5.fejezet

Izgatottan keltem, hiszen ma leforgatjuk az első klipünket, ami elég nagy dolog és még Fannival ki is festjük a szobámat. Lerobogtam a földszintre egy kis reggeliért, aztán vissza a szobámba, ahol először viselkedtem úgy, mint egy igazi lány. Ugyanis a szekrényem előtt álltam és azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Tanácstalanságomban megvakartam a tarkómat, majd felhívtam Fannit.

-Szia!-szóltam bele a telefonba.

-Szia.-köszönt barátnőm és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Át tudnál jönni, már most?-kérdeztem, mire a válasz egy „persze” volt és 2 perc múlva már csöngettek is. Lesiettem és ajtót nyitottam. Tökmag állt ott és mosolyogva megölelt.

-Miben segítsek?-kérdezte, miközben a lépcsőn közeledtünk a szobám felé. Nem válaszoltam, csak kínos vigyorra húztam a számat, mire hangos nevetés tört elő belőle.

-Ugye ruhagond??-kérdezte még mindig nevetve.

-Honnan tudtad? De ne nevess!-”szidtam” le, miközben beléptünk a „birodalmamba”.

-Ismerlek.-legyintett, majd magabiztosan turkálni kezdett a ruháim között. Végül elővett egy sötétzöld egyberészes ruhát, aminek a szoknyája tütü volt.

-Hát, nem állna jól.-húztam a számat.

-Ne hülyéskedj már Ever! Tökéletesen kiemeli a vörös hajadat és a zöld szemeidet!-mondta és odadobta ruhát.

-Vedd föl!-adta ki az utasítást, mire sóhajtva beléptem a fürdőbe és már az új ruhámban léptem ki Fanni elé, aki elégedett pillantással méregetett.

-Tökéletes.-mondta és elsietett a fürdőmbe. Nem értettem mit csinál, de ráhagytam és inkább kimentem az erkélyemre. A levegő csípős volt és hideg. A nap sugarai halványan világították meg a tájat, viszont a távolban goromba felhők gyülekeztek. Egy kezet éreztem a vállamon, mire ijedten fordultam meg.

-Minden rendben?-kérdezte aggódva barátnőm.

-Persze, csak megijesztettél.-mosolyogtam és visszamentem a meleg lakásba. Fanni leparancsolt a székemre, mire engedelmesen helyet foglaltam rajta. Ő hátra fésülte a hajamat, majd babrálni kezdett a hullámos, hosszú fürtökkel.

-Van valami elképzelésed?-kérdezte végül.

-Szerintem hagyjuk így.-feleltem, mire bólintott és még egyszer átfésülte, vörös hajamat és úgy hagyta. Tett egy halvány sminket is, ami fehér csillámpórból, szempillaspirálból és szemceruzából állt. Még kaptam egy fekete bolerót és a sárga converse-met, majd lefele indultunk a lépcsőn. A konyhában összetalálkoztunk Colin-nal, aki mosolyogva nézett végig rajtam.

-Először a szobádban vesszük fel a dalt, aztán nekiállunk a klipnek és majd összevágom.-mondta, én pedig bólintottam. A szobámban ültünk Tökmaggal az ágyamon, amíg Colin szerelte a, hát a dolgokat. Hirtelen eszembe jutott valami és gyorsan odarohantam a szekrényembe és előkerestem az velencei álarcomat.

-Az meg minek?-kérdezte barátnőm meglepetten.

-Máshogy nem vagyok hajlandó feltenni a dalomat a YouTube-ra, mint, hogy álnévvel és egy álarcban, hogy senki se ismerhessen fel.-jelentettem ki határozottan, ők pedig habozva ugyan, de végül rábólintottak és elkezdhettem a dalt. Zongoráztam és énekeltem, olyan jó érzés volt. Mikor befejeztem életem legeslegelső teljesen elkészült dalát, vigyorogva vettem le a maszkomat és kérdőn néztem rá a bátyámra.

-Csodálatos voltál hugi!-ölelt meg.

-Köszi. Nos mi legyen az álnevem?-kérdeztem.

-Nem tudom, mondjuk „Az álarcos zenész”?-kérdezte Colin, mire hevesen ráztam a fejemet.

-A-a, valami eredetibbre gondoltam.-mondtam és az agyam ezerrel kattogott és szortírozta a helyes neveket.

-Megvan!-kiáltottam fel. Fanni és a bátyám izgatottan néztek rám.

-”Moonlight”.-feleltem, mire Colin-ék egyetértően elmosolyodtak. Ez egy régi becenevem, de erről majd később.

-Ne is csináljunk klipet, csak vágd össze és ennyi!-adtam ki az utasítást, mire bátyám egy „oké”-val elvonult a szobájába szerkeszteni, én pedig átöltöztem egy macinadrágba, meg egy hosszú ujjú felsőbe és barátnőmmel nekiálltunk a bútoraimat betolni a szobám közepére, hogy nekiláthassunk a festésnek.

Barátnőm csodálatos munkát végzett. Az elképzelésem szerint csinált mindent és most már az egész szoba, teljesen én voltam. Még egy feliratot viszont a ˝zenesarkozmhoz˝ biggyesztett és természetesen ezt: ˝Moonlight˝. Boldogan néztem körül, végül pedig Tökmag nyakába ugrottam, mire nevetve tolt el magától. A következő pillanatban viszont egyszerre rázkódtunk össze az ijedségtől, ugyanis odakint az ég egy hatalmasat dörgött, majd villámlott, így jobbnak láttuk csak bukóra nyitni az ablakot, hogy kimenjen a festék szag. Mindketten felvettük a mamuszunkat és lebattyogtunk a konyhába, egy meleg kakaóért.

-Na és mit gondolsz Will-ről?-kérdezte barátnőm, miközben szürcsölgettük a gőzölgő kakaónkat.

-Hogy kiről?-kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Hát Will-ről, aki kiállt érted Anna miatt! A zöld szemű, göndör hajú!-mondta, mire rögtön beugrott és remegni kezdtem.

-Hát..-hebegtem.

-Uramisten! Ever, ugye nem?-kérdezte barátnőm döbbenten.

-Mit nem?-kérdeztem értetlenül.

-Ugye nem vagy szerelmes belé?-kérdezte, mire elpirultam és már az ájulás kerülgetett, amikor kiböktem:

-Dehogy, vagyis, hát talán. Erre Fanni elkezdett visítani és a nyakamba ugrott, majd felrángatott a szobámba és utasított, hogy lépjek be Facebookra, mire engedelmeskedtem. Egy barátfelkérésem érkezett és amikor megnyitottam, teljesen lefagytam. William Henderson ismerősnek jelölt. És igen, visszajelöltem. Soha nem gondoltam volna, hogy nekem egy nyamvadt barátfelkérés, még ennyit fog jelenteni....

-Nem szeretnél ma itt aludni?-kérdeztem Fannit, még mindig döbbenten.

-Dehogynem, szívesen.-mosolygott.

-Nézd, fent van!!!!-mutatott rá a Facebook falamra.

-És? Nem érdekel!-nevettem.

-Írj rá!-magyarázott tovább barátnőm.

-Dehogyis Tökmag! Te megvesztél?-ütöttem vállba gyengéden, majd gyorsan ki is léptem.

-Óóó.-biggyesztette le a száját szomorúan.

-Bocsi! Nem vagyok annyira könnyű eset.-rántottam meg vállam mosolyogva.

-Igen erre már rájöttem. És makacs is vagy.-vigyorgott. Erre nem válaszoltam, csak a gondolataimba merülve mosolyogtam. Először az életemben boldog vagyok, ha csak egy kicsit is, de legalább az vagyok, ugyan semmi okom rá, na de akkor is.

Másnap karikás szemekkel keltem. Alig két órája fekhettünk le, viszont indulni kell suliba. Kelletlenül kikászálódtam az ágyamból és felkeltettem Fannit, aki nyöszörögve dörzsölgette szemeit. Bementem a fürdőbe egy kupac ruhával és elkészültem. Olyan fura érzésem volt, mintha valami hiányozna. Jah, igen. A nagy, fekete pulcsim. Ezt az egy ruhadarabomat megengedte a barátnőm, hogy megtartsam, ezért ki is használtam az alkalmat és magamra kaptam. Nem akartam testhez álló cuccokban a suliban „pucc-parádézni”, de, ha nincs másom akkor sajnos ez van. Egy fekete csőfarmer volt rajtam, a fehér Convers-emmel, egy kissé kivágott fehér felsővel, no meg a pulcsimmal. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat. A fejembe nyomtam egy baseball sapit, amit oldalra toltam, felkaptam a dzsekimet meg a táskámat és Tökmaggal már rohantunk is a buszhoz.

-Mikor fogod bepótolni ezt a sok alváshiányt? Mert én tuti délután.-ásított nagyokat a kis álomszuszék a buszon.

-Nos, ez egyszerű. Bioszon, matekon, kémián, na meg az összes többi órán.-kacsintottam viccesen, mire elkerekedett szemekkel nézett rám, mire megrántottam a vállam. Kinéztem az ablakon. A hó éppen elkezdett szállingózni, és az apró pelyhek egyre sűrűbben terítették be az utcákat. Nagy volt a forgalom, mindenki sietett munkába, találkozóra vagy éppen suliba. Megszoktam már ezt a nyüzsgést, New York is épp ilyen, volt, csak talán még rosszabb. Sétáló emberek csoszogtak az utcákon, szerelmes párok enyelegtek a padokon, gyerekek rohangáltak a parkokban. Úgy ment az élet, mintha sosem állt volna meg, egy percre sem. Annyira fura, hogy mindig mindenki a dolgát teszi. Minden nap ugyanaz a rutin. Mindig minden ugyanaz, amíg valami esemény meg nem gátolja ezt, és akkor az összes dolog felborul. Velem is ez történt. A szívem sajogni kezdett és furcsa érzés fogott el. Valami nagyon fájt és beugrott egy arc. A sajátom. Kísértette az elmémet. Furcsa képkockák forogtak a fejemben. Először az én arcom, párizs, aztán kórház és végül síró emberek... Tisztán láttam az arcukat, de egyiket sem ismertem, sehonnan sem. Össze voltam zavarodva. Ilyenkor az a legjobb, ha felhívom anyát.

-Szia, Ever! Mi történt, baj van?-faggatott aggódva. Nem csodálom, nem nagyon szoktam hívogatni. Általában, csak, ha nagyon nagy a gond, mert a többit elintézem.

-Nem, semmi különös. Csak, izé, furcsa látomásom volt.-mondtam feszengve és lehetőleg olyan halkan beszéltem, amennyire csak tudtam, de Fanni így is meghallotta. Remek, lesz mit magyaráznom.

-Látomás? Mi? Az nem lehet!! Ez nem történhet meg...-kezdett el kiabálni a telefonba. A hideg is kirázott. Megrémültem. Tud valamit?

-Anya? Mi történik?-kérdeztem.

-Nem tudom, de attól tartok ez nem jelenthet semmi jót, se rád, se ránk nézve, szóval elmondom, ha hazajöttél a suliból. Légy jó és, ha bármi van hívj fel! Szia.-mondta és kinyomta. Hát ez király. Most mégis mi a fene van? Nem értek semmit!

-Ever?-kérdezte félénken barátnőm.

-Ne most!-torkolltam le flegmán. Nem direkt volt, nem akartam megbántani, csak kicsit indulatos lettem. Akaratom ellenére is sikerült sebet ejtenem rajta, ugyanis, amikor leszálltunk, ő szó nélkül berohant a suliba. Basszus, mindig elfelejtem, hogy milyen sértődékeny. Na jó, majd később beszélek vele, most inkább nem megyek senki közelébe, mert harapós vagyok és még a végén komolyan ártok valakinek. Lazán zsebre dugtam a kezem, bedugtam a fülhallgatómat a fülembe és ráérősen besétáltam a suliba. Nem akartam feltűnést kelteni, de sajnos sikerült. Mindenki abbahagyta azt amit éppen csinált és bámult. De én nem törődve ezzel baktattam a szekrényem felé. Megértem, hogy bámultak, hisz vörös hajam, hullámosan omlott a hátamra, lábamat pedig kiemelte az erősen rám tapadó csőfarmer. Nah, nem gond. Majd megszokják, még nekem sem volt elég időm, hogy elfogadjam „új énemet”.

-Ni csak, ni csak! Csak nem a 'Rútkiskacsa'?-hallottam magam mögött a fülsértően magas hangot. Anna volt az.

-Ni csak, nicsak! Csak nem a 'Pöffeszkedő hólyag'?-utánoztam a hangját és elindultam a terem felé, de követett. Nem tudja, hogy most ezzel magának fog ártani. Ugyanis dühös vagyok és ilyenkor bármikor betudok egyet húzni valakinek, nem tudom kontrollálni az indulataimat. Érzem, ahogyan lüktet a vér az ereimben és egyre mérgesebb leszek. Ha még egyet beszól, nem fogom tudni magam majd leállítani. Veszélyes vagyok. Lehet, hogy más ruhákban járok, de belül ugyanolyan maradtam. Ugyanúgy vakmerő vagyok és kiállok magamért. Egyre jobban ökölbe szorul a kezem, ahogyan megragadja a pulcsim szegélyét. Játszani akar? Rendben, játszunk, de a végén garantálom, hogy én nyerek.

-Mit akarsz tőlem?-szűröm ki a fogaim között, ahogyan felé fordulok.

-Semmit. Szekálni, megalázni, bántani, ahogy csak tudlak. Meg kell tanulnod, hogy nem a tied az iskola és, hogy nem te vagy itt az úgynevezett „uralkodó” és, hogy én vagyok a legnépszerűbb. Gondoltam közlöm.-mondta és hátradobta festett szőke loboncát az egyik vállán, majd mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe. Erősen kisminkelt kék szemében az önelégültség és a harag egy csepp szikráját véltem felfedezni.

-Miért mondod ezt el nekem? Vetélytársnak gondolsz? Csak, hogy tudd, soha a büdös életben nem érdekelt a hírnév, ezután sem fog. Egyszerűen csak azért szólok vissza, ,mert nem hagyom, hogy olyan alázzon a semmiért, akit nem ismerek. Mi alapján ítélkezel rólam? Az alapján, ahogy öltözködöm? Megvan rá a saját okom, ami nem tartozik rád. Csak kopj le, mert ennek nem lesz jó vége, ha így folytatod. Ez nem fenyegetés, csak figyelmeztettelek.-suttogtam a fülébe és láttam, hogy ledermed. Aztán megfordultam és ott hagytam minden további szó nélkül. Beléptem a terembe és hanyagul ledobtam a táskámat a padom mellé. Kedvetlenül ültem a széken és gondolkoztam a látomásomról. Nem lehettem az a lány én, hiszen nem élek se Párizsban, és nincs is olyan dolog, amiért olyan embereknek sírnia kéne miattam, akiket nem is ismerek. Valaki más volt, bármennyire is pont úgy nézett ki, mint én. Valami mégis más volt benne és ez megijesztett. Azt, hiszem, hogy féltem. A pulzusom az egekben járt, szédültem és remegtek a végtagjaim. Mi ütött belém? Ez csak egy hülye látomás, aminek valószínűleg semmi értelme. De akkor anya miért reagált volna rá így? Túl sok a megválaszolatlan kérdés...

-Szia. Leülhetek?-lépett mellém valaki és a mellettem levő székre mutatott. Nem néztem föl, nem volt kedvem, inkább csak aprót biccentettem. Hallottam a szék nyikorgását, ahogyan ráhelyeződik valakinek a testsúlya. Óvatosan odapillantottam és csodálkozásomban még a számat is eltátottam. Will volt az. Göndör haja az arcába hullott, így nem engedte láttatni smaragdzöld szemeit, a nyakán az ér megfeszült, miközben kinyújtózott. Olyan mesebelinek tűnt. Még sosem éreztem ilyet, ha valaki a közelemben volt. Lepkéim életre keltek a gyomromban és szaporábban kellett vennem a levegőt. Hm...fura. Szokatlan ez az érzés. Teljesen megváltoztam volna?

*

Az egész napot egyedül töltöttem, nem volt bátorságom odamenni Tökmaghoz, hogy bocsánatot kérjek tőle. De ő sem kereste a társaságomat. Jó, tudom, hogy durva voltam vele, de nem tehettem róla, vagyis...igen. A baj az, hogy nem bírom irányítani az érzéseimet és visszafogni magamat, anélkül bántok meg valakit, hogy azt észrevenném. Ezt is utálom magamban.

Amint hazaértem anya hálószobája felé rohantam. Amint beléptem, olyan fogadott, amit inkább nem akartam látni. Az ágyban nemcsak anya volt...egy férfi is. Nem ismertem. Hitetlenkedve bámultam a francia ágyon meztelenül fekvő felnőttekre, akik úgy tűnt, ugyanúgy meglepődtek, mint én. A szívem szakadt bele, hogy ezt láttam. Ez...gyomorforgató. Nem jött ki hang a torkomon, hanem dühösen átrohantam a szobámba és becsaptam magam után az ajtót. Lehetne ez a nap ennél borzalmasabb? Rajtakaptam anyát, hogy éppen...khm, szóval. Ez mindig is egy kényes téma volt. Természetesen randizgatott New York-ban is, de sosem volt kitartó kapcsolata, apa óta. Kár, hogy ezt így kellett megtudnom. Fájt, bevallom. De eddig is annyira sok minden sebzett már meg, hogy még egy emlékkép már meg se kottyan. Egyre több teher nehezedik a vállamra, és bár még elbírom, nem tudom, hogy mennyi ideig fogom még tudni elcipelni. Túl sok rossz történik velem, ezért nem egyszer megfordult már az öngyilkosság gondolata a fejemben, de semmi több. Soha nem voltam annyira önző, hogy meg is kíséreljem. Ahhoz túlságosan szeretem azt a kevés embert, akik közel állnak a szívemhez. Annyira csekély a száma azoknak, akikben megbízok, túl makacs vagyok és zárkózott. Nehezen nyílok meg, nem sok embernek van türelme, ahhoz, hogy kivárja, amíg meg nem tud rólam minden eddigit, éppen ezért van ilyen kevés barátom.

Az ágyamon háttal feküdtem és szótlanul meredtem az üres plafonra. Kócos hajam szétterült a párnán körülöttem, szám kiszáradt és nehézkesen vettem a levegőt. Gondolkodtam. Csak úgy általában. Egy kopogás zavart meg elmélkedésemben. Nem mozdultam, csak mereven folytattam a tevékenységemet. Hallottam, ahogy nyikordul az ajtó és léptek közelítenek az ágyam felé. Felültem és szembe néztem anyával. Rövid barna haja kócosan omlott a vállára, barna őzszemeivel aggódva vizslatott és a fehér köntösét viselte. Kezei remegtek, amint közelített, hogy fogjam meg azokat, de én gyengéden eltoltam. Nem akartam durva lenni, de most haragudtam rá. Nagyon. Ráadásul ezt a látomásos-dolgot is meg kéne beszélnünk.

-Sajnálom.-suttogta. Éreztem, hogy küszköd a könnyei ellen. Anya soha nem volt olyan, mint én. Tulajdonképpen szöges ellentéte volt nekem. Külsőleg, belsőleg, mindenhogy.

-Ne sajnáld. Tudod, hogy utálom. Inkább mesélj.-mondtam érzelemmentes hangon. Nagyot sóhajtott, majd leült mellém az ágyra.

-Először is. Az előbbit sajnálom, hogy látnod kellett. A férfi neve Simon és amióta itt vagyunk randiztunk párszor, ez pedig, nah, szóval tudod. Nagyon kedvelem őt. Azt szeretném, ha megismernétek. Rendes ember. Egy munkahelyen dolgozunk. Van egy fia, aki nálad egy fél évvel fiatalabb és elvált. És én tényleg nagyon kedvelem, de nem bírnám elviselni, ha utálnád az előbbi miatt. Ne haragudj!-szegte le a fejét. Jajj, ezt úgy utálom. Anya olyan ártatlan, őszinte és sebezhető, hogy nem nehéz megsajnálni. Tudom, hogy neki sem volt soha könnyebb az élete, de, ha tényleg kedveli ezt a Simont, akkor adok egy esélyt neki. Anya kedvéért.

-Rendben. Megismerkedem vele, de csak azért, mert úgy szeretlek.-mondtam nevetve és megöleltem. Váratlanul érte ez a hirtelen jött gesztus, de visszaölelt. Kezei még mindig remegtek és rázkódott a válla. Tudtam, hogy sír. Reszketett a szorításom alatt. Én erősebb vagyok lelkileg, de ez mindig is így volt. Simogattam a haját és próbáltam megnyugtatni.

-Köszönöm. Én is nagyon szeretlek.-suttogta és elhúzódott tőlem. Küldtem felé egy erőltetett mosolyt, csak, hogy megnyugodjon.

-Na, de mi van a látomásommal.-tereltem a témát. Erre elkomorult és megfeszült a teste. Mélyebben vett levegőt és száját egy vékony vonallá préselte össze. Ezzel megijesztett.

-Ez egy elég bonyolult dolog. Tudtam, hogy eljön ez a nap is. Amikor meg kell tudnod ezt is. De még nem állok rá készen, hogy elmondjam neked, de kénytelen leszek.-sóhajtott. Á, egy újabb titok.

-Mennyi dolog van még, amit nem mondtál el nekem a múltamról hm? Meddig fogsz még titkolózni? Mikor leszel velem őszinte? Mi ez az egész? Teljesen össze vagyok zavarodva!-emeltem fel a hangom, mire láthatóan megszeppent. De most nem szántam meg. Elegem van, hogy sosem tudok, semmiről, ami velem kapcsolatos.

-Sajnálom.

-Ne, kérlek ne! Inkább magyarázd el!-utasítottam keményen. Egy újabb reményvesztett sóhaj szökött ki ajkai közül és erőtlenül fogta meg a kezem. Elakartam rántani, de szemeivel szinte könyörgött, hogy ne tegyem. Így becsuktam a szemeim, megpróbáltam lenyugtatni magam. Elszámoltam háromig, mikor újra kinyitottam őket és vártam. Vártam, hogy elmondja a teljes igazságot.

-A látomásodban magadat láttad ugye?-kezdte bizonytalanul, mire aprót bólintottam.

-Szóval az nem te voltál. Hanem egy valós személy, aki eddig Párizsban élt, de ő a testvéred. Az ikertestvéred.-vitte le a hangját a mondat a végén. Hogy mi? Azt hittem, hogy elájulok. Még egy testvér? Még egy titok? De egy ikertestvér. Hogy titkolhatta ezt el előlem idáig?

-Hogy voltál képes ezt eddig eltitkolni előlem?-rivalltam rá. Megrándult, arckifejezése szánakozóvá és csalódottá vált.

-Saj...-kezdte, de félbeszakítottam.

-Ne! Ki ne mond még egyszer azt a szót, mert nem tudom mit csinálok! Hogy tehetted ezt velem? És mi az, hogy csak eddig élt Párizsban? És miért volt róla látomásom?-hadartam dühösen.

-Kicsim, tudom, hogy ez nehéz. De kérlek hallgass meg! Nem azért nem mondtam el, mert nem akartam, hanem, mert nem tehettem. Apáddal állapodtunk meg ebben. Igazából megfenyegetett, amikor megszülettetek. Tudod, bűnöző volt. Nem szólhattam és, ha meg is szegtem volna, akkor sem tudtam volna, hogyan elmondani. A látomás meg valami ikertesós dolog. A szülészorvos felkészített minket erre is. Amikor apád meghalt, akkor gondolkodtam, hogy elmondom, de eldöntöttem, hogy csak, ha majd jelentkezik az első látomás. Azt pedig, hogy eddig élt Párizsban, úgy értettem, hogy ideköltözik. Ma éjjel érkezik. Mivel meghalt apád és az anyósomnál élt addig. Most ideköltözik. Nehéz lesz, tudom.-fejezte be. Engem pedig teljesen lesokkolt. Erőtlennek éreztem magamat. Ez a sok információ teljesen elszívta az erőmet. Ez túl sok volt egyszerre. Szóval, van egy eltitkolt ikertestvérem, aki ma ideköltözik. Hozzánk. Remek.

-Mesélj róla!-kértem halkan. Ez volt mindössze, amit kitudtam nyögni. A szemem sarkából láttam, hogy anya halványan elmosolyodik és megkönnyebbülve sóhajt egyet.

-Sophia Jillian Clarckson a neve. Ő született előbb, 10 perccel. Az egyetlen megkülönböztető jeletek, hogy neki kék a szeme, akárcsak apátoknak volt. Ezerszer jobb körülmények között nőtt fel, mint te, Párizsban. Apátokat bezárták a börtönbe, ezért egy milliomos, nagyon gazdag és előkelő úri családban nevelkedett. Az anyósomnál. Nem tudok róla többet sajnos. De van egy olyan sejtésem, hogy teljesen más, mint te.-mesélte. Magam elé képzeltem saját magamat, kék szemekkel, mosolyogva, egy báli ruhában, egy kastélyban. Olyan szürreális volt ez az egész. A csaj minden bizonnyal szöges ellentéte lesz nekem, annak ellenére, hogy az ikrem.

-Mikor érkezik?-kérdeztem halkan. Még mindig a sokk hatása alatt voltam.

-Fél óra múlva. Kimegyek érte a repülőtérre. Velem szeretnél jönni?-kérdezte. Megráztam a fejemet. Csalódottan kisétált a szobámból. Azt hiszem, hogy ezt egy darabig nem fogom feldolgozni. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogok viszonyulni Sophiához, de van egy olyan érzésem, hogy nem valami kedvesen. Felálltam és lesétáltam a földszintre. Colin és Lola a nappaliban voltak. Bátyám valami meccset nézett a TV-ben, húgom pedig az ölében aludt. Úgy nézett ki, mint egy kis angyal. Olyan gyönyörű. Halkan odaosontam hozzájuk és egy puszit nyomtam Colin arcára. Ijedtében megrezzent, de amikor meglátott, kuncogni kezdett. Vörösesbarna haját félrefésülte kék szemei elől és mosolyogva figyelte, ahogyan leülök mellé és átkarolom, majd hozzábújok a mellkasához.

-Tudom.-suttogtam halkan. Egy pillanatra abbahagyta simogatásomat a nyakamnál, de egy nagy sóhajtás után folytatta.

-Sajnálom.-mondta őszintén.

-Nem kell. Csak fura ez az egész. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom fogadni. Nem tudok, hogy örüljek, vagy inkább ne.-mondtam. Örültem, hogy elmondhatom valakinek, ami bánt. Erre mindig is a bátyám volt a legmegfelelőbb személy.

-Megértelek. Tudom, hogy ez most nehéz neked. De próbálj meg jó pofát vágni ehhez az egészhez! Neki is épp olyan furcsa lesz ez a helyzet, mint neked. Szerintem próbálj meg neki örülni, úgy könnyebb lesz.-tanácsolta.

-De miért mindig mindenhez nekem kell jó pofát vágnom? Olyan régóta csinálom már ezt Colin... És beleszakadok. Elegem van!-mondtam hevesebben.

-Hé, shhh! Minden okés lesz! Én mindig itt leszek neked, rendben? Számíthatsz rám! És ne csinálj hülyeséget!-kaptam egy újabb puszit az arcomra.

-Köszönöm! Úgy szeretlek!-öleltem át szorosan.

-Én is húgi!-mosolygott. Lola is kinyitotta világító kék szemeit és elkiáltotta magát:

-Testvéri ölelés!-és a nyakunkba ugrott. Így ölelkeztünk hárman a kanapén, amíg meg nem halottunk egy krákogást a hátunk mögül. Hátranéztem és akkor megláttam Őt. Az ikertestvéremet.

4.fejezet

Reggel izgatottan ébredtem, hiszen ma megváltozok, legalábbis külsőleg. Kinéztem az ablakon és azt vettem észre, hogy vihar van, méghozzá nem is kicsi. A szél erősen fújt, az eső szakadt, dörgött az ég és villámok cikáztak mindenfelé. Fél 10 volt, ezért sietősen kiugrottam az ágyamból és felöltöztem a tegnapi ruhámba, majd felvettem a Converse táskámat és indultam is volna kifelé, amikor csöngettek. Gyorsan ajtót nyitottam az elázott barátnőmnek, aki bár itt lakik a szomszédban, még így is bőrig ázott.

-Szia Fanni.-köszöntem, mire biccentett, majd rámnézett.

-Csak nem képzeled, hogy így jössz el? Nem mehetünk így be egy bevásárlóközpontba!-szidott le és felrángatott a szobámba. A szekrényem előtt állt és kifelé dobálgatva a ruhákat állandóan azt ismételgette, hogy „Nem, nem nem, ez sem”. Már láttam, hogy kezdett elege lenni belőle, ezért megszólalt:

-Neked komolyan nincsen egy normális ruhád sem?

-Hát nem nagyon, ezek szerint.-húztam be a nyakam.

-Á, ez tökéletes lesz!-húzott elő egy New York feliratú felsőt ami hosszú ujjú volt, de a dekoltázsánál egy kicsit kivágottab a kelleténél.

-Nem én azt nem veszem fel!-tiltakoztam.

-De, ma én vagyok a főnök.-mosolygott, én pedig morogva, bementem a fürdőbe és átvettem a felsőmet. Csinos volt, de valahogy mégsem én voltam az, ez a póló, túl merész volt hozzám.

-Tök jól áll! Ne durcáskodj! Nemsokára indul a buszunk, úgyhogy még ezt is vedd föl!-dobott oda, egy csőfarmert.

-Kizárt! Nem hordok testhez álló cuccokat!-mondtam.

-Most már igen!-vigyorgott és betolt a fürdőbe, hogy vegyem fel. Megadtam magam, nem tehettem mást és egy teljesen új „Én” lépett ki onnan.

-Felvehetem a pulcsimat?-kérdeztem.

-Nem! Egy másikat, igen, mondjuk ezt!-adott a kezembe egy masnikkal díszített, gombos pulcsit.

-De ez anyáé!-tiltakoztam.

-Nem baj! Vedd föl!-utasított. Felkaptam, majd rá a kabátomat, a piros Converse-met és elindultunk egy esernyőt fogva a buszmegállóba. A buszon dobtam anyunak egy SMS-t a hol létemről, mire csak annyit írt vissza, hogy „Örülök :)”. Hát milyen anya az ilyen?

A Mom Park folyosóin sétálgattunk, amikor barátnőm felé fordultam:

-Na és, mi lesz a régi ruháimmal?-kérdeztem.

-Elajándékozzuk őket.-mosolygott és betért az egyik fodrászatba, így megakadályozva, hogy kinyílvánítsam nem tetszésemet.

-Szia kislány!-mosolygott rám egy pasas, aki a fodrászom lesz.

-Jó napot!-köszöntem.

-Gyere, megmossuk a hajadat!-mondta én pedig lehámoztam magamról a kabátot, meg levettem a táskámat és Fanni kezébe nyomtam. Odasétáltam a mosdatókagylóhoz és hátrahajtottam a fejem, majd hagytam, hogy a fodrász azt tegye velem amit akar. Megmosta hajamat, majd levágta a töredezett végeket. Utána beszárította a hajamat, így a hullámos, vörös hajam fényesen és illatosan omlott a vállamra. Még így is a derekamig ért, hogy egy kicsit levágtak belőle. Igazából tetszett, jól nézett ki. Megköszöntem, fizettem, majd kifelé indultunk.

-Mi a következő?-kérdeztem teljesen belelkesedve, mert ez tetszett.

-Megmondtam, hogy jól fogod érezni magad! Kozmetika-manikűr-pedikűr! Ez mind egy helyen.-mondta mosolyogva és berángatott az üzletbe. Ő is leült manikűr-pedikűrre, engem viszont először a kozmetikus vett kézbe. Legyantázott, mindenhol, amihez nagyon nem voltam hozzászokva, mert én csak borotvát használtam eddig. Ezért fájt, de kibírtam egy mukkanás nélkül, hisz ennél már volt sokkal fájdalmasabb dologban is részem. Utána az arcomat is lekezelte, majd a pedikűröshöz mentem. Ő megcsinálta a lábamon a körmeimet és megkérdezte, hogy milyen színnel legyen kilakkozva. Feketét választottam és kilakkozta, utána a kezem is ugyanerre a sorsra jutott. Már egészen tűrhetően néztem ki, de amikor Fanni bejelentette, hogy most a sminkes következik, megtorpantam.

-Ez nem jó ötlet. Utálom, ha kivagyok pingálva.-húztam a számat.

-Ne vágj pofákat! Most én mondom meg, hogy mi lesz veled! Kisminkelnek, aztán veszünk otthonra neked néhányat, mert úgy vettem észre, hogy nincsen.-mondta és berángatott a sminkeshez. Ráhagytam és tűrtem. Kihúzták a szemem alul, aztán felül is szemhéjtussal. Kaptam szempillaspirált is. Utána barnás-arany árnyalattal a szemhéjamat festették ki és tettek egy kis szájfényt is a számra. Alapozóval is telekenték az arcomat, majd elengedtek, végre.

-Jól nézel ki!-dícsért meg mosolyogva a barátnőm.

-A te érdemed, köszi.-feleltem.

-Most jöhetnek a ruhaboltok!-kiáltotta el magát én pedig nevetve követtem.

Nagyon sok ruhát vettünk, de a legtöbbet Fanni választotta. Ebédelni is beültünk a McDonald's-ba és utána egy báli ruhaboltba tértünk be.

-Fanni, minek?-sóhajtottam.

-Hát, szóval, mert decemberben lesz a téli bál, amit minden évben megrendeznek. És nekem sincs ruhám, meg neked se!-mondta.

-Á nekem fölösleges, nem megyek el rá!-tiltakoztam.

-Dehogy nem jössz! Ilyen nincs! Vagy jössz vagy jössz, választhatsz.-mondta vigyorogva én pedig a fejemet csóválva elnevettem magam és követtem a példáját, keresgélni kezdtem a szebbnél szebb ruhák között. Soha nem volt rajtam még ilyen. Kiskoromban se öltöztem soha hercegnőnek farsangon, hanem inkább valamilyen harcosnak vagy Indiana Jones-nak, vagy egy-egy híres rapper-nek. Nem tudtam, hogy milyen érzés lehet gyönyörű ruhában lenni és felsőbbrendűbbnek érezni magam mindenkinél. Nem ilyen volt a gyerekkorom, hanem kemény és fájdalmas. Soha az életemben nem volt még rajtam szoknya. Aztán megakadt a szemem egy fekete ruhán. Pánt nélküli volt, igazi báli ruha, nagy és abroncsos béléssel. Nem volt rajta semmi, csak egy vérvörös szalaggal volt átkötve a dereka és hátul egy masniban volt összekötve, ezen kívül sima, fekete anyagból készült és egy nagyon apró, ovális alakú vörös kő virított a mell részén, középen, állítva. Elbűvölt a különlegessége és csak egy darab volt belőle. Gondoltam, hogy ez az én ruhám, már ha a méretem.

-Mit találtál?-kérdezte mosolyogva felém fordulva a barátnőm és amikor meglátta a kezemben levő ruhát a torkán akadtak a szavak és tátott szájjal bámult rám.

-Te Jó Isten! Próbáld fel! Most!-terelt be a próba fülkébe én pedig nevetve, magamra húztam a ruhát és vidáman kezdtem el benne forogni a tükör előtt. A méretem volt. Tökéletesen ment a hajamhoz és körmömhöz. Mosolyogva léptem ki a függöny mögül és forogtam a döbbent barátnőm előtt.

-Jajj, gyönyörű vagy! Vedd meg, kérlek!-ölelt át én pedig mosolyogva bólintottam. Drága volt, de szerencsére, egész életemben gyűjtöttem és soha nem költöttem belőle semmit, ezért könnyedén megvehettem. Még egyet perdültem és mentem volna visszaöltözni, amikor valaki megszólalt mögülem. Az eladó volt az:

-Még soha nem láttam senkit, akinek ennyire jól állt volna ez a ruha!-mondta mosolyogva.

-Nagyon köszönöm!-feleltem döbbenten és visszaöltöztem az eredetibe, majd odaadtam a ruhát az eladónak.

-Tudod mit? Kapsz rá 15% kedvezményt!-mosolyogtt és lehúzta a ruha árából.

-De-de-de...-dadogtam.

-Semmi de! Megérdemled!-felelte és boldogan nyomta a kezembe a kifizetett ruhát.

-Nagyon köszönöm!-néztem rá hálásan és visszasétáltam Fannihoz, aki éppen próbált valamit. Amikor kilépett teljesen elámultam.

-Azta!-böktem ki. Egy sötétzöld ruha volt rajta, ugyanolyan fazonú volt, mint az enyém. Sárga csíkok voltak a legalján, amik gyönyörű kontrasztot alkottak a sötétzöld selyemmel. A ruha kiemelte szőke haját és hatalmas barna szemeit.

-Na milyen?-kérdezte idegesen.

-Gyönyörű, úgyhogy most én mondom azt, hogy vedd meg!-vigyorogtam, ő pedig boldogan tett eleget kérésemnek és máris tovább mentünk egy üzlettel. Egy cipőboltba mentünk be. Én egyből a bakancsokat kezdtem el nézegetni, de barátnőm tovább tángatott, az elegáns cipőkig.

-Na nem! Erre már nem veszel rá! Bocs, de én nem járok magassarkúban!-próbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de nem engedett.

-Nyugi, Ever! Nem kell magassarkúban járnod, de a bálra nem mehetsz Converse-ben! Vagy így gondoltad?-kérdezte.

-Hát, igen.-vágtam rá, mire hatalmas nevetésben tört ki, majd hirtelen elkomorodott.

-Felejtsd el és válassz a ruhádhoz egy cipőt!-torkollt le és ő már neki is látott, így én is kénytelen voltam. Megláttam egy fekete magassarkút, felpróbáltam, jó volt, úgyhogy indultam a pénztárhoz, hogy kifizessem. Fanni egy zöld cipőt is talált, úgyhogy ő azt vette meg.

-Van kedved beülni egy filmre?-kérdezte kedvesen.

-Ja, menjünk!-feleltem mosolyogva. A csomagjainkat betettük egy megőrzőbe, majd vettünk popcornt-t és két kólát, aztán beültünk a Végzet Ereklyéire. Nagyon jó volt és élveztük is.

Olyan este 6 óra körül haza is keveredtünk és megbeszéltük, hogy ma Fanni nálunk alszik. A vihar még mindig nem állt el, ezért behúzódtunk a szobámba. Első dolgunk az volt, hogy kirámoltuk a ruhásszekrényemet és megbeszéltük, hogy mit hagyok meg és mit adományozunk el. Nem volt otthon még senki, ezért nyugodtan dolgozhattunk nyitott ajtónál. Bekapcsoltam egy kis zenét, az könnyíti a pakolást (legalábbis nekem). Barátnőm csak egy nagy pulcsit és buggyos gatyát engedett megtartani, aztán bepakoltuk az újonnan megvásárolt dolgokat a szekrénybe.

-Nem uncsi neked a falad?-szólalt meg Fanni, amikor már a babzsákfotelekbe ültünk.

-Nem tudom. Miért?-kérdeztem.

-Mert túl üres. Festhetnék rá néhány mintát!-ajánlotta fel.

-Komolyan? Tudsz festeni?-néztem rá kérdőn.

-Aha, már 3 éves koromban kiderült, hogy különös tehetségem van a rajzolálshoz és a festéshez.-felelte.

-Hát, én benne vagyok! Mondjuk holnap?-kérdeztem, mire izgatottan bólintott.

-Kérhetek egy ceruzát meg egy papírt?-kérdezte.

-Persze.-mondtam és a kezébe nyomtam a kért eszközöket. A papírt négy felé osztotta, majd rajzolni kezdett. Mintákat, képeket, egy részletet New York-ról, egy színpadot, rajta egy lánnyal, aki zongorázik és énekel, majd a másik két falra különböző szavakat irkált. Az egyikre: Music, Dance, Friends. A másikra pedig:Love, Possibble, Pop Star. Nem értettem.

-Ez mi?-kérdeztem.

-A szobád terve. Ezek a különböző falak és mindegyikre jut valami. Így fog kinézni. Tetszik?-nézett rám reménykedve.

-Persze, nagyon szép!-bólintottam elismerően, aztán eszembe jutott valami.

-Ezen a téli bálon táncolni is kell?-kérdeztem, reménykedtem, hogy a válasza egy”nem” lesz, de sajnos csalódnom kellett.

-Ez természetes.-válaszolta.

-Fiúval?-kérdeztem még mindig feszülten.

-Aha. Kötelező. De miért akadsz ki ennyire, hisz régen ráncoltál!-mondta értetlenül.

-I-igen, csak, hogy nem ilyet én hip-hop-oztam!-feleltem reményvesztetten.

-Óóó! Hát a bátyád biztos tud, kérd meg őt, hogy segítsen megtanulni!-vetette fel, én pedig hálát adtam az égnek, hogy ilyen okos barátnőm van, mivel Colin tud.

-Köszi az ötletet.-feleltem mosolyogva, aztán eszembe jutott valami, már megint.

-Ja igen. Fanni, holnap Colin-nal úgy terveztük, hogy csinálunk egy klipet az új számomhoz, nem akarnál benne lenni?-kérdeztem reménykedve.

-Még szép. Milyen kérdés ez! Köszi! De hallani akarom, most!-mosolygott. Odasétáltam szeretett hangszeremhez, majd eljátszottam neki a „Be Yourself-et”. Megfordultam a széken és láttam, hogy könnyezik. Meghatódott. Jó érzéssel töltött el, hogy ilyen hatással tudok lenni a zenémmel az emberekre.

-Értetted?-kérdeztem,mert nem hittem el, hogy ennyire kiértené a szöveget.

-Részben. De olyan gyönyörű a játékod, a hangod és a hangulata a dalnak, az érzékenyített el egy kicsit.-magyarázta.

-Szóval tetszett?-kérdeztem mosolyogva.

-Nem kérdéses. Imádtam!-ugrott a nyakamba.

-Köszi, jól esik!-feleltem.

-Figyu, a bácsikámnak van egy pizzázója, itt a Rózsa-dombon. Játszhatnál ott esténként, pénzért!-vetette fel.

-Jajj, nagyon köszi a lehetőséget, de azt hiszem, hogy nem. Még nem érzem magam késznek rá, nem lépnék fel közönség előtt.-ráztam a fejem.

-Oké, te tudod. De gondold meg. Az a kapu mindig nyitva áll előtted, ha úgy adódna.-mondta.

-Köszi, tényleg. -Egyébként nincs neked valami beceneved?-kérdeztem mosolyogva, mire enyhén elpirult.

-Ami azt illeti, de. Tökmag, a termetem miatt.-felelte szégyenlősen, mire elkuncogtam magam.

-Oké, ezentúl Tökmag leszel.-kacsintottam, mire nevetve megvonta a vállát.

Olyan hét óra körül anyáék is megérkeztek. Amikor lementünk nekik ajtót nyitnunk, döbbenten bámultak rám mind a hárman.

-Ever, te vagy az?-kérdezte Colin.

-Igen.-mosolyogtam.

-Azt a rohadt élet!-kiáltotta el magát a bátyám, mire elpirultam.

-Nem tetszik?-kérdeztem csalódottan.

-Dehogynem, hiszen gyönyöű vagy! Nagyon köszönjük Fanni, hogy végre megtaláltattad vele, hogy ki is valójában!-hálálkodott anyu, aztán megölelt mind a kettőnket. Lola a nyakamba ugrott és Colin is megölelt, majd a fülembe súgta, hogy „Végre”. Meglepett, de örültem neki. Vacsoráztunk, aztán Fanni, Colin és én megnéztünk egy akciófilmet, utána pedig barátnőmmel az ágyban beszélgettünk egy kicsit, amíg el nem nyomott mind a kettőnket az álom....

3.fejezet

Az éjszaka folyamán egész jól aludtam, ami nálam eléggé ritka. Viszonylag boldogan is keltem, mert már csak ezt a napot kell kibírnom csúfolódással. Bevallom kicsit félek, hogy milyen leszek, ha megváltozok, mármint kívülről, zavarni fog-e, hiányozni fog-e az az én, aki a pulcsikba volt beburkolózva. Őszintén? Fogalmam sincs. Talán egy kicsit, mert szokatlan lesz, de így lesz a legjobb. Lementem reggelizni, aztán felrohantam fogat mosni. A tegnapi nadrágomat vettem egy zöld pólóval és szintén a tegnapi pulcsimmal. A hajamat ugyanúgy hátrafogtam. A vállam még mindig sajgott egy nagyon kicsit, de már nem volt bedagadva. Bekötöztem a biztonság kedvéért. A hátamra dobtam a táskámat és nagyon meglepődtem, amikor kiléptem az ajtónkon a kertbe. Ugyanis Fanni állt ott és kedvesen megölelt.

-Te mit keresel itt?-kérdeztem csodálkozva.

-Öhm, hát tudod, kiderült, hogy a szomszédban lakok.-vigyorgott én nekem pedig tátva maradt a szám a meglepetségtől.

-Azta!-mondtam, erre pedig barátnőm elnevette magát, majd a karomnál fogva húzott egészen a buszmegállóig, ahol felszálltunk a buszra. Az utat végig beszélgettük, leginkább arról, hogy szomszédok vagyunk.

-Na és, holnap hánykor megyünk?-kérdeztem, miközben a buszról szálltunk le.

-Öhm, olyan 10 körül indulunk a Mom Parkba oké?-kérdezte, mire bólintottam.

Ebédszünetben, amikor Fannival vidáman falatoztunk és tervezgettük a másnapot, egy lány állt meg az asztalunknál. Vállig érő, szőke egyenes haja volt és szépen ki volt festve. Miniszoknyában és harisnyában volt meg egy csillogó pólóban és hatalmas magassarkúban. Kérdőn néztem rá, mire gonosz vigyorra húzta a száját.

-Szóval, te vagy az egyik új csaj!-állapította meg, de olyan hangosan, hogy mindenki felénk fordult és kísérteties csönd telepedett a helyiségre.

-Gratulálok, ahhoz képest, hogy szőke vagy egész jó a felfogásod!-feleltem szintén ugyanolyan hangerővel, mire az egész ebédlő felnevetett. Bocsánatkérően pillantottam barátnőmre, aki vette az adást, hisz neki is szőke haja volt, de nevetett, szóval nem bántottam meg.

-Hogy merészeled?-sziszegte még mindig hangosan.

-Hát így! Miért ki vagy te az angol kiráynő? Egyébként csak azért jöttél ide, hogy ezt elmond, mert ezt még én is tudom, köszi.-vigyorogtam pimaszul, mire újabb kacagás söpört végig az ebédlőn.

-Hehehe, nagyon vicces vagy.-morgott hangosan.

-Tudom, de nem viccnek szántam.-vigyorogtam és a diákok körülöttünk nem bírták abbahagyni a nevetést, ami rájuk tört minden egyes szavamnál.

-Kuss! Te meg állj fel!-mutatott rám, miután az egész terem elhalkult és ijedten bámulták tovább a jelentet. Hanyagul vállat vontam és eleget tettem a kérésének. Feálltam, vele szemben.

-Mostár mondhatod!-vigyorogtam pimaszul a képébe. Ő erre gúnyos mosolyra húzta a száját és lerántotta rólam a kapucnimat, így felfedte az egész arcomat, a hajamat és a vágásomat is. Kihúzta a gumit a hajamból és hatalmas nevetésben tört ki, de rajta kívül senki más nem nevetett. Csak mindenki bámult, letaglózva én pedig megbántva néztem a lányt.

-Hagyd békén, Anna!-állt föl egy fiú. Zöld szeme volt és sűrű göndör, barna haja. Szemeivel engem nézett és bocsánatkérően figyelt. Kifejezetten jóképű volt, magas termetével.

-Jajj, Will, ne szállj a védelmére ennek a kis ronda békának! Csak azért, mert Te is és Ő is amerikaiak vagytok, nem kell megvédened és a szárnyaid alá venned őt!-rivallt rá, ezek szerint Anna.

-Pofa be! Takarodj el tőlem!-ordítottam a csajra, aki megszeppenve nézett rám, majd az orrát felhúzva kisietett az ebédlőből. Az emberek még mindig engem bámultak tátott szájjal.

-Mit bámultok?-rivalltam rájuk, mire mindenki ijedten visszatért a kajája elfogyasztásához. Én gyorsan magamra húzam a kapucnim és szégyenkezve ültem vissza helyemre. Azért a titokzatos fiú felé fordultam, aki a védelmemre kelt, Will felé. Még mindig engem nézett. Eltátogtam neki egy „köszi”-t, ő pedig mosolyogva biccentett. Erre elpirultam, de még időben visszafordultam Fanni felé. Olyan érzés járta át a testemet, amikor csak rágondoltam, amilyet még sosem ismertem. Különleges bizsergést, megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem iránta. A bátyám hangja rázott vissza a valóságba.

-Hugi, jól vagy?-kérdezte aggodalmasan.

-Persze.-feleltem mosolyogva.

-Ne haragudj, hogy nem avatkoztam közbe. Csak nem rég jöttem be, akkor amikor az a fiú beszélt.-ismertette a helyzetet.

-Semmi gond. Meg tudom magamat is védeni Colin, ezt te is tudod.-mosolyogtam rá.

-Igen, de köttelességem.-mondta bűnbánóan.

-Jajj, bátyó! Felejtsd el!-ütöttem bele a vállába, mire ő is elvigyorodott és egy puszit adott a fejemre, majd visszasétált az asztalukhoz.

-A bátyád nagyon jó fej és szeret téged.-mosolygott rám Fanni.

-Ja, tudom.-mondtam és visszatértem a kajámhoz.

A nap eltelt valahogy, aztán már azon kaptam észhez, hogy otthon vagyok és tanulok. Jobbnak láttam megcsinálni a lecókat pénteken, hogy a hétvégét végigpihenhessem, ezért így is tettem. Miután elkészítettem mindent, leültem a zongorához és előkotortam a megkezdett dalaimat, amiket írtam. Öt saját dalom volt, amit én írtam és rengeteg megkezdett, ezért nekiláttam az egyikhez. Zongoráztam, majd miután kész lett a zene, nekiláttam a szöveghez. Izzadtam és koncentráltam. Négy órán keresztül egy helyben ültem és „dolgoztam”. Végül megszületett a saját dalom „Be Yourself” címmel. Illett rám, magamról írtam. Elhatároztam, hogy vasárnap megkérem Colin-t, hogy segítsen klipet forgatni, ilyet még úgy se csináltunk, meg amúgy is műszaki zseni is. Befejezésként eljátszottam a dalt még egyszer és egyre jobban beleszerettem. Kopogtak, majd a bátyám lépett be rajta. Leült mellém a zongoraszékre és azt kérdezte:

-Dalt írtál?

-Igen. Miért?-kérdeztem mosolyogva.

-Mert akarom hallani.-felelte, mire megadtam magam.

-De figyelmeztetlek, hogy nem lett jó!-mondtam neki, majd belekezdtem. Élveztem, ahogyan puha ujjaim simogatják a billentyűket és hangom betölti a szoba minden egyes szegletét. Lenyomtam az utolsó hangokat és kiénekeltem az utolsó szavakat „Just be yourself” és a dal befejeződött.

-Na? Milyen?-néztem kérdőn a bátyámra.

-Magadról írtad?-kérdedzte egy kis idő után.

-Khm, részben. Miből jöttél rá?

-A szövegből és a dal hangulatából.-válaszolta, majd újra megszólalt.

-Gyönyörű volt.-felelte és egy puszit adott az arcomra.

-Köszi.-feleltem. Tudtam, hogy mire érti a hangulatot. Szomorú volt, méghozzá nagyon. Az elején lassú és fájdalmas, majd kirobbanó és szomorú.

-Fel kéne töltened YouTube-ra.-adta az ötletet.

-Áh, nem. Nem vagyok olyan.-pirultam el.

-De ezt muszáj! Kérlek Ever! Akarom, hogy minden ember, aki meghallgatja ezt érezze, amit én, itt belül! Kijár ez mindenkinek! Csinálok egy klipet!-vetette fel én pedig elnevettem magam és odabújtam hozzá.

-Jajj Colin! Köszönöm! Egyébként pont erre akartalak kérni, hogy vasárnap csinálj nekem egyet oké?-néztem hálásan.

-Persze. Neked bármit hugi! És ha gondolod hozz valakit, akit beleteszünk a klipbe!-mondta, majd kiment a szobámból én pedig elmosolyodtam, mert már is tudtam, hogy ki lesz az a valaki.

Vidáman mentem le a konyhába, hogy egyek valamit vacsorára.

-Anya hol van?-kérdeztem a húgomtól, aki éppen a müzlijét ette. Nem lepődtem meg, hisz négy éves kora óta teljesen önálló.

-Öhm, kapott munkát és most ott van.-felelte én pedig meglepődtem.

-Milyen munkát?-kérdeztem gyanakodva.

-Most pincérnő egy nagyon jól fizető étteremben. Ja meg Colin is dolgozni fog, diákmunkában a Starbucks-ban, így eltudunk élni, biztosan.-mosolygott Lola. Megdöbentett a hír, de örültem is neki, hogy most minden rendben megy. Tisztában vagyok vele, hogy nekem is munkát kellene vállalnom, csak még nem jutott eszembe semmilyen jó állás. Csináltam magamnak egy szendvicset és felsétáltam a szobámba. Bekapcsoltam a gépemet és felmentem Facebook-ra, ahol 4 barátfelkérésem érkezett, egy Fannitól a másik 3 pedig néhány osztálytársamtól. Mindenkit visszajelöltem, majd megakadt a szemem egy hirdetésen. Budán, egy lemezboltban eladót keresnek. Rögtön rákattintottam és elküldtem a jelentkezésemet. Ez a nekem való munka! Zenével kapcsolatos és még fizetést is kapok, azért, amit szeretek. Lezuhanyoztam, majd bekapcsoltam a TV-t, hogy nézzek valami sorozatot. A CSI helyszínelőknél maradtam, ami eltartott 11-ig. Akkor a gépem jelzett, tehát e-mailt kaptam. Izgatottan vettem az ölembe a készüléket és nagy örömömre vettem észre, hogy behívtak hétfőre, mert nem is volt más jelentkező, enyém az állás. Szóval hétfőn, délután 4-kor kezdek. A fizetése nem nagy cucc, de megteszi, sőt nem is kevés. Boldogan dőltem be az ágyamba és vártam, hogy elaludjak, aminek nemsokára el is jött az ideje....

2.fejezet

Lihegve ébredtem föl az éjszaka közepén. Már megint rémálmom volt. Kikászálódtam az ágyból, magamra vettem egy pulcsit, majd kimentem az erkélyre. Beszívtam a hűvös levegőt és már mentem is volna vissza, ha nem vettem volna észre a tetőt, ami most olyan közel volt hozzám. Felpattantam a korlátra és onnan felmásztam a tetőre. A hátamra feküdtem és úgy kémleltem az eget. A csillagokat, amiket a szememmel összekötögettem, hogy csillagképet kaphassak belőlük. Régen mindig ezt csináltam, ha rosszat álmodtam. Kimásztam a tetőre és néztem az eget, csak úgy. Miután megnyugodtam, visszaosontam a szobámba és az ágyamra dőlve, visszaaludtam...

Reggel 6-kor keltem. A kificamodott vállam még mindig fájt, de már úgy, hogy mozgatni se bírtam, ezért lementem a konyhába. Anya már javában dolgozott, legalábbis sütött-főzött.

-Jó reggelt Ever!-köszönt.

-Jó reggelt! Hol találok jeget?-kérdeztem.

-Miért kéne?-ráncolta össze a szemöldökét.

-Mert még New York-ban kificamodott a vállam és nagyon fáj, meg még most is be van dagadva.-mondtam, kihagyva az apró részletet, hogy hol is szereztem. De úgyis tudja.

-A hűtőben.-sóhajtotta én pedig előkerestem és vállamhoz tettem. Felszisszentem, ahogy a hideg hozzáért a felforrósodott testemhez.

-Ever, azt szeretném, ha most megváltoznál, jó irányba. Szerencsére egy jobb környéken élünk, nem akarom, hogy itt is bunyókba meg hasonlókba keveredj! Kérlek!-nézett mélyen a szemembe és látszott, hogy komolyan gondolja.

-Nem kérheted, hogy változzak meg!-förmedtem rá.

-Nem is teljesen ezt kérem, csak inkább azt, hogy mutasd meg, aki vagy.-felelte és visszafordult a kaja készítéséhez.

-Készülölődj! Nyolcra viszlek suliba!-utasított én pedig felrohantam az emeletre. Az ablakot hatalmasra kitártam és éreztem, hogy a levegő már fagypont alá süllyedt. Megborzongtam. Elmentem a fürdőbe, megmostam a fogam és visszamentem a szobámba. Egy buggyos hosszú farmernadrágot, meg egy fekete, denevérszárnyú felsőt vettem. Hozzá a fekete conversemet, meg a hatalmas, fekete, kapucnis pulcsimat. A hajamat egy copfba kötöttem és eltűrtem, hogy ne látszódjon. A kapucnimat a fejembe húztam és egy hatalmas sállal takartam el az arcomat, de úgy, hogy csak a szemem meg az orrom látszódott ki. Az arcomon egy hatalmas és nagyon mély vágás van, amit lehetetlen eltakarni, de ez a sál most segít. A sebet egy kés okozta, szintén az utcán. A vállam hatalmasra dagadt és be is lilult. Még mindig fájt, mozgatni is alig bírtam, így hát fogtam egy fáslit és még bekötöztem, hogy tartsa is valami és így mindjárt jobb volt. A másik vállamra dobtam a táskámat és lerohantam a földszintre.

A két tesóm meg anya már rám vártak. Kimentünk a kocsihoz és elindultunk az új suli felé. Semmi kedvem nem volt újra beilleszkedni. Nem vártam el, hogy befogadjanak, semmi szükség rá. Már megszoktam, hogy utálnak és csúfolnak, csakhogy a régi sulimban többen szerettek, mint utáltak, még így is. Kiszálltunk a hatalmas, kék épület előtt és négyen elindultunk befelé az iskolába. Mindenki minket bámult és nevettek is, de csak rajtam. Colin már épp rájuk akart ordítani, hogy hagyjanak békén, de rászóltam:

-Minden oké.-mosolyogtam, ő pedig gyengéden átkarolt és egy puszit nyomott a fejemre. Ismét elmosolyodtam. Beértünk az igazgatóiba, ahol tanárok, titkárok és takarítók rohangáltak. Mindenki sietetett valahova. A folyosók az iskolában színesek voltak és vidámak, ebben a helyiségben, ami valószínűleg a tanári, minden szürkének és élettelennek hatott. Olyan mintha itt megfagyott volna a levegő és minden más. Beléptünk az igazgatói irodába, ahol egy szakállas ember fogadott bennünket.

-Á, jó napot! Bizonyára önök a New yorkiak. Üdvözöllek benneteket az iskolában! A nevem Kis Gergő és én vagyok ennek a csodálatos intézménynek az igazgatója!-nyújtotta a kezét először a húgomnak:

-Lola Clarckson.-mondta és kezet rázott vele, aztán a bátyám következett.

-Colin Clarckson. Végül pedig én jöttem.

-Te lány vagy, gyermekem?-nevette el magát, bennem pedig megfagyott a vér és ökölbe szorultak a kezeim. Colin ezt észrevette és megszorította az ökölben lévő kezemet, mire végre kiengedtem. -Ever Clarckson.-ráztam meg a kezét. Nem esett jól, hogy azt mondta, meg tudtam volna ütni. Nem találtam szimpatikusnak az igazgatót, valami nem volt vele rendben.

-Tehát, ahogy hallottam.-kezdett újra bele Gergő bácsi.

-Lola 6 éves, elsőbe megy, ami másik épület itt mellettünk, hiszen az az általános iskola része az intézménynek. Colin 18, tizenkettedikbe, Ever 17, tizedikbe. Lolácskát átkísérem az anyukájával, nektek pedig itt van a mai terembeosztásotok és az órarendetek.-nyomott a kezünkbe Colin-nal egy-egy papírt és kiviharzottak a helyiségből, mi pedig tanácstalanul léptünk ki az ajtón és álltunk neki keresni a termünket. Colin viszonylag hamar megtalálta az övét, én pedig tovább keresgéltem.

-Segíthetek?-jött oda hozzám egy rövid, szőke hajú, mosolygós lány.

-Ami azt illeti, igen. Nem tudod véletlen, hogy hol van Horváthné Farkas Tímea osztálya?-olvastam fel a papírról.

-Dehogynem. Én is oda járok!-mosolygott és már el is indult előttem én pedig csak lemerevedve álltam.

-Gyere már!-intett én pedig utánarohantam.

-Na és új vagy?-kérdezte.

-Igen. New York-ból jöttem.-feleltem ő pedig eltátotta a száját.

-Te jó ég! De jó! Szeretted?-kérdezte teljesen felvillanyozva.

-Igen.-mosolyogtam. Ez a lány egész szimpatikusnak tűnik.

-Jajj, ne haragudj! De illetlen vagyok, hisz be sem mutatkoztam! Nagy Fanni.-nyújtotta a kezét. -Örülök. Ever Clarkson.-ráztam meg.

-Szép neved van.

-Köszi.-feleltem. Megérkeztünk az osztályba, ahol a hatalmas hangzavarból, néma csönd támadt és néhányan nevettek rajtam, de nem zavart. Megszoktam. Bejött az osztályfőnök, bemutatott mindenkinek és elkezdődött az óra. Miután vége lett mindenki kitódult a teremből, csak én ültem megmerevedve.

-Minden rendben?-kérdezte Fanni.

-Persze, csak elbambultam.-feleltem és felálltam, hogy kimenjek a folyosóra.

-Délután tanulhatnánk együtt.-ajánlotta fel újdonsült és egyben legelső barátnőm.

-Jól hangzik.-mosolyogtam vissza rá.

-A gond csak az, hogy nálunk festenek.-húzta el a száját, nekem pedig leesett, hogy most nekem kéne áthívnom. Ilyen még soha nem történt, de azért megtettem:

-Hát te is átjöhetsz, ha gondolod.

-Komolyan?-csillant fel a szeme én pedig bólintottam.

-Köszi!-ugrott a nyakamba, amitől nagyon meglepődtem és tehetetlenül visszaöleltem. Igazából jól is esett.

-Akkor suli után rögtön mehetnénk is hozzátok, persze, ha nem gond.-mondta teljesen belelkesülve. -Oké.-adtam meg magam.

Elmentem a mosdóba, mert úgy éreztem, hogy leesett a vállamról a kötés. És igazam volt. A nyirkos helyiségben lecseréltem és lehűtöttem egy kis vízzel. Majd nekitámaszkodtam a hűvös falnak és lecsúsztam az mentén egészen a földre. Visszatettem a kapucnim és a hatalmas sálam, hogy eltakarjam az arcomon levő vágást, végül az álcámat és kiléptem a folyosóra. Hideg volt és fáztam. Nem akartam emberek közelébe menni, egyszerűen csak mindenkit elakartam taszítani magamtól, pedig nem is volt rá talán okom. Mindenki nevetett rajtam, aki elment mellettem, sőt volt olyan is, aki a barátnője fülébe súgott valamit, rámnéztek és....és nevettek. Nem hibáztatom őket, tudom, hogy nem vagyok odaillő, hogy hülyén nézek ki, de ez mind azért van, mert az egész testem tele van sebekkel, amiket nem akarom, hogy meglássanak. De talán még az is jobb lenne ennél, ha sajnálnának, pedig azt utálom. Nem tudom, hogy mi lenne, ha megnyílnék, talán jobb, talán rosszabb, de ezt nem lehet előre tudni. Ha lenne valaki, akit érdekelne, hogy milyen vagyok belülről, akkor talán, de csak talán megváltoznék és ledobnám az álcámat, de egyszerűen félek. Félek, hogy mi lesz ha, félek az emberek véleményétől és egyszerűen csak félek, magamtól. Fannival az egész napot együtt töltöttük és egész jól éreztem magam. A nap végén együtt mentünk ki a buszmegállóba, ahol Colin és Lola már vártak rám. Colin átkarolt, Lola a nyakamba ugrott, Fanni pedig megilletődve kémlelt bennünket.

-Ó, bocsi skacok.-tettem le a húgomat.

-Ő itt Fanni, a barátnőm, osztálytársak vagyunk. Ez itt pedig Colin, a bátyám és Lola, a húgom.-mutattam be őket egymásnak. Megérkezett a busz. Én csak szótlanul ültem az ülésembe görnyedve és próbáltam visszanyelni az előtörni készülő könnyeimet, amiket a vállam és a mai nap fájdalmai csalogattak elő. Aztán Fanni törte meg a csendet:

-Figyu, ha bármi baj van csak nyugodtan szólj, oké? Csak mert olyan szótlan vagy. Rám számíthatsz! Megbízhatsz bennem!-fordult felém, hatalmas, barna szemeivel.

-Köszönöm.-feleltem és ez tényleg nagyon jól esett. Lehet kitálalok neki, de csak talán. És itt egy újabb talán....

Leszálltunk a buszmegállónál és hazasétáltunk. Valami fájt legbelül, de hogy mi, azt én sem tudtam pontosan. Szúrt a szívem, sajgott a fejem, szédültem és nehezemre esett mennem. A vállamat még mindig nem éreztem, csak a helyén a múlni nem akaró fájdalmat. De kibírom. Rosszabb is volt már, sokkal rosszab.

-Biztos nem zavarok?-törte meg a csendet Fanni, amikor beléptünk a kapunkon. Rámosolyogtam. -Biztos. Benyitottunk. Anyu boldogan rohant felénk.

-Sziasztok, megjöttetek? Milyen volt az első nap?-rohant le minket rögtön. Aztán észrevette a mellettem álldogálló lányt.

-Anya, ő itt Nagy Fanni, az osztálytársam, együtt tanulunk, ha nem baj.-mutattam be neki. -Dehogyis! Nagyon örülök!-ráztak kezet, mi ketten pedig felmentünk a szobámba.

-Wow! Nagyon király szobád van!-csodálkozott.

-Kösz.

-Játszunk ˝kérdezz feleleket˝?-kérdezte kiváncsian, én pedig döbbenten és egyben értetlenül néztem rá.

-Hogy mit?

-Olyat, hogy én kérdezek valamit és te válaszolsz. Aztán fordítva, te kérdezel, én válaszolok. Így megismerhetjük egymást.-adta az ésszerű magyarázatot.

-Oké.-adtam be a derekam. Leültünk a babzsákfotelekbe és elkezdtünk játszani.

-Hol éltetek New York-ban?-kezdte.

-Khm..-köszörültem meg a torkom.

-A gettóban, egy eléggé szar környéken.-szegeztem le a fejem. Nem mertem a szemébe nézni, képtelen voltam rá. Ez szégyenteljes. Borzalmas és hirtelenjében minden erő kiment belőlem és mindenre képtelennek éreztem magam. Most mindenre válaszolok, őszíntén. És ha megérti és elfogad így, akkor igaz barátnők leszünk. Ha nem, akkor nem akarok belegondolni, hogy mi lesz. -Te Jó Ég! És soha nem támadtak meg?-kérdezte.

-De, sokszor. De megtudom magam védeni, 3 éves korom óta önvédelmet tanulok.-válaszoltam. -Sajnálom. Biztos voltak azért szép pillanataid is, ugye?-nézett rám szinte könyörgő szemekkel én pedig halványan elmosolyodtan.

-Igen, voltak.

-Bocsi, hogy szóba hoztam. Nem akartalak felzaklatni. Térjünk át másik témára, oké?-simogatta meg a kézfejemet. Nem tagadtam, felzaklatott és ez látszott is rajtam. Nem az ő hibája, nem tudhatta. Ő a gyönyörű és mesebeli amerikai álomra gondolt, pedig az nagyon kevés embernek adatik meg.

-Nem baj, hogy felhoztad, végül is erről szól a játék, nem?-kérdeztem, ő pedig bólintott.

-Kérdezz!-utasítottam és ő folytatta.

-Apukád kint maradt?-és újra nem tehetett róla, nem tudhatja, hogy milyen helyeken tapogatózik, milyen kínos részeken. De szerintem más rész nem is volt, csak kínos.

-Ami azt illeti, soha nem ismertem. De tudom, hogy most halt meg. De nem ismertem, ezért nem fáj és nem is érdekel.-adtam a kicsit fagyos választ, de nem akartam, hogy sajnáljon.

-Sajnálom. Nagyon tapintatlan vagyok.-fogta a fejét.

-Tényleg bocsi. A következő kérdést már fel sem teszem.-mondta.

-Semmi gond, nem vagy az, nem tudhattad. És tedd fel azt a kérdést, kérlek! Azt akarom, hogy ilyennek fogadj el, mert még senkinek sem sikerült a családomon és 4 emberen kívül.-kérleltem. -Okés. Miért öltözködsz így?-vonta kérdőre én pedig lehunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, de muszáj kiadnom magamból, el kell mondanom valakinek, akit még nem ismertem.

-Mert a testem nem olyan, hogy is mondjam, nem valami makulátlan.-adtam a nem túl pontos választ.

-Levennéd a pulcsid meg a sálad?-kérdezett tovább én pedig döbbentem meredtem rá.

-Azt akartad, hogy úgy fogadjalak el, ahogy vagy. De milyen is vagy valójában Ever? Kívülről, belülről tudni akarom!-mondta határozottan én meg belementem. Levettem a sálam, és kilátszott az arcomon a vágás, majd a pulcsimat is és az egész testemen levő, hegek, sebek. -Uramisten!-kapta a szája elé a kezét.

-Tudom.-szegtem le a fejemet.

-Ever, bontsd ki a hajad!

-Mi?-néztem rá értetlenül.

-Csak bontsd ki!-engedelmeskedtem.

-Ever, te...te..-akarta volna mondani de félbeszakítottam.

-Tudom visszatszítóan ronda vagyok, de ez van.

-Nem! Te gyönyörű vagy és különleges! És te ezt fel sem fogod! Fodrász kellene, egy kis smink, meg kozmetikus és maga leszel a tökély! Ja meg ruhák sem ártanának!-ordított rám és közben belenézett a szekrényembe. Teljesen ledöbbentem. Jól értettem amit mondott? Remélem, hogy igen. De ez...teljességgel hihetetlen! Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam. -Köszönöm.-suttogtam.

-Ugyan már!-legyintett mosolyogva.

-De a sebeim..-kezdtem volna tiltakozni, csakhogy félbeszakított.

-Azokkal nincs semmi baj! Így vagy jó. Csak azt a vágást az arcodról kell begyóógyítani és tökéletes.-felelte mosolyogva.

-Szombaton elmegyünk vásárolni meg hasonlók. Kibírod még a holnapot addig?-nézett rám. -Persze, születésem óta mást sem csinálok, csak tűrök.-nevettem el magam és ledobtam magam a babzsákfotelelmbe. Utána még sokáig beszélgettünk, aztán egyszer csak Fanni újra megszólalt:

-Zongorázol?

-Igen.-mosolyogtam bele, ahogyan elképzeltem az ujjaimat, a billentyűkön, ahogyan megszólaltatom a hangszert.

-Játszol nekem valamit?-kérdezte reménykedve.

-Nem, nem szoktam másnak.-adtam a rövid választ és azt hittem, hogy ennyivel meg is úszhatom, de hát tévedtem.

-Kérlek! Mindent tudok rólad már, ez a legkevesebb!-könyörgött.

-Hát jó, de csak egyszer. Mondj egy számot!-mondtam.

-Öhm, a Heart Attack-ot tudod Demi Lovatótol?-kérdezte. Bólintottam és odaültem a zongorához. Ujjaim megindultak a billentyűkön, majd lassan a hangom is csatlakozott hozzá. Nem izgultam, soha nem voltam lámpalázas, inkább csak izgatott, hogy tetszeni fog neki. Amikor hátrapillantottam, láttam, hogy Fanni táncol! Bulizott, az én zenémre. Jobb érzést még soha nem tapasztaltam és végül befejeztem a dalt. Barátnőm odarohant hozám és szorosan megölelt.

-Ez hihetetlen! Eszméletlen jól játszol, na és a hangod!-akadozott.

-Köszi.-feleltem vigyorogva.

-Ne nekem köszönd.-mondta én pedig még mindig vigyorogtam a sok dícséretre, amit a mai nap folyamán kaptam Tőle.

1.fejezet

Annyira idegesítő, ha az ősök soha nem mondanak el semmit neked, csak cselekednek. Az oka, hogy miért költözünk ilyen gyorsan az titok a szemünk előtt. Nem értem, hogy miért kell elhallgatni olyan dolgokat, amik ránk is vonatkoznak. Anya viszont ezen a napon, úgy tűnt, mint aki menekülni szeretne, jó messzire és méghozzá sürgősen.

-Ever, siess már!-kiáltott föl anya az emeletre, jelezve, hogy indulnunk kéne a reptérre. Utálok sietni! Gyors búcsút vettem a szobámtól, a háztól és anyuékhoz kiérve, bezártam magam mögött az ajtót. Nem értem, hogy miért kell elkötltöznünk Magyarországra! Jó volt nekem itt, New York-ban. Az egy dolog, hogy anyu onnan származik, de már elég régóta itt él, Amerikában, nem kéne visszamenni. A lényeg, hogy költözünk, ami nekem kicsit sem jön be, de sajna ebben még nem dönthetek. New York elég rossz részén éltünk, nagyjából a gettóban. Apukámat nem is ismertem soha, de valószínűleg fekete volt, mert nekem kicsit a kettő keveréke, olyan kreolos bőröm van. Hipergyorsasággal szálltunk be a taxiba, ahol Colin (a bátyám) és Lola (a húgom) közé préseltem be magam. Colin 18 éves, Lola pedig 6. Mire észbekaptam már a reptér előtt álltunk és pakoltunk ki a kocsiból. Szokásunk szerint most is késésben voltunk. Kikapkodtuk a bőröndöket és rohantunk a becsekkolásig, onnan pedig a biztonsági ellenőrzésig, majd a váróteremig. A repülőút egész jó volt, ugyanis végigaludtam, szerencsémre. Budapesten, a reptéren kedvetlenül ültem be, tesóim mellé a taxiba. Próbáltam magamra művigyort varázsolni, csakhogy anyu örüljön, de még az se ment. Tudom, hogy anyunak ez fontos és kicsit szégyelltem magam, hogy nem bírok örülni, annak ami van, hisz az egész életemben ezt tettem. Örültem és elfogadtam azt, ami van, márpedig az sose volt (enyhén szólva) felhőtlen. Az ok amiért most nem ment, az az volt, hogy fogalmam se volt, hogy miért költöztünk el, pont ide és ráadásul sürgősen. Anyára néztem, éppen a bátyám egyik divattjamúlt viccén nevetett, arcán ott éktelenkedtek a fáradtság és a meggyötörtség ráncai. Nehéz élete volt, 3 gyereket felnevelni, ráadásul egyedül? Amikor meglátta, hogy figyelem rámmosolygott, én pedig elkaptam a fejem. Ez a mosoly sem volt őszinte, gondterhelt volt és mintha nehezére esett is volna. Csak nem történt valami olyan, amiről nem tudok? Egy már akkor is biztos volt: anyának titka van....

Szótlanul szálltam ki az autóból, ahogyan megállt a kedves, takaros kis ház előtt. Nem tetszett ez nekem. Mindig is lakásban laktunk, rossz környéken, bosszantó szomszédokkal, lepukkant és büdös épületben. Nem hiszem, hogy most lett volna pénzünk venni, vagy bérelni egy ilyen szép családi házat, jó környékkel és látszólag kedves szomszédokkal, akik most ott álltak az új házunk előtt, süteménnyel a kezükben. Alapvetően örültem volna, de nem tettem. Túl szokatlan volt ez, túl idegen. Minden. A küszöbön álló mosolygó szomszédok, a vidám, sárga színekben pompázó ház, kis, virágos kertet körbevevő kerítés. Anya titkol valamit, ami nekem nagyon nem tetszik. Én ott álltam a meggyötört macinadrágomban, az elhordott conversemben és egy fekete pólóban, ami kiemelte, sovány felsőtestemet, ráadásul a fenekemig érő, most összekuszálódott hajamat kontyba kötötten. A kettő nem illet össze, mármint a boldogság meg én, nem ismertük egymást. Megragadtam a táskámat meg a bőröndömet és elindultam az ajtó felé. A küszöbön álló tömegnek odamotyogtam valami 'Jó napot!' félét és belöktem az ajtót. A házban, kellemes virágillat terjengett. Volt külön előszoba, ahol állt egy szék, egy fogas és cipőtartó szekrény. Továbbmentem, le se vetve a cipőmet. A nappaliban volt TV egy kis faasztal, két fotel, egy kanapé és még ott volt egy kandalló is a sarokban, ami kissé réginek hatott, dohos illatával és különös kör alakú formájával. A nappaliból üvegajtó nyílt a kis teraszra, ami a hátsó kertben kapott helyet. Minden volt ami egy teraszra kell, műanyagasztal, műanyagszékekkel és egy hintaággyal.Továbbhaladtam a nappaliból nyílt konyhába. Viszonylag nagy volt és minden ott volt, ami egy konyhához kell. Ennek anyu különösen örült, hisz imád főzni, csak a régi lakásban nem voltak meg hozzá a kellő lehetőségek, így maradtunk a mikróban melegített mirelitkajánál. Visszamentem a nappaliba, ahol felmentem a kissé nyikorgó, szőnyeggel leterített lépcsőn, ami a fenti szintre vezetett.Egy hosszú folyosó terült el előttem, két oldalán ajtókkal. Végigmentem a viszonylag üres folyosón és kinyitottam a bal oldalon levő, legutolsó ajtót és beléptem. Olyan látvány tárult a szemem elé, amit azelőtt csak a filmekben láttam. Egy szoba volt az. Eddig mindig a tesóimmal aludtam együtt. A jobb oldalamon egy íróasztallal, egy TV-vel és előtte két babzsákfotellel. A bal oldalon egy ruhásszekrény volt és egy hatalmas franciaágy. Szembe velem két ablak kipárnázott párkányokkal, amiken egy-egy forró csoki mellet lehet üldögélni, és a kettő között egy erkélyajtó, ami kivezetett a tiszta, friss levegőre. Valószínűleg az átlagos, normális lányok most az ágyra ugrottak volna, hogy megnézzék, hogy milyen puha, de én nem így tettem. Mert nem voltam átlagos. Nem, nem azért, mert többnek gondolom magam náluk, pont ellenkezőleg. Csak azért, mert sohasem viselkedtem úgy, mint egy lány vagy mint a lányok, úgy többségben. Soha nem voltam egy tucat, mindig egy voltam a tucaton kívül. Igaz soha nem ugráltam az ágyon, csak mert jól esett, vagy nagyon örültem valaminek, soha nem sírtam romantikus filmen, vagy könyven, soha nem barátkoztam lányokkal, soha nem hisztiztem körömlakkért vagy hasonlókért, soha nem vettem fel szoknyát, soha nem sírtam senki előtt, soha nem mutattam, ha valami fájt, soha nem mondtam azt bármire, hogy ˝cuki˝ és soha nem kentem rúzst a számra, de attól még lány voltam, ízig-vérig, ha akartam, ha nem. Most sem úgy tettem, mint egy normális lány, ahelyett, hogy ráugrottam volna az ágyra, vagy elkezdtem volna kipakolni, én kimentem azon az erkélyajtón és beszívtam az új, szokatlan környezet illatát. Lenéztem a nyugis utcánkra és elnéztem a házak felett és kémleltem a város fényeit, a horizontot, ahol már a nap lemenőben narancssárgára változott. Gyönyörű volt és nyugalmas, szokatlan, mint minden.

-Talán itt minden jobb lesz.-gondoltam.

-Talán minden megváltozik és boldog család leszünk. Talán....

Visszamentem a szobába, bezártam az erkélyajtót és kitártam az ablakot, had jöjjön be a friss esti levegő. Kopogtak az ajtón, pedig nem volt bezárva. Anya volt az. Egy dobozt tartott a kezében. -Megzavartalak?-kérdezte. Megráztam a fejem.

-Akkor jó. Itt a szintetizátorod.-tette le az ajtó mellé a dobozt.

-Köszi.

-Nincs mit.

-Anya?-kérdeztem, mire ő mosolyogva rámnézett, de megint hamis volt. Fájdalmas.

-Mit titkolsz?-kérdeztem, mire ő lefehéredett és nehezen köpte ki a szavakat.

-Miről beszélsz?

-Jajj anya! A vak is látja, hogy valami nincs rendben veled. Nem mosolyogsz tisztán! Ez csak álca. Sürgősen el kellett költöznünk. Miért? Zaklatott vagy és mintha valami fájna, de nem mondod el. Miért?-támadtam le.

-Sajnálom.-szegte le a fejét erőtlenül. Nekem meg megesett rajta a szívem.

-Nekem bármit elmondhatsz! Ígérem nem mondom el senkinek!-kérleltem, mire megtört.

-Hát jó. De neked is fájni fog.-felelte és leült az ágyam szélére.

-Egy hete kaptam a hírt.-kezdte.

-Hogy az apád meghalt.-mondta a könnyeivel küzködve. Nekem meg a torkomon akadtak a szavak. -De hisz nem is ismertem! Azt mondtad, hogy te se tudod, hogy ki az!-rivallatam rá.

-Hazudtam. De tudtam, vele neveltem Colin-t is.-mondta, de még mindig nem emelte rám a tekintetét.

-Hogy mi? Azt mondtad, hogy Colin-nal csak féltesók vagyunk, mert neki is más volt az apja. Nem is mutattál be neki! Mindvégig tudtad, hogy ki az és nem szóltál róla, soha nem is meséltél róla! Én meg beletörődtem, hogy apa nélkül nevelj fel, pedig ez másképp is lehetett volna.-vágtam a fejéhez és már a szememben nekem is megjelentek a könnycseppek, de letöröltem őket.

-Sajnálom. Nem mondhattam el. Ő kérte. Nem tudom pontosan, hogy miért. Csakis azért tartottuk a kapcsolatot, hogy leírhassam neki, hogy hogyan fejlődsz. Semmi másért. Szakítottunk a születésedkor. Három évig bírtuk, többre nem futotta. Aztán elment. Én tényleg sajnálom Ever! Nem tehettem ellene semmit, ráadásul mielőtt járni kezdtünk bűnöző volt!-mondta anyám és elbőgte magát. Én megszeppenve és ledöbbenve mentem oda hozzá és simogattam.

-Bocs, anya. Nem akartam...

-Nem tettél semmi rosszat.-felelte és felnézett rám.

-Haragszol?

-Már nem. Már megértettem.-feleltem.

-Szomorú vagy?-vonta kérdőre.

-Miért?

-Hogy meghalt.-mondta és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

-Nem. Számomra mindig is halott volt. Soha nem ismertem, de jó tudni, hogy még élt és érdeklődött felőlem. De anya. Miből tudtad megvenni ezeket itt, mind?-mutattam körbe a házon. Egy percig nem felelt, majd elárulta:

-Apád vagyonából. Nekem adták. Rengeteg pénz és értékes tárgy. Gazdag volt. A pénzből vettem mindent és a tárgyakat majd eladjuk.-mondta és felállt.

-Most pakolj ki!-mosolygott és kilépett a szobából. Valahol legbelült fájt, de elnyomtam és nekiálltam a pakolásnak. Először a szintimet vettem ki és felállítottam, majd beraaktam az üres sarokba, a komód mellé. Ráerősítettem a mikrofont és elétoltam a zongoraszéket. A ruháimat beletettem a ruhásszekrénybe. Még a felét se töltötte be. Nagyon kevés ruhám volt, nem éreztem szükségesnek többet, de most így a szekrényt elnézve, nem ártana. A pizsimet az ágyra dobtam és a papucsomat is alá tettem. A laptopomat az íróasztalra tettem, a telefonomat pedig az éjjeliszekrényre. Volt egy képem a barátaimmal, amit szintén oda tettem. Én vagyok középen és mind a két oldalamon 2-2 fiú áll, átkaroljuk egymást. Mi legjobb barátok voltunk így, öten. Máris hiányoznak. A kép a suli udvarán készült. Balra mellettem egy fekete hajú, kék szemű fiú áll, Kyle, mellette pedig egy barna hajú és barna szemű, Harry. Jobbra mellettem szőke hajú, kék szemű srác áll, Dave, mellette pedig barna hajú és zöld szemű, Greg. A legjobb barátaim. Volt egy bandánk is, ahol én szintiztem és énekeltem, Kyle basszgitározott, Harry dobolt és vokálozott, Dave szintén gitározott és Greg velem énekelt. Nem léptünk fel soha sehol, mert csak a magunk jókedvére csináltuk, más előtt nem is mernék énekelni. Nem gondolom magam valami hatalmas művésznek, aranytorokkal és tökéletes ujjátékkal, de egyet tudok, mégpedig azt, hogy szeretem ezt csinálni velük, illetve......szerettem.

Elmentem lezuhanyozni és élveztem, ahogyan a vízcseppek simogatják, hegekkel és sebekkel borított testemet. Sok bunyóba meg hasonlókba keveredtem még New York-ban. Hisz nem a legjobb helyen éltünk, enyhén szólva. Anyám mindig is önvédelemre tanított, 3 éves korom óta önvédelmet és mindenféle harcművészetet tanultam, mert szükség volt rá. Nem úgy nőttem fel, mint bárki más, de talán így jobb is volt. Táncoltam is e mellett, mert azt szerettem és azt is csak most, hogy elköltöztünk hagytam abba, de folytatni szeretném. Mondjuk erről a családomon kívül, senki sem tudott.

Felvettem a pizsim, ami egy fehér pólóból, amin a banda neve volt és egy bő, hosszú, kockás pizsamagatyából állt. A bandánk neve ˝Braves under the sky˝ volt, ami annyit tesz: Bátrak az ég alatt. Van története, de csak kis egyszerű. Egyszer éjszaka az erdőben sétáltunk, majd kiértünk egy tisztásra. Ott elkezdtünk énekelni és ott kezdődött az egész bandásdi. Ott kezdődött ez az egész, amit úgy neveznek: megnyugvás. Ugyanis a zenében nyugalomra leltem. Felvettem a papucsomat és már indultam is volna lefelé, ha nem csapott volna meg az ablakon beáramló esti, novemberi hideg levegő. Visszacaplattam az ablakokhoz és bezártam őket. Lerohantam a lépcsőn és ledobtam magam az egyik székre. Vártam, amíg anya elénk teszi a vacsorát és némán ültünk az asztalnál, mint a jó gyerekek, pedig nem voltunk azok. Colin a telóját nyomkodta, de ugyanakkor letört is volt, gondolom anya elmesélte neki a történteket, hisz ő még ismerte is apát. Lola pedig csak csendben ült és minket figyelt.

-Valami baj van?-kérdeztem a húgomtól.

-Nincs. Csak elbambultam.-felelte és kirázta aranyszőke fürtjeit égszínkék szemeiből. Eszembe jutott, hogy mi ketten mennyire különbözünk egymástól. Neki gyönyörű és ápolt aranyszőke, göndör hosszú haja van. Nekem pedig szőkésvörös ápolatlan, hosszú és hullámos. Most mostam meg és még csak nem is fénylik, a vége pedig teljesen letöredezett. Élettelen, mint mindig. Hisz én soha nem foglalkoztam a külsőmmel, valahogy nem érdekelt. Az arcomat is hegek borítják, a vállam pedig ki van ficamodva a költözésünk előtti esti bunyótól. Rablókkal találkoztam az utcán, csak a szokásos. Egyszerre megirigyeltem Lolát, amint gyönyörűen mosolyog piros, apró ajkaival és fényes fürtjeivel a rózsaszín pizsamájában. Igazi lány. Most ránézek magamra, gubancos, vörös hajamra, mélyzöld és unalmas szemeimre, a hatalmas pizsamámra, sebes és hegekkel borított arcomra, aztán vissza Lolára és a makulátlan, csillogó arcára. Aztán azon kezdek gondolkodni, hogy hogy a fenébe van nekem ilyen szép húgom? Hisz csak a féltestvérem, de ez nem számít. Sajátomként szeretem, egyébként is anyuék szakítottak az apjával, most már csak a mienk. De egy közös mégis csak volt bennünk: a tánc.

A vacsora elkészült, virsli. Nem kívántam, inkább elvettem az asztalról egy almát.

-Ever! Enned kell valami táplálót!-förmedt rám anya.

-Az alma tápláló.-vontam meg a vállam és beleharaptam.

-Nem! Akkor valami hízlalót! Olyan sovány vagy, hogy kilátszanak a bordáid! Enned kell, mert ez veszélyes!-mondta határozottan és igaza olt. Régebben izmos voltam a tánctól és megfelelően étkeztem, most meg nem eszek soha semmit és táncolok, de a bordáim kilátszanak és már nem úgy vagyok sovány, ahogy kéne. Én se voltam elégedett magammal és az alakommal. Így hát letettem az almát és pakoltam a tányéromra a virsliből meg a kenyérből és jóízűen megvacsoráztam. A családunk sem átlagos. Általában a testvérek, pláne, egy húg és egy báty mindig veszekszenek. Mi Colin-nal nem ilyenek voltunk. New York-ban szükségünk volt egymás támogatására minden egyes pillanatban. Amikor ketten mentünk az utcán, ami a környékünkön legtöbbször sötét sikátorokat jelent, sokszor megtámadtak bennünket és Colin mindig fedezett, mindig megvédett, de volt, hogy fordítva. Nagyon szeretjük egymást és tudom, hogy Colin ölni tudna értem, annyira fontosak vagyunk egymásnak. Ittam egy pohár narancslevet és felballagtam a szobámba. Egy kicsit néztem a TV-t, majd befeküdtem az ágyba és szép lassan el is nyomott az álom.....