1.fejezet

Annyira idegesítő, ha az ősök soha nem mondanak el semmit neked, csak cselekednek. Az oka, hogy miért költözünk ilyen gyorsan az titok a szemünk előtt. Nem értem, hogy miért kell elhallgatni olyan dolgokat, amik ránk is vonatkoznak. Anya viszont ezen a napon, úgy tűnt, mint aki menekülni szeretne, jó messzire és méghozzá sürgősen.

-Ever, siess már!-kiáltott föl anya az emeletre, jelezve, hogy indulnunk kéne a reptérre. Utálok sietni! Gyors búcsút vettem a szobámtól, a háztól és anyuékhoz kiérve, bezártam magam mögött az ajtót. Nem értem, hogy miért kell elkötltöznünk Magyarországra! Jó volt nekem itt, New York-ban. Az egy dolog, hogy anyu onnan származik, de már elég régóta itt él, Amerikában, nem kéne visszamenni. A lényeg, hogy költözünk, ami nekem kicsit sem jön be, de sajna ebben még nem dönthetek. New York elég rossz részén éltünk, nagyjából a gettóban. Apukámat nem is ismertem soha, de valószínűleg fekete volt, mert nekem kicsit a kettő keveréke, olyan kreolos bőröm van. Hipergyorsasággal szálltunk be a taxiba, ahol Colin (a bátyám) és Lola (a húgom) közé préseltem be magam. Colin 18 éves, Lola pedig 6. Mire észbekaptam már a reptér előtt álltunk és pakoltunk ki a kocsiból. Szokásunk szerint most is késésben voltunk. Kikapkodtuk a bőröndöket és rohantunk a becsekkolásig, onnan pedig a biztonsági ellenőrzésig, majd a váróteremig. A repülőút egész jó volt, ugyanis végigaludtam, szerencsémre. Budapesten, a reptéren kedvetlenül ültem be, tesóim mellé a taxiba. Próbáltam magamra művigyort varázsolni, csakhogy anyu örüljön, de még az se ment. Tudom, hogy anyunak ez fontos és kicsit szégyelltem magam, hogy nem bírok örülni, annak ami van, hisz az egész életemben ezt tettem. Örültem és elfogadtam azt, ami van, márpedig az sose volt (enyhén szólva) felhőtlen. Az ok amiért most nem ment, az az volt, hogy fogalmam se volt, hogy miért költöztünk el, pont ide és ráadásul sürgősen. Anyára néztem, éppen a bátyám egyik divattjamúlt viccén nevetett, arcán ott éktelenkedtek a fáradtság és a meggyötörtség ráncai. Nehéz élete volt, 3 gyereket felnevelni, ráadásul egyedül? Amikor meglátta, hogy figyelem rámmosolygott, én pedig elkaptam a fejem. Ez a mosoly sem volt őszinte, gondterhelt volt és mintha nehezére esett is volna. Csak nem történt valami olyan, amiről nem tudok? Egy már akkor is biztos volt: anyának titka van....

Szótlanul szálltam ki az autóból, ahogyan megállt a kedves, takaros kis ház előtt. Nem tetszett ez nekem. Mindig is lakásban laktunk, rossz környéken, bosszantó szomszédokkal, lepukkant és büdös épületben. Nem hiszem, hogy most lett volna pénzünk venni, vagy bérelni egy ilyen szép családi házat, jó környékkel és látszólag kedves szomszédokkal, akik most ott álltak az új házunk előtt, süteménnyel a kezükben. Alapvetően örültem volna, de nem tettem. Túl szokatlan volt ez, túl idegen. Minden. A küszöbön álló mosolygó szomszédok, a vidám, sárga színekben pompázó ház, kis, virágos kertet körbevevő kerítés. Anya titkol valamit, ami nekem nagyon nem tetszik. Én ott álltam a meggyötört macinadrágomban, az elhordott conversemben és egy fekete pólóban, ami kiemelte, sovány felsőtestemet, ráadásul a fenekemig érő, most összekuszálódott hajamat kontyba kötötten. A kettő nem illet össze, mármint a boldogság meg én, nem ismertük egymást. Megragadtam a táskámat meg a bőröndömet és elindultam az ajtó felé. A küszöbön álló tömegnek odamotyogtam valami 'Jó napot!' félét és belöktem az ajtót. A házban, kellemes virágillat terjengett. Volt külön előszoba, ahol állt egy szék, egy fogas és cipőtartó szekrény. Továbbmentem, le se vetve a cipőmet. A nappaliban volt TV egy kis faasztal, két fotel, egy kanapé és még ott volt egy kandalló is a sarokban, ami kissé réginek hatott, dohos illatával és különös kör alakú formájával. A nappaliból üvegajtó nyílt a kis teraszra, ami a hátsó kertben kapott helyet. Minden volt ami egy teraszra kell, műanyagasztal, műanyagszékekkel és egy hintaággyal.Továbbhaladtam a nappaliból nyílt konyhába. Viszonylag nagy volt és minden ott volt, ami egy konyhához kell. Ennek anyu különösen örült, hisz imád főzni, csak a régi lakásban nem voltak meg hozzá a kellő lehetőségek, így maradtunk a mikróban melegített mirelitkajánál. Visszamentem a nappaliba, ahol felmentem a kissé nyikorgó, szőnyeggel leterített lépcsőn, ami a fenti szintre vezetett.Egy hosszú folyosó terült el előttem, két oldalán ajtókkal. Végigmentem a viszonylag üres folyosón és kinyitottam a bal oldalon levő, legutolsó ajtót és beléptem. Olyan látvány tárult a szemem elé, amit azelőtt csak a filmekben láttam. Egy szoba volt az. Eddig mindig a tesóimmal aludtam együtt. A jobb oldalamon egy íróasztallal, egy TV-vel és előtte két babzsákfotellel. A bal oldalon egy ruhásszekrény volt és egy hatalmas franciaágy. Szembe velem két ablak kipárnázott párkányokkal, amiken egy-egy forró csoki mellet lehet üldögélni, és a kettő között egy erkélyajtó, ami kivezetett a tiszta, friss levegőre. Valószínűleg az átlagos, normális lányok most az ágyra ugrottak volna, hogy megnézzék, hogy milyen puha, de én nem így tettem. Mert nem voltam átlagos. Nem, nem azért, mert többnek gondolom magam náluk, pont ellenkezőleg. Csak azért, mert sohasem viselkedtem úgy, mint egy lány vagy mint a lányok, úgy többségben. Soha nem voltam egy tucat, mindig egy voltam a tucaton kívül. Igaz soha nem ugráltam az ágyon, csak mert jól esett, vagy nagyon örültem valaminek, soha nem sírtam romantikus filmen, vagy könyven, soha nem barátkoztam lányokkal, soha nem hisztiztem körömlakkért vagy hasonlókért, soha nem vettem fel szoknyát, soha nem sírtam senki előtt, soha nem mutattam, ha valami fájt, soha nem mondtam azt bármire, hogy ˝cuki˝ és soha nem kentem rúzst a számra, de attól még lány voltam, ízig-vérig, ha akartam, ha nem. Most sem úgy tettem, mint egy normális lány, ahelyett, hogy ráugrottam volna az ágyra, vagy elkezdtem volna kipakolni, én kimentem azon az erkélyajtón és beszívtam az új, szokatlan környezet illatát. Lenéztem a nyugis utcánkra és elnéztem a házak felett és kémleltem a város fényeit, a horizontot, ahol már a nap lemenőben narancssárgára változott. Gyönyörű volt és nyugalmas, szokatlan, mint minden.

-Talán itt minden jobb lesz.-gondoltam.

-Talán minden megváltozik és boldog család leszünk. Talán....

Visszamentem a szobába, bezártam az erkélyajtót és kitártam az ablakot, had jöjjön be a friss esti levegő. Kopogtak az ajtón, pedig nem volt bezárva. Anya volt az. Egy dobozt tartott a kezében. -Megzavartalak?-kérdezte. Megráztam a fejem.

-Akkor jó. Itt a szintetizátorod.-tette le az ajtó mellé a dobozt.

-Köszi.

-Nincs mit.

-Anya?-kérdeztem, mire ő mosolyogva rámnézett, de megint hamis volt. Fájdalmas.

-Mit titkolsz?-kérdeztem, mire ő lefehéredett és nehezen köpte ki a szavakat.

-Miről beszélsz?

-Jajj anya! A vak is látja, hogy valami nincs rendben veled. Nem mosolyogsz tisztán! Ez csak álca. Sürgősen el kellett költöznünk. Miért? Zaklatott vagy és mintha valami fájna, de nem mondod el. Miért?-támadtam le.

-Sajnálom.-szegte le a fejét erőtlenül. Nekem meg megesett rajta a szívem.

-Nekem bármit elmondhatsz! Ígérem nem mondom el senkinek!-kérleltem, mire megtört.

-Hát jó. De neked is fájni fog.-felelte és leült az ágyam szélére.

-Egy hete kaptam a hírt.-kezdte.

-Hogy az apád meghalt.-mondta a könnyeivel küzködve. Nekem meg a torkomon akadtak a szavak. -De hisz nem is ismertem! Azt mondtad, hogy te se tudod, hogy ki az!-rivallatam rá.

-Hazudtam. De tudtam, vele neveltem Colin-t is.-mondta, de még mindig nem emelte rám a tekintetét.

-Hogy mi? Azt mondtad, hogy Colin-nal csak féltesók vagyunk, mert neki is más volt az apja. Nem is mutattál be neki! Mindvégig tudtad, hogy ki az és nem szóltál róla, soha nem is meséltél róla! Én meg beletörődtem, hogy apa nélkül nevelj fel, pedig ez másképp is lehetett volna.-vágtam a fejéhez és már a szememben nekem is megjelentek a könnycseppek, de letöröltem őket.

-Sajnálom. Nem mondhattam el. Ő kérte. Nem tudom pontosan, hogy miért. Csakis azért tartottuk a kapcsolatot, hogy leírhassam neki, hogy hogyan fejlődsz. Semmi másért. Szakítottunk a születésedkor. Három évig bírtuk, többre nem futotta. Aztán elment. Én tényleg sajnálom Ever! Nem tehettem ellene semmit, ráadásul mielőtt járni kezdtünk bűnöző volt!-mondta anyám és elbőgte magát. Én megszeppenve és ledöbbenve mentem oda hozzá és simogattam.

-Bocs, anya. Nem akartam...

-Nem tettél semmi rosszat.-felelte és felnézett rám.

-Haragszol?

-Már nem. Már megértettem.-feleltem.

-Szomorú vagy?-vonta kérdőre.

-Miért?

-Hogy meghalt.-mondta és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

-Nem. Számomra mindig is halott volt. Soha nem ismertem, de jó tudni, hogy még élt és érdeklődött felőlem. De anya. Miből tudtad megvenni ezeket itt, mind?-mutattam körbe a házon. Egy percig nem felelt, majd elárulta:

-Apád vagyonából. Nekem adták. Rengeteg pénz és értékes tárgy. Gazdag volt. A pénzből vettem mindent és a tárgyakat majd eladjuk.-mondta és felállt.

-Most pakolj ki!-mosolygott és kilépett a szobából. Valahol legbelült fájt, de elnyomtam és nekiálltam a pakolásnak. Először a szintimet vettem ki és felállítottam, majd beraaktam az üres sarokba, a komód mellé. Ráerősítettem a mikrofont és elétoltam a zongoraszéket. A ruháimat beletettem a ruhásszekrénybe. Még a felét se töltötte be. Nagyon kevés ruhám volt, nem éreztem szükségesnek többet, de most így a szekrényt elnézve, nem ártana. A pizsimet az ágyra dobtam és a papucsomat is alá tettem. A laptopomat az íróasztalra tettem, a telefonomat pedig az éjjeliszekrényre. Volt egy képem a barátaimmal, amit szintén oda tettem. Én vagyok középen és mind a két oldalamon 2-2 fiú áll, átkaroljuk egymást. Mi legjobb barátok voltunk így, öten. Máris hiányoznak. A kép a suli udvarán készült. Balra mellettem egy fekete hajú, kék szemű fiú áll, Kyle, mellette pedig egy barna hajú és barna szemű, Harry. Jobbra mellettem szőke hajú, kék szemű srác áll, Dave, mellette pedig barna hajú és zöld szemű, Greg. A legjobb barátaim. Volt egy bandánk is, ahol én szintiztem és énekeltem, Kyle basszgitározott, Harry dobolt és vokálozott, Dave szintén gitározott és Greg velem énekelt. Nem léptünk fel soha sehol, mert csak a magunk jókedvére csináltuk, más előtt nem is mernék énekelni. Nem gondolom magam valami hatalmas művésznek, aranytorokkal és tökéletes ujjátékkal, de egyet tudok, mégpedig azt, hogy szeretem ezt csinálni velük, illetve......szerettem.

Elmentem lezuhanyozni és élveztem, ahogyan a vízcseppek simogatják, hegekkel és sebekkel borított testemet. Sok bunyóba meg hasonlókba keveredtem még New York-ban. Hisz nem a legjobb helyen éltünk, enyhén szólva. Anyám mindig is önvédelemre tanított, 3 éves korom óta önvédelmet és mindenféle harcművészetet tanultam, mert szükség volt rá. Nem úgy nőttem fel, mint bárki más, de talán így jobb is volt. Táncoltam is e mellett, mert azt szerettem és azt is csak most, hogy elköltöztünk hagytam abba, de folytatni szeretném. Mondjuk erről a családomon kívül, senki sem tudott.

Felvettem a pizsim, ami egy fehér pólóból, amin a banda neve volt és egy bő, hosszú, kockás pizsamagatyából állt. A bandánk neve ˝Braves under the sky˝ volt, ami annyit tesz: Bátrak az ég alatt. Van története, de csak kis egyszerű. Egyszer éjszaka az erdőben sétáltunk, majd kiértünk egy tisztásra. Ott elkezdtünk énekelni és ott kezdődött az egész bandásdi. Ott kezdődött ez az egész, amit úgy neveznek: megnyugvás. Ugyanis a zenében nyugalomra leltem. Felvettem a papucsomat és már indultam is volna lefelé, ha nem csapott volna meg az ablakon beáramló esti, novemberi hideg levegő. Visszacaplattam az ablakokhoz és bezártam őket. Lerohantam a lépcsőn és ledobtam magam az egyik székre. Vártam, amíg anya elénk teszi a vacsorát és némán ültünk az asztalnál, mint a jó gyerekek, pedig nem voltunk azok. Colin a telóját nyomkodta, de ugyanakkor letört is volt, gondolom anya elmesélte neki a történteket, hisz ő még ismerte is apát. Lola pedig csak csendben ült és minket figyelt.

-Valami baj van?-kérdeztem a húgomtól.

-Nincs. Csak elbambultam.-felelte és kirázta aranyszőke fürtjeit égszínkék szemeiből. Eszembe jutott, hogy mi ketten mennyire különbözünk egymástól. Neki gyönyörű és ápolt aranyszőke, göndör hosszú haja van. Nekem pedig szőkésvörös ápolatlan, hosszú és hullámos. Most mostam meg és még csak nem is fénylik, a vége pedig teljesen letöredezett. Élettelen, mint mindig. Hisz én soha nem foglalkoztam a külsőmmel, valahogy nem érdekelt. Az arcomat is hegek borítják, a vállam pedig ki van ficamodva a költözésünk előtti esti bunyótól. Rablókkal találkoztam az utcán, csak a szokásos. Egyszerre megirigyeltem Lolát, amint gyönyörűen mosolyog piros, apró ajkaival és fényes fürtjeivel a rózsaszín pizsamájában. Igazi lány. Most ránézek magamra, gubancos, vörös hajamra, mélyzöld és unalmas szemeimre, a hatalmas pizsamámra, sebes és hegekkel borított arcomra, aztán vissza Lolára és a makulátlan, csillogó arcára. Aztán azon kezdek gondolkodni, hogy hogy a fenébe van nekem ilyen szép húgom? Hisz csak a féltestvérem, de ez nem számít. Sajátomként szeretem, egyébként is anyuék szakítottak az apjával, most már csak a mienk. De egy közös mégis csak volt bennünk: a tánc.

A vacsora elkészült, virsli. Nem kívántam, inkább elvettem az asztalról egy almát.

-Ever! Enned kell valami táplálót!-förmedt rám anya.

-Az alma tápláló.-vontam meg a vállam és beleharaptam.

-Nem! Akkor valami hízlalót! Olyan sovány vagy, hogy kilátszanak a bordáid! Enned kell, mert ez veszélyes!-mondta határozottan és igaza olt. Régebben izmos voltam a tánctól és megfelelően étkeztem, most meg nem eszek soha semmit és táncolok, de a bordáim kilátszanak és már nem úgy vagyok sovány, ahogy kéne. Én se voltam elégedett magammal és az alakommal. Így hát letettem az almát és pakoltam a tányéromra a virsliből meg a kenyérből és jóízűen megvacsoráztam. A családunk sem átlagos. Általában a testvérek, pláne, egy húg és egy báty mindig veszekszenek. Mi Colin-nal nem ilyenek voltunk. New York-ban szükségünk volt egymás támogatására minden egyes pillanatban. Amikor ketten mentünk az utcán, ami a környékünkön legtöbbször sötét sikátorokat jelent, sokszor megtámadtak bennünket és Colin mindig fedezett, mindig megvédett, de volt, hogy fordítva. Nagyon szeretjük egymást és tudom, hogy Colin ölni tudna értem, annyira fontosak vagyunk egymásnak. Ittam egy pohár narancslevet és felballagtam a szobámba. Egy kicsit néztem a TV-t, majd befeküdtem az ágyba és szép lassan el is nyomott az álom.....