból. Azt hiszem, hogy ezt egy darabig nem fogom feldolgozni. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogok viszonyulni Sophiához, de van egy olyan érzésem, hogy nem valami kedvesen. Felálltam és lesétáltam a földszintre. Colin és Lola a nappaliban voltak. Bátyám valami meccset nézett a TV-ben, húgom pedig az ölében aludt. Úgy nézett ki, mint egy kis angyal. Olyan gyönyörű. Halkan odaosontam hozzájuk és egy puszit nyomtam Colin arcára. Ijedtében megrezzent, de amikor meglátott, kuncogni kezdett. Vörösesbarna haját félrefésülte kék szemei elől és mosolyogva figyelte, ahogyan leülök mellé és átkarolom, majd hozzábújok a mellkasához.

-Tudom.-suttogtam halkan. Egy pillanatra abbahagyta simogatásomat a nyakamnál, de egy nagy sóhajtás után folytatta.

-Sajnálom.-mondta őszintén.

-Nem kell. Csak fura ez az egész. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom fogadni. Nem tudok, hogy örüljek, vagy inkább ne.-mondtam. Örültem, hogy elmondhatom valakinek, ami bánt. Erre mindig is a bátyám volt a legmegfelelőbb személy.

-Megértelek. Tudom, hogy ez most nehéz neked. De próbálj meg jó pofát vágni ehhez az egészhez! Neki is épp olyan furcsa lesz ez a helyzet, mint neked. Szerintem próbálj meg neki örülni, úgy könnyebb lesz.-tanácsolta.

-De miért mindig mindenhez nekem kell jó pofát vágnom? Olyan régóta csinálom már ezt Colin... És beleszakadok. Elegem van!-mondtam hevesebben.

-Hé, shhh! Minden okés lesz! Én mindig itt leszek neked, rendben? Számíthatsz rám! És ne csinálj hülyeséget!-kaptam egy újabb puszit az arcomra.

-Köszönöm! Úgy szeretlek!-öleltem át szorosan.

-Én is húgi!-mosolygott. Lola is kinyitotta világító kék szemeit és elkiáltotta magát:

-Testvéri ölelés!-és a nyakunkba ugrott. Így ölelkeztünk hárman a kanapén, amíg meg nem halottunk egy krákogást a hátunk mögül. Hátranéztem és akkor megláttam Őt. Az ikertestvéremet.