2.fejezet

Lihegve ébredtem föl az éjszaka közepén. Már megint rémálmom volt. Kikászálódtam az ágyból, magamra vettem egy pulcsit, majd kimentem az erkélyre. Beszívtam a hűvös levegőt és már mentem is volna vissza, ha nem vettem volna észre a tetőt, ami most olyan közel volt hozzám. Felpattantam a korlátra és onnan felmásztam a tetőre. A hátamra feküdtem és úgy kémleltem az eget. A csillagokat, amiket a szememmel összekötögettem, hogy csillagképet kaphassak belőlük. Régen mindig ezt csináltam, ha rosszat álmodtam. Kimásztam a tetőre és néztem az eget, csak úgy. Miután megnyugodtam, visszaosontam a szobámba és az ágyamra dőlve, visszaaludtam...

Reggel 6-kor keltem. A kificamodott vállam még mindig fájt, de már úgy, hogy mozgatni se bírtam, ezért lementem a konyhába. Anya már javában dolgozott, legalábbis sütött-főzött.

-Jó reggelt Ever!-köszönt.

-Jó reggelt! Hol találok jeget?-kérdeztem.

-Miért kéne?-ráncolta össze a szemöldökét.

-Mert még New York-ban kificamodott a vállam és nagyon fáj, meg még most is be van dagadva.-mondtam, kihagyva az apró részletet, hogy hol is szereztem. De úgyis tudja.

-A hűtőben.-sóhajtotta én pedig előkerestem és vállamhoz tettem. Felszisszentem, ahogy a hideg hozzáért a felforrósodott testemhez.

-Ever, azt szeretném, ha most megváltoznál, jó irányba. Szerencsére egy jobb környéken élünk, nem akarom, hogy itt is bunyókba meg hasonlókba keveredj! Kérlek!-nézett mélyen a szemembe és látszott, hogy komolyan gondolja.

-Nem kérheted, hogy változzak meg!-förmedtem rá.

-Nem is teljesen ezt kérem, csak inkább azt, hogy mutasd meg, aki vagy.-felelte és visszafordult a kaja készítéséhez.

-Készülölődj! Nyolcra viszlek suliba!-utasított én pedig felrohantam az emeletre. Az ablakot hatalmasra kitártam és éreztem, hogy a levegő már fagypont alá süllyedt. Megborzongtam. Elmentem a fürdőbe, megmostam a fogam és visszamentem a szobámba. Egy buggyos hosszú farmernadrágot, meg egy fekete, denevérszárnyú felsőt vettem. Hozzá a fekete conversemet, meg a hatalmas, fekete, kapucnis pulcsimat. A hajamat egy copfba kötöttem és eltűrtem, hogy ne látszódjon. A kapucnimat a fejembe húztam és egy hatalmas sállal takartam el az arcomat, de úgy, hogy csak a szemem meg az orrom látszódott ki. Az arcomon egy hatalmas és nagyon mély vágás van, amit lehetetlen eltakarni, de ez a sál most segít. A sebet egy kés okozta, szintén az utcán. A vállam hatalmasra dagadt és be is lilult. Még mindig fájt, mozgatni is alig bírtam, így hát fogtam egy fáslit és még bekötöztem, hogy tartsa is valami és így mindjárt jobb volt. A másik vállamra dobtam a táskámat és lerohantam a földszintre.

A két tesóm meg anya már rám vártak. Kimentünk a kocsihoz és elindultunk az új suli felé. Semmi kedvem nem volt újra beilleszkedni. Nem vártam el, hogy befogadjanak, semmi szükség rá. Már megszoktam, hogy utálnak és csúfolnak, csakhogy a régi sulimban többen szerettek, mint utáltak, még így is. Kiszálltunk a hatalmas, kék épület előtt és négyen elindultunk befelé az iskolába. Mindenki minket bámult és nevettek is, de csak rajtam. Colin már épp rájuk akart ordítani, hogy hagyjanak békén, de rászóltam:

-Minden oké.-mosolyogtam, ő pedig gyengéden átkarolt és egy puszit nyomott a fejemre. Ismét elmosolyodtam. Beértünk az igazgatóiba, ahol tanárok, titkárok és takarítók rohangáltak. Mindenki sietetett valahova. A folyosók az iskolában színesek voltak és vidámak, ebben a helyiségben, ami valószínűleg a tanári, minden szürkének és élettelennek hatott. Olyan mintha itt megfagyott volna a levegő és minden más. Beléptünk az igazgatói irodába, ahol egy szakállas ember fogadott bennünket.

-Á, jó napot! Bizonyára önök a New yorkiak. Üdvözöllek benneteket az iskolában! A nevem Kis Gergő és én vagyok ennek a csodálatos intézménynek az igazgatója!-nyújtotta a kezét először a húgomnak:

-Lola Clarckson.-mondta és kezet rázott vele, aztán a bátyám következett.

-Colin Clarckson. Végül pedig én jöttem.

-Te lány vagy, gyermekem?-nevette el magát, bennem pedig megfagyott a vér és ökölbe szorultak a kezeim. Colin ezt észrevette és megszorította az ökölben lévő kezemet, mire végre kiengedtem. -Ever Clarckson.-ráztam meg a kezét. Nem esett jól, hogy azt mondta, meg tudtam volna ütni. Nem találtam szimpatikusnak az igazgatót, valami nem volt vele rendben.

-Tehát, ahogy hallottam.-kezdett újra bele Gergő bácsi.

-Lola 6 éves, elsőbe megy, ami másik épület itt mellettünk, hiszen az az általános iskola része az intézménynek. Colin 18, tizenkettedikbe, Ever 17, tizedikbe. Lolácskát átkísérem az anyukájával, nektek pedig itt van a mai terembeosztásotok és az órarendetek.-nyomott a kezünkbe Colin-nal egy-egy papírt és kiviharzottak a helyiségből, mi pedig tanácstalanul léptünk ki az ajtón és álltunk neki keresni a termünket. Colin viszonylag hamar megtalálta az övét, én pedig tovább keresgéltem.

-Segíthetek?-jött oda hozzám egy rövid, szőke hajú, mosolygós lány.

-Ami azt illeti, igen. Nem tudod véletlen, hogy hol van Horváthné Farkas Tímea osztálya?-olvastam fel a papírról.

-Dehogynem. Én is oda járok!-mosolygott és már el is indult előttem én pedig csak lemerevedve álltam.

-Gyere már!-intett én pedig utánarohantam.

-Na és új vagy?-kérdezte.

-Igen. New York-ból jöttem.-feleltem ő pedig eltátotta a száját.

-Te jó ég! De jó! Szeretted?-kérdezte teljesen felvillanyozva.

-Igen.-mosolyogtam. Ez a lány egész szimpatikusnak tűnik.

-Jajj, ne haragudj! De illetlen vagyok, hisz be sem mutatkoztam! Nagy Fanni.-nyújtotta a kezét. -Örülök. Ever Clarkson.-ráztam meg.

-Szép neved van.

-Köszi.-feleltem. Megérkeztünk az osztályba, ahol a hatalmas hangzavarból, néma csönd támadt és néhányan nevettek rajtam, de nem zavart. Megszoktam. Bejött az osztályfőnök, bemutatott mindenkinek és elkezdődött az óra. Miután vége lett mindenki kitódult a teremből, csak én ültem megmerevedve.

-Minden rendben?-kérdezte Fanni.

-Persze, csak elbambultam.-feleltem és felálltam, hogy kimenjek a folyosóra.

-Délután tanulhatnánk együtt.-ajánlotta fel újdonsült és egyben legelső barátnőm.

-Jól hangzik.-mosolyogtam vissza rá.

-A gond csak az, hogy nálunk festenek.-húzta el a száját, nekem pedig leesett, hogy most nekem kéne áthívnom. Ilyen még soha nem történt, de azért megtettem:

-Hát te is átjöhetsz, ha gondolod.

-Komolyan?-csillant fel a szeme én pedig bólintottam.

-Köszi!-ugrott a nyakamba, amitől nagyon meglepődtem és tehetetlenül visszaöleltem. Igazából jól is esett.

-Akkor suli után rögtön mehetnénk is hozzátok, persze, ha nem gond.-mondta teljesen belelkesülve. -Oké.-adtam meg magam.

Elmentem a mosdóba, mert úgy éreztem, hogy leesett a vállamról a kötés. És igazam volt. A nyirkos helyiségben lecseréltem és lehűtöttem egy kis vízzel. Majd nekitámaszkodtam a hűvös falnak és lecsúsztam az mentén egészen a földre. Visszatettem a kapucnim és a hatalmas sálam, hogy eltakarjam az arcomon levő vágást, végül az álcámat és kiléptem a folyosóra. Hideg volt és fáztam. Nem akartam emberek közelébe menni, egyszerűen csak mindenkit elakartam taszítani magamtól, pedig nem is volt rá talán okom. Mindenki nevetett rajtam, aki elment mellettem, sőt volt olyan is, aki a barátnője fülébe súgott valamit, rámnéztek és....és nevettek. Nem hibáztatom őket, tudom, hogy nem vagyok odaillő, hogy hülyén nézek ki, de ez mind azért van, mert az egész testem tele van sebekkel, amiket nem akarom, hogy meglássanak. De talán még az is jobb lenne ennél, ha sajnálnának, pedig azt utálom. Nem tudom, hogy mi lenne, ha megnyílnék, talán jobb, talán rosszabb, de ezt nem lehet előre tudni. Ha lenne valaki, akit érdekelne, hogy milyen vagyok belülről, akkor talán, de csak talán megváltoznék és ledobnám az álcámat, de egyszerűen félek. Félek, hogy mi lesz ha, félek az emberek véleményétől és egyszerűen csak félek, magamtól. Fannival az egész napot együtt töltöttük és egész jól éreztem magam. A nap végén együtt mentünk ki a buszmegállóba, ahol Colin és Lola már vártak rám. Colin átkarolt, Lola a nyakamba ugrott, Fanni pedig megilletődve kémlelt bennünket.

-Ó, bocsi skacok.-tettem le a húgomat.

-Ő itt Fanni, a barátnőm, osztálytársak vagyunk. Ez itt pedig Colin, a bátyám és Lola, a húgom.-mutattam be őket egymásnak. Megérkezett a busz. Én csak szótlanul ültem az ülésembe görnyedve és próbáltam visszanyelni az előtörni készülő könnyeimet, amiket a vállam és a mai nap fájdalmai csalogattak elő. Aztán Fanni törte meg a csendet:

-Figyu, ha bármi baj van csak nyugodtan szólj, oké? Csak mert olyan szótlan vagy. Rám számíthatsz! Megbízhatsz bennem!-fordult felém, hatalmas, barna szemeivel.

-Köszönöm.-feleltem és ez tényleg nagyon jól esett. Lehet kitálalok neki, de csak talán. És itt egy újabb talán....

Leszálltunk a buszmegállónál és hazasétáltunk. Valami fájt legbelül, de hogy mi, azt én sem tudtam pontosan. Szúrt a szívem, sajgott a fejem, szédültem és nehezemre esett mennem. A vállamat még mindig nem éreztem, csak a helyén a múlni nem akaró fájdalmat. De kibírom. Rosszabb is volt már, sokkal rosszab.

-Biztos nem zavarok?-törte meg a csendet Fanni, amikor beléptünk a kapunkon. Rámosolyogtam. -Biztos. Benyitottunk. Anyu boldogan rohant felénk.

-Sziasztok, megjöttetek? Milyen volt az első nap?-rohant le minket rögtön. Aztán észrevette a mellettem álldogálló lányt.

-Anya, ő itt Nagy Fanni, az osztálytársam, együtt tanulunk, ha nem baj.-mutattam be neki. -Dehogyis! Nagyon örülök!-ráztak kezet, mi ketten pedig felmentünk a szobámba.

-Wow! Nagyon király szobád van!-csodálkozott.

-Kösz.

-Játszunk ˝kérdezz feleleket˝?-kérdezte kiváncsian, én pedig döbbenten és egyben értetlenül néztem rá.

-Hogy mit?

-Olyat, hogy én kérdezek valamit és te válaszolsz. Aztán fordítva, te kérdezel, én válaszolok. Így megismerhetjük egymást.-adta az ésszerű magyarázatot.

-Oké.-adtam be a derekam. Leültünk a babzsákfotelekbe és elkezdtünk játszani.

-Hol éltetek New York-ban?-kezdte.

-Khm..-köszörültem meg a torkom.

-A gettóban, egy eléggé szar környéken.-szegeztem le a fejem. Nem mertem a szemébe nézni, képtelen voltam rá. Ez szégyenteljes. Borzalmas és hirtelenjében minden erő kiment belőlem és mindenre képtelennek éreztem magam. Most mindenre válaszolok, őszíntén. És ha megérti és elfogad így, akkor igaz barátnők leszünk. Ha nem, akkor nem akarok belegondolni, hogy mi lesz. -Te Jó Ég! És soha nem támadtak meg?-kérdezte.

-De, sokszor. De megtudom magam védeni, 3 éves korom óta önvédelmet tanulok.-válaszoltam. -Sajnálom. Biztos voltak azért szép pillanataid is, ugye?-nézett rám szinte könyörgő szemekkel én pedig halványan elmosolyodtan.

-Igen, voltak.

-Bocsi, hogy szóba hoztam. Nem akartalak felzaklatni. Térjünk át másik témára, oké?-simogatta meg a kézfejemet. Nem tagadtam, felzaklatott és ez látszott is rajtam. Nem az ő hibája, nem tudhatta. Ő a gyönyörű és mesebeli amerikai álomra gondolt, pedig az nagyon kevés embernek adatik meg.

-Nem baj, hogy felhoztad, végül is erről szól a játék, nem?-kérdeztem, ő pedig bólintott.

-Kérdezz!-utasítottam és ő folytatta.

-Apukád kint maradt?-és újra nem tehetett róla, nem tudhatja, hogy milyen helyeken tapogatózik, milyen kínos részeken. De szerintem más rész nem is volt, csak kínos.

-Ami azt illeti, soha nem ismertem. De tudom, hogy most halt meg. De nem ismertem, ezért nem fáj és nem is érdekel.-adtam a kicsit fagyos választ, de nem akartam, hogy sajnáljon.

-Sajnálom. Nagyon tapintatlan vagyok.-fogta a fejét.

-Tényleg bocsi. A következő kérdést már fel sem teszem.-mondta.

-Semmi gond, nem vagy az, nem tudhattad. És tedd fel azt a kérdést, kérlek! Azt akarom, hogy ilyennek fogadj el, mert még senkinek sem sikerült a családomon és 4 emberen kívül.-kérleltem. -Okés. Miért öltözködsz így?-vonta kérdőre én pedig lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, de muszáj kiadnom magamból, el kell mondanom valakinek, akit még nem ismertem.

-Mert a testem nem olyan, hogy is mondjam, nem valami makulátlan.-adtam a nem túl pontos választ.

-Levennéd a pulcsid meg a sálad?-kérdezett tovább én pedig döbbentem meredtem rá.

-Azt akartad, hogy úgy fogadjalak el, ahogy vagy. De milyen is vagy valójában Ever? Kívülről, belülről tudni akarom!-mondta határozottan én meg belementem. Levettem a sálam, és kilátszott az arcomon a vágás, majd a pulcsimat is és az egész testemen levő, hegek, sebek. -Uramisten!-kapta a szája elé a kezét.

-Tudom.-szegtem le a fejemet.

-Ever, bontsd ki a hajad!

-Mi?-néztem rá értetlenül.

-Csak bontsd ki!-engedelmeskedtem.

-Ever, te...te..-akarta volna mondani de félbeszakítottam.

-Tudom visszatszítóan ronda vagyok, de ez van.

-Nem! Te gyönyörű vagy és különleges! És te ezt fel sem fogod! Fodrász kellene, egy kis smink, meg kozmetikus és maga leszel a tökély! Ja meg ruhák sem ártanának!-ordított rám és közben belenézett a szekrényembe. Teljesen ledöbbentem. Jól értettem amit mondott? Remélem, hogy igen. De ez...teljességgel hihetetlen! Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam. -Köszönöm.-suttogtam.

-Ugyan már!-legyintett mosolyogva.

-De a sebeim..-kezdtem volna tiltakozni, csakhogy félbeszakított.

-Azokkal nincs semmi baj! Így vagy jó. Csak azt a vágást az arcodról kell begyóógyítani és tökéletes.-felelte mosolyogva.

-Szombaton elmegyünk vásárolni meg hasonlók. Kibírod még a holnapot addig?-nézett rám. -Persze, születésem óta mást sem csinálok, csak tűrök.-nevettem el magam és ledobtam magam a babzsákfotelelmbe. Utána még sokáig beszélgettünk, aztán egyszer csak Fanni újra megszólalt:

-Zongorázol?

-Igen.-mosolyogtam bele, ahogyan elképzeltem az ujjaimat, a billentyűkön, ahogyan megszólaltatom a hangszert.

-Játszol nekem valamit?-kérdezte reménykedve.

-Nem, nem szoktam másnak.-adtam a rövid választ és azt hittem, hogy ennyivel meg is úszhatom, de hát tévedtem.

-Kérlek! Mindent tudok rólad már, ez a legkevesebb!-könyörgött.

-Hát jó, de csak egyszer. Mondj egy számot!-mondtam.

-Öhm, a Heart Attack-ot tudod Demi Lovatótol?-kérdezte. Bólintottam és odaültem a zongorához. Ujjaim megindultak a billentyűkön, majd lassan a hangom is csatlakozott hozzá. Nem izgultam, soha nem voltam lámpalázas, inkább csak izgatott, hogy tetszeni fog neki. Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy Fanni táncol! Bulizott, az én zenémre. Jobb érzést még soha nem tapasztaltam és végül befejeztem a dalt. Barátnőm odarohant hozám és szorosan megölelt.

-Ez hihetetlen! Eszméletlen jól játszol, na és a hangod!-akadozott.

-Köszi.-feleltem vigyorogva.

-Ne nekem köszönd.-mondta én pedig még mindig vigyorogtam a sok dícséretre, amit a mai nap folyamán kaptam Tőle.